Az Éjszakai ragadozók az év egyik legerősebb és leglátványosabb filmje, Tom Ford pedig divattervezőből egyértelműen teljes értékű rendezővé nőtte ki magát.
Tom Ford tehetséges divattervező, elképesztő érzéke van színekhez, fényekhez, anyagokhoz, képekhez, és ahhoz, hogy mindezzel atmoszférát teremtsen. És Tom Ford emellett filmrendező is: 2009-ben jelentkezett a Single Man című első filmjével, és 6 évébe telt, mire újra kamera mögé állt. Nem tudom, mi lehet a hosszú hallgatás oka. Lehet az, hogy azért mégsem ez az igazi hivatása. Lehet, hogy ennyi időbe telt megtalálni a tökéletes alapanyagot. De az is lehet, hogy ennyi időbe telt, mire képről képre, beállításról beállításra megálmodta ezt a filmet. Mert az Éjszakai ragadozóknak minden egyes beállítása, képkockája elképesztően gyönyörű: ezt a filmet kockánként be lehetne válogatni egy fotóalbumba, egy divatanyag illusztrációjaként, vagy fellógatni egy kortárs fotóművészeti galéria falára.
A tökéletességnek ez a már-már kimódoltsága, ami a fények, színek használatától kezdve a remek kompozíciókon át a megfelelő szögbe állított kamerákig, és az ikonikus és elképesztő gyönyörűségű tárgyak – vagy épp emberek – megjelenítéséig terjed, néha már-már ironikusan kapcsolódik a film voltaképpeni tárgyához, vagy egyik nagy kérdéséhez.
Főszereplője, a negyvent súroló (tán már el is hagyó) szépasszony, vörös démon, macskanő, femme fatale Susan (Amy Adams alakításában, akit egészen furcsa látni az Érkezés teljesen más tónusú szerepe után: ott sminktelen, itt füstös, rúzsos, ott tele van szeretettel, itt vörös haja ellenére jegesen, metszőn hideg) ugyanis egy New York-i galériában dolgozik. A munkájához tartozik a művészet, a szépség értékét megbecsülni, felmérni, és abból a lehető legtöbb pénzt csinálni. Miközben, mint ahogy a filmben többen is utalgatnak rá, valamikor talán neki is volt tehetsége, a kreativitását azonban jövedelmezőbb volt üzletbe ölni. Két évtizednyi kurátorkodás után a munkáját, ami kívülről high-class és tetszetős, legalább annyira kiüresedettnek érzi és talán gyűlöli is, mint műalkotásokkal telepakolt luxusüvegkocka-házát, és rendkívül jóképű, ám közönyös férjét.
A film egy általa rendezett kiállítással indul: egészen közeli felvételeket kapunk megvilágított, csak falatnyi kellékekkel elfedett, meztelen, extrémen túlsúlyos nőkről, akik lassított felvételen, az amerikai lobogó színeivel felcicomázva illegetik magukat. Mindez a fényképezés pazar stílusában, a remek zenével egyszerre hat gyomorforgatóan gyönyörűnek és zsigerien gusztustalannak. A kiállítás, mint utóbb kiderül, valamiféle reflexió a fogyasztói társadalomra: minket azonban a személyes párhuzam érdekel, a torz vonagló testek között áradó sötét embertömeg, és a végén az általuk teljesen magára hagyott, gyönyörű nő, aki ott ül a kiürült kiállítóteremben, és nem tudjuk, a magányát más mérte rá, vagy ő saját magára. Általában is-is szokott lenni a válasz.
Susan üdítően keveset beszél. Amy Adamsnek nincs is szüksége arra, hogy megszólaljon, annyiféle színészi eszközt használ. Hazavezet, megismerkedünk a férjjel, később kapunk pár villanásnyi betekintést a társasági életébe is, ami hasonlóan élete más színtereihez, színes, művészi, gazdag, üres, híján minden valódi érzelemnek. És ekkor (nyilván ennyi bajosan lehetne egy film cselekménye) kap egy csomagot az első férjétől. Aki író. Akit húsz évvel ezelőtt hagyott el a mostani férjért (aki furcsa módon mintha valóban nem emlékezne arra, hogy a nejének volt előző házassága). Ebben a csomagban pedig egy Susannek dedikált regény (egy krimi) kézirata lapul. Hitchcocki.
A férj (az aktuális) elutazik, Susan pedig olvasni kezdi a regényt és teljesen a hatása alá kerül. Okos dolog, nyilván, egy épp kihűlő házasság romjain, egy töküres házban az előző férj neked dedikált könyvét olvasni, de tegye fel a kezét, aki nem tenné meg. Na ugye.
A regény története a film második szála. Egy háromtagú család, az apa (Jake Gyllenhaal), és a Susanre erősen hasonlító anya, illetve a Susanre szintén erősen hasonlító kamaszlány utaznak nyaralni, valamerre Texasba. Az apa vezet, rájuk esteledik. Épp akkor, mikor az apa azt kezdi ecsetelni, mennyire szereti, hogy Texasban száz mérföldeken át nincs másik ember (helló, kandalló felett lógó puska!), elhúz mellettük egy autó, pár helyi vagány sráccal, akik már távolról is agresszív barmoknak tűnnek. Kis előzgetés, kis összekoccanás, a kamaszlány dühösen beint nekik a hátsó ablakból. Az események innentől kezdve lehetetlen módon felgyorsulnak.
Autós üldözés kezdődik, ide-oda koccolás, mígnem leszorítják őket az útról: de már a jelenet közben is érezhető, hogy míg a másik kocsiban ülők az elején tán nem tudták, mi is legyen a céljuk, a végére a feszültség, az agresszió nőttön nőtt. Lehúzódnak,a fiúbanda vezére (Aaron Taylor-Johnson vérfagyasztó alakításában, unottan odaballag Gyllenhaal ablakához, megpöcögteti. Az apa lehúzza az ablakot. A srácok azt akarják, hogy szálljon ki. A nők nem akarják, hogy kiszálljon. Tudjuk hogy baj lesz. Egyre inkább tudjuk. Ahogy ez a jelenet, ami kíméletlenül hosszan egyre feljebb és feljebb pörgött (nem figyeltem, de érzésre az autósüldözéssel együtt súrolhatta a tíz percet), talán életemben először majdnem kimentem a moziból. Tom Ford olyan mesterien keltett feszültséget, ráadásul egyszerre hét színészt mozgatva a két autó körül, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Még nagyon sokáig nem történik semmi, ami valóban, valóban agresszív lenne. Csak a feszültség nő. Az elején még azt hiszed megúszhatják. A vége felé már biztos vagy benne, hogy nem. Csak szeretnéd, hogy legyen vége az egésznek, a megaláztatásnak, és szenvedjenek minél kevesebbet.
Tom Ford túlesztétizálja ezt a texasi fiúbandát is, Aaron Taylor-Johnson nyilván úgy néz ki, mint egy görög félisten, de a többi suhanc is elég jóképű, mintha valamelyik fashion show backstage-éből szalajtották volna őket. Ahogy azonban keringeni kezdenek a család körül, és vérszagot kapnak, mint egy igazi ragadozófalka, visszariadsz és megundorodsz tőlük, és hirtelen visszagondolsz a nyitóképek fodrozódó, de legalább békés hájkötegeire és hurkáira. Mi a szépség? Ki a szép? Susan, a külsőleg gyönyörű, de aljas, hideg és kegyetlen döntéseket hozó Susan például az? Megvéd-e minket a sokat hangoztatott esztétikánk a legbelső, vadállati ösztönünktől, vagy hiába igyekszünk visszafojtani, belehányunk-beleürítünk a legszebb minimalista porcelánbidébe is? Az esztétika és az emberi, a giccs és a dráma néha olyan zavaróan közel jön egymáshoz a filmben, hogy olykor, zavart pillanatokra nem tudjuk eldönteni, ironikus vagy komoly-e, de hamar továbbsodor a lendület.
Susan vastagkeretes designer szemüvege valamelyik oldal olvasása közben lepottyan a szeméről. Koppan egyet. Megdörzsöli az orrnyergét. A meleg, napsugaras, hőt árasztó, mégis kegyetlen texasi színek átváltanak az otthona elegáns, minimalista kék-szürke-fehérségébe, Jake Gyllenhaal napbarnította bőre az ő hófehér arcára. Tom Ford folyton azt hangsúlyozz, hogy amit látunk, csak fikció: de vajon mennyire? A feleség szerepére Isla Fischert választotta, akit rendszeresen összekevernek Amy Adamsszel, ebben a filmben pedig gyakorlatilag ugyanolyan. Susan valami szörnyűségre utal a kettejük kapcsolatában – de mi lehetett az a szörnyűség? Hasonló, mint a regény cselekménye? Vagy teljesen más?
Harmadik történetszálként kapunk pár részletet a fiatal Susan és Edward megismerkedésének, házasságának történetéből. Az átalakulás amúgy döbbenetes. Bár a texasi cselekményszál fiktív, Gyllenhaal érezhetően idősebb karaktert formál meg ott családapaként, és ez megy is neki: na de ahogy Amy Adams az egyik jelenetben huszonéves, a másikban meg negyven, az valami döbbenetes. És nem a smink meg a fények. A mosoly, a tekintet, az ártatlanság az arcon, a mimikában. Lenyűgöző, és mindezzel együtt nagyon visszafogott. Annak ellenére, hogy Gyllenhaal végigjátssza a véres texasi bosszúdrámát és a fiatal, lánglelkű szerelmes szerepében is ott van (és mindehhez hát… úgy néz ki ahogy), Adams színészi nagysága, egyszerűen maga a jelenléte uralja a filmet. Pedig mondom, alig beszél. Csak van. Cipeli a terheit. Nem tudja kimosni magából a múltat.
A csavarosnak tűnő történetvezetés ellenére az Éjszakai ragadozók nagyon egyszerű film. A története, egyik története sem túl bonyolult. És szinte hibátlan is. Az egyedüli idegesítő dolog benne számomra az Armie Hammer által alakított „újférj”, mert igenis, hát ez egy 30 éves pasi, és látszik is rajta, és nekem még ugyan beleférne Susan karakterébe, hogy jóval fiatalabb férjet választ, itt viszont rendre kihangsúlyozzák, hogy húsz éve vannak együtt, ami nettó hülyeség, mert ugye húsz éve EZ a férfi bizony 10 éves volt. Sajnáltam még azt is, hogy a rendkívül ígéretes autós jelenet után azt a szintet a filmnek már nem sikerült még egyszer megugrania.
Ettől függetlenül az év egyik legerősebb, legszebb filmje, olyan esztétikával, ami követeli magának, hogy moziban nézzék meg. És mesével, ami nagyon egyszerű. Szeretetről szól, ragaszkodásról, és árulásról. Hogy akit egyszer megszeretünk, azt nem szabad eldobni, mert ha megtesszük, bosszút áll. Vagy ő maga. Vagy mi magunkon.
