Szombat Éva, a fiatal fotósgeneráció egyik leginkább figyelemre méltó tagja továbbra is a boldogság nyomában jár. Ezúttal azt keresi, mi határozza meg az egyéni boldogságot, avagy hogyan lehet valaki akkor is boldog, ha látszólag minden ellene szól. Október 7-én nyílt meg Practitioners (Boldogság a gyakorlatban) című új kiállítása a Vitkovics Mihály utcába költözött Supermarket Galériában.
Boldogság, gyere haza
Szombat Éva 2013-ban nyerte el a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat (amelynek idei díjazottjai éppen most láthatóak a Capa Központ kiállításán), és azóta, vagyis három éve kutatja, tematizálja és örökíti meg a boldogság különféle formáit. A 2014-es, Vida Vera közreműködésével rendezett Boldogság című kiállítás inkább azokat a stratégiákat mutatta meg, amelyeket általában az emberek a boldogságuk eléréséhez próbálnak alkalmazni, megfűszerezve mindezt egy nagyon erőteljes, a giccs és az irónia minőségeit egyszerre játékba hozó látványvilággal és szövegezéssel.
Akkor azt írtuk, hogy a Boldogság-kiállítás – és az ugyanakkor debütáló Boldogság-könyv – kifigurázza és új kontextusba helyezi az önsegítő könyvek, szépirodalomnak álcázott közhelygyűjtemények, ostoba ál-pszichológai elméletek, és a giccskultúra elemeit, miközben nagyon pontos szakmaisággal hoz létre korábbi látványokból új kombinációkat. A boldogság társadalmi képzetei ugyanis korántsem azonosak a boldogság egyéni gyakorlataival.
99 Luftballon
Az új kiállításon egy jellegzetessé váló alkotói kézjegy nyomai láthatóak. Látszólag a téma is hasonló, a struktúra azonban jóval finomabbra van hangolva. A képeken és a könyvben megjelenő emberek olyan egyéni sorsokat hordoznak, amelyek alapján nem okvetlenül a boldogság színes képein kellene megjelenniük. A fotók azokat a pillanatokat mutatják meg, amikor a modellek mégis maradéktalanul boldogok, legyen az békagyűjtés, lufihajtogatás, vagy egy zöld műanyag krokodil. A könyvben olvasható történetek jól mutatják, milyen fölösleges valakit a hobbija alapján el- vagy megítélni, hiszen fogalmunk sincs, mi lehet mögötte. A lufihajtogatás tűnhet a világ legfölöslegesebb tevékenységének, a kisfiát elveszítő Erika számára azonban a depresszióra adott válasz volt: valami, ami megmentette és értelmet adott a napjainak.
A legértelmetlenebb dolog pedig máris a legszebb metaforává válik: a sötétség és a halál ellenében színes lufikat hajtogatni különféle formákra maga az életigenlés, és persze maga a boldogság. Hasonló a helyzet Máriával, aki rákos betegségének diagnózisa után vált szenvedélyes békagyűjtővé. Békás fürdősapka, plüssbéka, porcelán békák minden elképzelhető formában, a remény megannyi bizarr, zöld jeleként. A béka már majdnem béke.
Te sem vagy más
A legelgondolkodtatóbb azonban talán Gábor, a Down-szindrómás férfi, aki számára a boldogság az, hogy kártyanaptárakat gyűjt. Ahogyan a könyvben is olvashatjuk, a Down-szindrómával élők életidejét általában rövidebb. Ezért különösen jelképes és szívbemarkoló, hogy a kártyanaptárakon keresztül valójában az időt, a saját, és mások számára talán elképzelhetetlen idejét gyűjti.
A kártyanaptárakon keresztül létrejövő idő-archívum médiuma a fotó, amely a könyv lapjaink és a galéria terében egyaránt azt mondja, hogy a boldogság igazából nem más, mint a reményre való képesség. Minden egyes kártyanaptár egy elmúlt évet jelöl, de egy eljövendőt ígér – mert nemcsak az lehet boldog, aki egészséges, aki szép, vagy aki nagyon gazdag.
Néhány nappal ezelőtt a 78-as trolira felszállt egy csapat fogyatékkal élő gyerek és a tanáruk. Két, mondjuk középkorú nő hangosan szidni kezdte őket, kétségbe vonva az utazáshoz való jogukat. Pedig ehelyett talán hajtogathattak volna kiskutyákat lufiból. Szerencsére miután szóltam nekik, hogy fogyatékosozni elég alpári dolog, én lettem a célpont, és leszálltak a gyerekekről, akikben jóval kevesebb előítélet, és adott esetben jóval több boldogság van, mint az őket lenézőkben.
Italo Calvino Láthatatlan városok című nagyszerű regényében szerepel egy város, amelyik azért boldogtalan, mert nem veszi észre, hogy benne rejlik egy másik, egy boldog város is. A Practitioners képei mintha iránytűk lennének a boldogtalan városban ahhoz, hogy meglássuk benne a boldogat. A boldogtalan város boldogtalan polgárai előbb ítélik el buta sztereotípiák alapján embertársaikat – legyenek akár fogyatékkal élők, menekültek vagy kicsit magasabbak az átlagnál – minthogy saját magukat helyre tették volna. Szombat Éva gyakorló boldogjain pont ez az önmagaság a legfontosabb esztétikai és narratív szervezőerő. Boldogok és annak is tűnnek, mégoly fura körülmények között is. Fontos és szép üzenet: zero fucks given.
