"Magyarország már a második otthonom"

Arghavan Shekari hat évvel ezelőtt érkezett Iránból Magyarországra. Textil- és ruhatervező, mellette gyerekeknek tanít mesejógát és angolt. Ma pedig debütál a mozikban Az állampolgár című magyar mozifilm (melyről bővebben itt már írtunk): ebben amatőr színészként egy perzsa lányt alakít. Filmbéli karakterével sok dologban nem hasonlítanak, de abban nagyon is, hogy mindketten egy szabad világban képzelik el a gyerekeik jövőjét.

Arghavan személyes története nem olyan drámai, mint a filmbeli Shiriné, aki házasságon kívül esik teherbe, majd félve a megbélyegzéstől elmenekül Iránból, hogy egy másik országban, apa nélkül nevelje fel a gyerekét. Vele ellentétben Arghavan nem azért jött el a hazájából, Iránból, mert nem látott más lehetőséget, hanem mert szerelmes lett egy magyar férfibe.

Párjával végül úgy döntöttek, hogy Budapesten kezdik el a közös jövőjüket. Az, hogy végül egy ilyen fontos filmben, mint az Állampolgár szerepet kapott, már csak egy véletlennek volt köszönhető. Egy ismerőse kötötte össze Vranik Rolanddal, a film rendezőjével, aki eleinte csak azért szeretett volna vele találkozni, hogy Arghavan meséljen neki a közel-keleti tapasztalatairól. Azonban már az első találkozás után eldöntötte: ha a lány is benne van, akkor neki adja Shirin szerepét.

A terhes Shirin eredetileg egyébként afgán lányként szerepelt a forgatókönyvben, de Vranik Arghavan kedvéért átírta karakterének ezt a részét.

"Miután elolvastam a scriptet, úgy éreztem, hogy nem tudnám hitelesen alakítani a szerepet, hiszen én egy teljesen más politikai és kulturális közegből jövök. Ráadásul az első tervek szerint a lány a gyerekével menekült volna a hazájából, konkrét életveszély elől. Én viszont sosem tapasztaltam meg, milyen az, amikor féltened kell az életedet."

Ezt Arghavan már az érdi házuk ebédlőjében meséli, miközben tinédzserkori képeket nézegetünk róla. Az egyik fotóról ciklámen hajú tizenévesként nevet a kamerába.

Nahát, neked aztán nem lehettek túl konzervatívak a szüleid!

(nevet) Nem, tényleg nem voltak túl szigorúak, de természetesen tudtak nagyon aggodalmaskodni. Főleg, ha rólam volt szó, hiszen én vagyok az egyetlen lány a családban, rajtam kívül még két fiútestvérem van. Ettől függetlenül, amikor befejeztem Teheránban az egyetemet, ők voltak az elsők, akik előálltak azzal az ötlettel, hogy a tanulmányaimat külföldön folytassam. Teheránban egyébként bevett szokás, hogy azok a szülők, akik megtehetik, elküldik pár évre a gyerekeiket külföldre, hogy magukévá tegyenek más szemléletmódokat, megismerjenek más kultúrákat, világot lássanak.

Az 1979-es iszlám forradalom óta minden erővel próbálják vallási okokra hivatkozva a nők jogait visszanyirbálni, de nem teljesen tudták véghezvinni. Ennek köszönhetően Iránban ma már egyértelműen két női minta figyelhető meg egymás mellett: vannak azok, akik az iszlám konzervatív szabályai szerint élnek, míg egyre többen a változásért küzdenek, és harcolnak a nőket sújtó szankciók ellen. Milyen volt egy ilyen kettős világban élni?

Valószínűleg azért, mert rengetegen menekülnek háborús okokból a Közel-Keletről, itt Európában sokan gondolják azt, hogy Iránban én is az elnyomott nők életét éltem. De Irán helyzete ennél jóval bonyolultabb, és tényleg egyfajta kettősség jellemzi az ottani nők helyzetét. A nagyvárosokban jóval könnyebb az élet azok számára, akik nem akarnak fejet hajtani a radikális iszlám szabályainak. Vidéken pedig sokkal erősebbek a tradíciók. De még erre sem mondanám azt, hogy közel-keleti sajátosság, hiszen a legtöbb országra jellemző, hogy vidéken szűkebbek a lehetőségek és erősebben élnek a hagyományok.

Az viszont teljesen igaz, hogy Iránban a nőknek limitáltak a lehetőségeik. A mai napig nem biciklizhetnek, nem vehetnek részt különböző sportágakban, vagy válhat belőlük énekesnő, arról nem is beszélve, hogy az utcán még mindig kötelező a hidzsáb viselete. Az én generációm megtanulta, hogyan lehet a szigorú szabályokat úgy kijátszani, hogy abból ne legyen bajunk: máshogy viselkedünk az utcán (itt kell a legtöbb szabálynak megfelelni), máshogy a családtagjainkkal, és megint másként a barátainkkal.

Az erkölcsrendészet buzgó munkájáról, a nők elleni durvaságukról sokat lehetett olvasni. Neked volt efféle tapasztalatod velük?

A legtöbb lánynak volt valamilyen tapasztalata velük, természetesen nekem is, hiszen minden nap folyamatosan szabályokat szegünk: azzal is, ha zenét hallgatunk, azzal is, ha nincs rendesen eltakarva a hajunk, és még sorolhatnám. Mint minden szakmában, így az erkölcsrendészek között is vannak elnézőbbek, segítőkészebbek, míg olyanok is, akik visszaélnek a státuszukkal. Pont emiatt nem lehet mindig pontosan tudni, hogy mit kapsz mondjuk egy félrecsúszott hidzsábért: pénzbírságot, vagy akár börtönt.

Ha már kettősségről beszélünk, érdekes az is, hogy míg például egy iráni feleség a férje engedélye nélkül nem hagyhatja el az országot, addig a nők éppúgy vállalkozhatnak mint a férfiak, és a felsőoktatásban végzett nők aránya is magas. Ráadásul egyre több olyan civil szervezet születik, amelyeket nők alapítanak, és amelyek főleg munkát és képzést biztosítanak nők számára.

Igen, főleg az én generációm elképesztően progresszív és kreatív. Nagyon büszke vagyok azokra a barátaimra, akik otthon maradtak, és a sok nehezítő tényező, akadály vagy szabály ellenére is küzdenek a változásért és mennek a céljaik után. Egyre több nő hallatja a hangját otthon is, és ezt csinálom most én is azzal, hogy szerepet vállaltam az Állampolgár című filmben.

A filmbéli karaktered, Shirin talán a legkevésbé kibontott karakter a filmben, nem mindig tudjuk, hogy milyen motivációk, dilemmák állnak a döntései mögött. Keveset tudunk meg róla, arról, hogy ki is ő igazából, csak annyit látunk, hogy semmiképp sem akar visszamenni Iránba, és a közben megszületett gyerekét anyatigrisként védi.

Sok Shirinnel kapcsolatos jelenet maradt ki a filmből, amik jobban árnyalták volna a karakterét. Nagyon sokat beszélgettünk Rolanddal arról, hogy ezek miért nem kerültek be végül a filmbe, és egyet is értek a végleges döntéssel. A filmben három emberi sorsot követünk végig, akik ráadásul három különböző kultúrát képviselnek, és ahhoz, hogy megmaradjon a film dinamikussága, és ne tereljük el a figyelmet túlságosan a fő vezérfonaláról, nem fért volna bele, hogy ennél részletesebben is megismerjük Shirint. De tény, hogy talán vele kapcsolatban marad a nézőkben a legtöbb kérdés.

Abban a jelenetben, amikor Shirin Magyarországról hazatelefonál, egy barátnője azt mondja neki, ne menjen haza, mert a házasságon kívüli gyereke miatt mind őt, mind a csecsemőjét is megölhetik. Közel-Keleten tényleg léteznek olyan régiók, ahol még valóban él a becsületgyilkosság intézménye, de Iránban, még a kevésbé fejlett részeken is nehezen elképzelhető, hogy ez valóban megtörténhetne. Ez csak azért fontos momentum, mert a filmben Shirin nem kapja meg a menekültkérelmet és végül kiutasítják az országból. A néző pedig jogosan teszi fel, a kérdést, hogy történhet ez meg, ha életveszély vár rá az országában?

És jogos is lenne a kérdés, de valószínűleg te még a premier előtti verziót láttad, amiben a fordítás nem volt pontos. Az ominózus jelenetben a film szerinti unokatestvérem azt mondja nekem telefonban, hogy a helyemben nem jönne vissza, mert az emberek pletykálnak rólam, és a törvényen kívüli gyerek meg fog bélyegezni engem is és a családomat is. Az első fordítás viszont tényleg úgy szólt, hogy ezért meg is ölhetnek.

A helyesbítés nagyon fontos volt számomra, mert az igaz, hogy Iránban tényleg megbélyegzik azokat a nőket, akik házasságon kívül szülnek gyereket, de hogy ezért meg is ölné a saját családja, az nem fedi a valóságot. Iránban egyébként is nagyon szorosak a családi kötelékek, még egy ilyen helyzetű lány sem maradna teljesen egyedül. Persze most általánosságban beszélek, és mindig vannak kivételek, de azt fontos megérteni – és talán ez nem jött le eléggé a filmből –, hogy Shirinnek lett volna más lehetősége is. Hogy mégis eljött végül, az kizárólag az ő saját döntése volt, és nem azért tette, mert ténylegesen életveszélyben volt a hazájában.

De azért Iránban egy törvényen kívüli gyerek még mindig súlyozott helyzet egy fiatal, egyedülálló nőnek. A családjának pedig óriási szégyen.

Szerintem sehol sem egyszerű az élet egyedülálló anyaként, és még az európai normarendszerben is kicsit furán néznek azokra a nőkre, akiknél nem lehet tudni, hogy ki a gyerekük apja. Ez nyilván hatványozottan nehezebb egy olyan országban, ahol nagyon erősek a vallási szabályok. Ott még az is óriási procedúrának számít, hogy a gyereknek legyenek saját papírjai, hiszen míg Magyarországon a személyi igazolványban az édesanya neve szerepel, addig Iránban az apa nevét kell bejegyezni, aki ilyen esetben ugyebár "nincs". Érthető, ha egy fiatal lány, úgy gondolja, hogy mindez majd Európában könnyebb lesz. De melyik anya ne szeretné, hogy a gyereke egyenlő esélyekkel induljon neki az életnek? Shirin csak egy fiatal lány, aki hoz egy sor döntést – helyenként átgondolatlanul –, az élet pedig csak tovább bonyolítja a helyzetét.

Amatőr színészként melyik jelenet volt számodra a leginkább megterhelő?

Amikor a rendőrök megjelennek a lakásban. Akkor tényleg megéreztem azt a mély rettegést, amit egy anya érezhet, amikor el akarják szakítani a gyerekétől.

Ezek szerint nem volt nehéz a terhes nő, majd az anya szerepével azonosulnod.

Nem, egyáltalán nem, de valószínűleg ez azért is ment könnyen, mert világéletemben gyerekek vettek körül, és jelenleg is jógára és angolra oktatok gyerekeket.

Shirinnek, mivel illegálisan tartózkodik az országban, esélye sincs a beilleszkedésre, egész álló nap egy lakásban kell rejtőznie. Ezzel szemben te a pároddal, legálisan érkeztél ide. Milyen volt az első benyomásod az országról?

Emlékszem, az első nap estéjén a Duna partján sétáltunk, és engem teljesen elvarázsolt a a kivilágított vár, a hidak és a Duna látványa. De ami ennél is jobban megfogott, az a város vibrálása, energiája. Úgy éreztem, soha nem láttam még ilyen szépet. De Budapest a mai napig elvarázsol, egyszerűen azt érzem, soha nem fogom megunni.

Ilyen könnyen ment a beilleszkedés is?

Az első tapasztalatom a magyarokról az volt, hogy nagyon kedves, nyitott emberek – egy pontig. Azt hiszem a teljes beilleszkedés ott nehezedik (vagy lehetetlenedik) el, hogy a magyarok többségénél létezik egy bizonyos határ, amit egy másik kultúrából érkezett nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud átlépni. Ez a fajta zárkózottság nekem talán azért is szokatlan még a mai napig, mert a mi kultúránkban az emberek nagyon közel, helyenként talán túl közel is állnak egymáshoz. Mindenesetre ezt a távolságtartást a mai napig érzem, bár azzal, hogy a magyar nyelv egyre jobban megy, talán egyre ritkábban.

A filmben a főszereplő Wilson nagyon szeretne magyar állampolgárrá válni, részben azért is, mert szeretné feleségül venni Shirint, akit ezzel a névházassággal próbál megóvni a kitoloncolástól. Nem olyan rég neked sikerült az állampolgársági vizsga. Többször kellett próbálkoznod?

Nagyon nehéz volt! A szóbeli vizsgának kétszer kellett nekifutnom. Az első alkalommal az önkormányzatról kellett beszélnem. Tudtam ugyan a választ, de egyszerűen nem tudtam kimondani azt a szót, hogy önkormányzat és ettől egyszerűen leblokkolt az agyam, úgyhogy meg is buktam. A magyar alkotmány bemagolása is megizzasztott, mindent el kellett nekem magyarázni, mielőtt megtanultam. Viszont nagyon szerencsés vagyok, mert sok türelmes magyar barátom van. Másodszorra már minden sikerült.(mosolyog)

Miért volt fontos, hogy magyar állampolgár legyél?

Főleg érzelmi okokból. Egyrészt, és ez a lényeg, hogy szerelmes lettem egy magyar férfibe, akivel közösen eldöntöttük, hogy itt alakítjuk ki az életünket. Másrészt Magyarország  ma már a második otthonom, amit tisztelek és szeretek. Harmadrészt úgy érzem, hogy a mai világban a határok már nem a régi jelentésükkel bírnak, és egyre másodlagosabbá válnak. És azzal, hogy hivatalosan is európai állampolgár lettem, még közelebb érzem magamhoz a szabadságot.

Bőven itt voltál már Magyarországon, amikor a menekültkrízist mi is megéreztük. Láttad, ahogy felhúzták a határokat, ahogy megjelentek az idegenellenes kampányplakátok. Bevándorlóként, iráni nőként, hogyan hatottak rád a történtek?

Mindig távol tartottam magamat a politikától, nem is nagyon olvasok híreket, de ez alól én sem tudtam kivonni magam teljesen. Azt hittem, ez egy rossz vicc, nem értettem, hogy a mai modern világunkban hogyan történhet meg mindez. De a politikai döntésektől eltekintve én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ember nagyon empatikus, megértő és segítőkész a menekültekkel, vagy akár csak az egyszerű bevándorlókkal szemben. Persze látom azt is, hogy a társadalomnak van egy olyan rétege, akik nem így vélekednek, ők azok szerintem, akik hibás vagy nem elegendő információt kaptak, olvastak, láttak a menekültekről. Ők azok, akik főleg a médiából tájékozódnak, ahol gyakran nem azt kapjuk, ami a valóság. Általában ezek az emberek nagy része soha nem találkozott élőben menekültekkel. Én pont ezért kezdtem el beszélgetni a környezetemben lévőkkel, meséltem magamról, az iráni életemről, igyekeztem megismertetni velük azt a világot, amiről nagyon sok fals elképzelése van sok európainak.

És mit tapasztaltál, megnyugodtak attól, hogy több ismeretük lett az ismeretlenről? Amitől legtöbben rendszerint félnek...

Többnyire igen, és azt hiszem ez a kulcsa az egésznek. Hogy tanítsuk egymást. Ha ezt ma megtesszük, és nem engedünk a félelmeinknek, akkor a fiatalabb generációnak, a gyerekeinknek és az azok gyerekeinek már jóval könnyebb lesz elfogadni a máshonnan érkezőket és együtt élni velük. De erről szól részben az Állampolgár is, sőt, szerintem ennek a filmnek az is a szerepe, hogy ne csak azokat a menekülteket értsük meg, akik a háború sújtotta övezetekből jönnek, hanem azoknak a motivációját, is akik egyéb okokból jönnek el otthonról.

Abban is reménykedek, hogy Shirin története új kérdéseket vet fel és új nézőpontból láttatja az irániak helyzetét. Hogy egy kicsit rámutat arra, hogy a napi szinten korlátozó társadalmi beidegződések túlmutatnak az aktuális politikán, a gyökerek jóval mélyebben, magában a társadalomban keresendők. A mi generációnk pedig ma már azért küzd, hogy ezek megváltozzanak, és hogy fiatal nőknek ne kelljen az élhetőbb élet reményében más országokba költözni.

Szeretnél egyszer majd visszatérni az óhazába?

Igen, egyszer mindenképp, de jelenleg máshol tart az életem, úgy érzem, nincs most itt az ideje. Addig is évente egyszer hazalátogatok, és a családtagjaim is sokszor szoktak jönni hozzánk. Szerencsére mindig mobil család voltunk, gyerekkoromban sokat utaztunk az édesapám munkája miatt. Így én is gyorsan megtanultam, hogyan érezzem otthon magamat, bárhol is vagyok a világban.

Jelenleg gyerekeket oktatsz jógára, és mellette ruhákat tervezel. Az időd egy részét vidéken töltöd. Miért érezted úgy, hogy elég volt a városi tempóból?

Egész életemben városban éltem: városban születtem, háború alatt, nagy családi közösségben. Sokat kellet költöztünk az országban zajló események és édesapám munkája miatt, de ahogy nagyobb lettem, rájöttem, hogy az egyetlen hely, ahol mindig is otthon éreztem magam, a nagyapám vályogból készített szülői háza volt egy kis faluban. Amikor kicsi voltam, még nem tudtam eléggé értékelni, de a nagyapám halála után elkezdtem megérteni, és rálelni a családi gyökereimre ezen a helyen. Amikor azt mondom, hogy honvágyam van, akkor leginkább ennek az ősi falunak az atmoszférája hiányzik. Talán emiatt is érzem mostanában jobban magamat vidéken.

Ráadásul az életem sok kalandos helye és munkái után úgy érzem, a jelenlegi városi létforma nem fenntartható számunkra. A jövőben a természethez közel, távol a nagyvárostól szeretnék élni egy fenntartható, környezettudatos életet. Most ezt tekintem a művészetnek. Ahogy Dalai Láma mondja:

„A Földnek nincs szüksége több sikeres emberre. Viszont nagy szüksége van több békéltetőre, gyógyítóra, történetmesélőre, és szerető emberekre.”

Ezért gondolom azt, hogy az igazi művészet mindig a jelenkor szolgálatában áll. Azért is kezdtem dolgozni a gyerekekkel. A film előtt azt hittem, hogy az én munkám mindig a színfalak mögött, a festésben vagy tervezésben teljesedik ki. Aztán a film forgatása során rájöttem, hogy a színészkedés szintén egy jó eszköz számomra. Igaz, sosem terveztem, és sosem készültem arra, hogy színésznő legyek, de karakterem történetét fontosnak tartottam bemutatni, saját alkotásomnak éreztem.

A ruhatervezés nem szorul így nagyon a háttérbe?

A ruhatervezéssel kapcsolatban még nem értem révbe, egyelőre keresem a saját utamat. Ma már egyre több hazai divattervezővel tartom a kapcsolatot, akikkel néha együttműködéseket is csinálunk. De én főleg megrendelésre készítek ruhákat, általában különleges eseményekre igénylik őket. Kicsit olyanok mint egy jelmez, kapcsolódnak a viselőjükhöz, miközben van egy mögöttes történetük. Mindig is érdekelt a jelmeztervezés, milyen lehet egy színdarabhoz, filmhez öltözéket tervezni. Mindemellett nagy hangsúlyt fektetek az alapanyagra is, textiltervezőként ez az első, amivel elkezdek foglalkozni. Csak ha ez megvan, utána kezdek el abban gondolkodni, hogy milyen legyen maga a ruha. Az igazság, hogy nem szeretnék a részese lenni a luxus- vagy a divatiparnak, de azt még mindig nem adtam fel, hogy egy fenntartható, környezettudatos módon szolgáljak ki olyan embereket, akiknek fontos mindaz, amit képviselek. Tudom, ez már-már irreális cél, ami csak akkor tud működni, ha többen is így gondolkodnak. Jelenleg őket keresem.