Egy félnapos program, ahol profi sminkes, fodrász és sztájliszt csinál belőlem hollywoodi dívát? Naná, hogy megyek, Kim Kardashian leszek! - lelkesültem fel, amikor megkaptam a fine living tévécsatorna meghívóját az eseményre, ahol a Rachel Hunter szépségtúrája második évadát mutatták be.
A nagy átalakításon négy ikon egyikévé válhattunk: Marylin Monroe, Audrey Hepburn, Kim Kardashian és Beyoncé. Csirke voltam, és Marilyn Monroe-t jelöltem meg, de van rá mentségem: vörös hajú és szeplős vagyok, pengevékony szájjal - ebből a kezdőkészletből egy Oscar-díjas maszkos is maximum Morticia Addams-et hozza ki a sötét haj vonalon.
Szóval elmentem, hogy díva legyek, és nem nagyon tudtam, mire számítsak, még sosem vettem részt átváltoztatós programon, sőt, még a most divatos, profi családi fotózáson sem.
És ha mindez nem lenne elég, krónikus elégedetlen vagyok a külsőmmel, én vagyok az, akinek minden barátnője sokkal szebb. Én vagyok az is, akiről nem lehet normális fényképet csinálni, mert ahogy meglátok egy kamerát, rögtön lefagyok, és minden fotón ilyen kényszeresen befeszült arcot vágok.
Ott szaladgált hat Marilyn és három Kim Kardashian
Eléggé izgultam hát, és fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, kik lesznek ott, és kivé fognak változni. Úgyhogy arra készültem, hogy csupa 22 éves modellalkatú és modellfejű lány jön majd a különféle szerkesztőségekből. Szerencsére, nem így lett, nem mind voltak ilyenek. Viszont hiába volt négy karakter (Monroe, Kim Kardashian, Beyonce és Audrey Hepburn), majdnem mindenki az első kettőt választotta, és csak 1-1 jelentkező akadt a második kettőre.
Na de vágjunk bele, a sorrend smink-haj-ruha volt, a fázisok után fotóztam, és így utólag megállapítottam, nem véletlenül nem volt soha sárga hajam, szörnyen áll, azzal vigasztalom magam, hogy a fekete még rosszabb lett volna. Persze a többi Marilynnek mind jól állt a szőke haj. Természetesen.
Élőben nem voltam ennyire Kiszel Tünde, vagy legalábbis a tükörben nem így látszott. De így a fotón a szőke parókával elég erős. Szerencsére akkor ezt nem láttam, hanem nagyon meg voltam elégedve, milyen jól nézek ki.
Marilyn Kiszel Monroe Tünde és a fotózás
Haj és smink meg ruha után jött a fotózás, ami a szokásos módon zajlott, remekül szórakoztam, amíg a fotós fel nem emelte a kamerát, akkor azonnal ráfagyott a fejemre a kényszervigyor, ami kiengedett, ha letette a gépet, goto 10, ezt ismételgettük. Ettől függetlenül azt gondoltam, a profi képek majd állati klasszak lesznek, végül is élőben tetszettem magamnak.
Hát, nem lettek azok, én kérek elnézést, egyfelől rettentő rosszul áll a sárga hajon kívül a sárga háttér is, ahol meg nem sárga a háttér, ott akkora karom van a képeken, mint egy gyakorló pékasszonynak, vagy valami.
Persze mindenki más, az összes többi Marilyn szenzációsan néz ki a képeken. Természetesen.
Biztos reális ez?
Mármint nem az, hogy a többiek jobban néznek-e ki a képeken, mert az egyszerűen tény. De miért van az nem csak velem, hanem a nők jó nagy részével, hogy akármi legyen is, mindig elégedetlenek vagyunk a látvánnyal? Nem álszerénység, nem az, hogy igazából szépnek tartom a képet, de nem akarok beképzeltnek tűnni, ezért azt mondom, hogy ronda. Hanem tényleg nem látom szépnek.
Nem rémesen, nem nagyon gáz, most már, de ebben több évtizednyi fejlődés van. Régen rém rondának láttam magamat és az összes fotót, de aztán kb 30 évesen megnéztem pár 15 évvel korábbi képet, és jé, tök jól néztem ki. Aztán 35 évesen is megnéztem pár 15 évvel korábbi képet, és jé, azokon is tök jól néztem ki. Ha most megnézek pár 15 éves fotót, azokon is jól nézek ki. Nahát.
Hosszú évek munkájával sikerült eljutni oda, hogy a helyzet valószínűleg nagyjából átlagos, ami sokaknak talán lesújtóan hangzik, de engem boldoggá tesz, az iskola legrútabb lányából átlagosan csinos nővé fejlődni bármiféle külső beavatkozás nélkül igenis előrelépés.
Önbizalomhiány? Vagy az önmagunkkal jól bánás hiánya?
Sokáig azt hittem, ez önbizalomhiány - és hát mitől is lenne önbizalma annak, aki ilyen rémesen rút, ugye -, aztán pedig nem is biztos. Lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy mi nők valamiért nehezen tudunk kedvesen bánni magunkkal és nehezen hisszük el, hogy érdemes együttérzőnek lenni magunkhoz is.
Mármint egy részünk ilyen. Mert hát vannak a szépek, rájuk szót is kár vesztegetni, a napos oldalra születtek, jó nekik. De mindannyian ismerjük azokat is, akik szuperül néznek ki, stílusosak, mutatósak, szeretik magukat, és sikerük van az ellenkező nemnél, pedig mondjuk kusza a fogsoruk, vagy van rajtuk pár kiló plusz, vagy nem éppen bőkezűen bánt velük az élet, amikor a melleket, a szép lábat vagy a dús hajat osztották. Ők honnan tudják, hogyan kell magukat így szeretni?
Mekkora klisé, hogy éppen egy ilyen kvázidoku-sorozat hatására gondolkozzon el az ember ilyen dolgokon, de most mégiscsak az az van, hogy elég nagy különbség van a jamaikai rasztafari megközelítés a New Yorki-i vércserélős között, aztán a csinos nők mindkét helyen jól néznek ki, szóval ha tágítanátok a horizontot, nézzétek Rachel Huntert, hátha közelebb jutunk az önszeretéshez.
Jut eszembe, nézzétek csak meg a Velvetes Zsófit, belőle hibátlan Kim Kardashian lett, akinek még a sárga háttér is jól áll! Természetesen. De hát én sem sunyulom el, ha már ilyen jól összejöttünk.
