1928 és 1960 között szívás volt nő létedre tehetséges hosszútávfutónak lenni

Carrie Snyder A futónő című könyve Aganetha Smart történetét dolgozza fel, aki az 1928-as olimpián aranyérmet szerzett 800 méteres síkfutásban. Ebben a számban ekkor állhattak először nők a rajtvonalhoz az olimpián. Bár a főszereplő kitalált karakter, a könyv mégis hűen visszaadja, milyen volt több mint nyolcvan évvel ezelőtt olyan nőnek lenni, aki más életutat szeretett volna bejárni, mint amit a konvenciók kijelöltek számára.

Aganetha Smart 104 évesen egy öregek otthonában várja békésen, hogy élete befejezéséhez érjen. A napok telnek, ahogy telnek, de leginkább ugyanazzal a metódussal: etetéssel, egy kis sétával az udvaron, a nővérek pátyolgató duruzsolásával. Az idős asszony egy elfeledett sportlegenda: az 1928-as aranyérmes első női olimpikon 800 méteres síkfutásban.

Egy nap látogatói érkeznek, akik családtagoknak adják ki magukat, de valójában két ambiciózus, fiatal riporter, akik dokumentumfilmet szeretnének forgatni az idős nőről, mint az 1928-as olimpia egyetlen élő, női bajnokáról.  Aganetha, mivel az öregségtől már nagyon beszélni és mozogni sem tud, rezignáltan tűri, hogy a lelkes nővérek sapkát nyomjanak a fejébe, kockás takaróba csavarják, és mint egy gazdára lelt kiskutyust, átadják őt a felbukkant "rokonoknak".

Az utazásuk alatt Aganetha visszaemlékezik a gyerekkorára, így hol a jelenben ülünk a két szerencsétlenkedő fiatallal (akiknek halvány fogalmuk sincs, hogy kell bánni egy 104 éves emberrel), vagy Aganetha emlékein keresztül visszamegyünk a viszonylag nyomasztó gyerekkorába, az első világháború idejébe.

Az írónő filmszerű részletességgel írja le a meghatározó jeleneteket, de legalább ennyire aprólékosan mutatja be a futónő személyiségét és a futáshoz fűződő különleges kapcsolatát. Kicsit túl hosszúra nyúlik a sanyarú gyerekkor taglalása, és bár betekintést kapunk, hogy Aganethának milyen nehéz a semmiből felverekednie magát az olimpiai csapatba, fiús és kissé rideg természete mennyire nehezíti meg a társas kapcsolatainak alakulását, vagy hogy milyen kitartással edz, globálisan ettől még nem kapunk képet az akkori élsportolónők életéről, mint ahogy arról sem, hogy a közvélemény miként viszonyult az átlagnál jóval függetlenebb életet élő sportolónőkhöz. Pedig ezzel kapcsolatban olvastunk volna többet is, főleg, hogy az élsport mint a férfi dominancia jelképe ma már eltűnőben van. 

A győzelem napjáról szintén nem olvashatunk sokat, az 1928-as olimpiára sem tért ki részletesen a szerző, de talán nem is véletlen, hiszen Aganetha életében a dicsőség és egy csodás karrier reménye ezzel a rövid, de fantasztikus eredménnyel nagyjából annyira röpke életű, mint az a szófukar két oldal, ami az aranyérem megszerzésérő szól. Az, hogy az első siker után nem lett több olimpiai aranya, nem a lányon múlott, hanem az olimpiai bizottság döntésén, ami alapján a következő olimpián ismét nem szerepelhetnek nők a 800 méteres síkfutásban. Döntésüket azzal indokolják, hogy Aganetha a célba érés után összeesett (bár egy pillanattal később fel is állt), ami szerintük azt bizonyítja, hogy "ez a táv túl hosszú  a női szervezetnek." 

Bár a főszereplő karaktere fiktív, a történetet valós események ihlették, így a fentebb említett döntés is valóban így zajlott: az Olimpiai Bizottság a nőket tényleg eltiltotta a 200 méternél hosszabb távokról, mondván, hogy ez túlságosan megterhelő számukra. Ezt pedig egy valóban megtörtént esetre alapozták, arra, hogy a versenyen az egyik atlétanő, egy bizonyos Bobbie Rosenfeld a cél után összeesett. A korabeli újságok ugyan egyenesen arról számoltak be, hogy rajta kívül a mezőny fele elájult, de a valóságban csak a kanadai botlott meg, ő is csak a cél után és csupán pár másodperc erejéig. Kétségtelenül elfáradt a mezőny, de nem azért, mert nőkből voltak, hanem mert aznap az időjárás különösen meleg volt, és a futóknak az elődöntő után csak egyetlen nap pihenés jutott, mielőtt újra a rajthoz kellett állniuk, ráadásul a finisben is óriási hajrát produkáltak - írja a Runner's World 2012-ben. 

"A férfiak is elesnek a verseny után! (....) Láttam őket! Ők is a füvön hemperegtek, félholtan!" - fakad ki a könyv fiktív főszereplője is, és aki látott már futóversenyeket, tudja, hogy ez így is van. És aki egy kicsit is ismeri a futás természetét azt is tudja, hogy a hosszútávfutók a legtöbb esetben pocsék sprinterek, így az Aganethához hasonló lányok, akik hosszabb távon tudtak jó eredményeket elérni, az OB döntése miatt búcsút is mondhattak a további sportkarriernek.

Ez hosszú évtizedekig, egészen 1960-ig nem is változott. Az, hogy az 1960-as Olimpián a nők újra szerepelhettek a hosszabb távokon is, annak köszönhető, hogy ebben az időszakban kezdődött a feminizmus második szakasz, az „új feminizmus” amely a formális jogegyenlőség mellett a sportban is ki akarta vívni a nők jogait. Hatására végre megkezdődhetett a sport társadalmi viszonyrendszerének kutatása, a női szempontok figyelembe vételével, amelynek nyomán a nők egyre több társadalmi színtéren tűntek fel a férfiak mellett, vagy akár helyettük.

A könyv sztorija is innentől kezd igazán érdekessé válni, és kezd kibontakozni egy - a  nőket sújtó negatív diszkrimináció miatti - rövid sportpályafutás, és ezzel párhuzamosan egy összetett, de nem túl vidám élettörténet. Aganetha személyes tapasztalatain keresztül pedig nemcsak a sportban való egyenlőtlen bánásmódról, hanem a nők tágabb értelemben vett kirekesztéséről, a szexualitással, szexuális orientációval kapcsolatos tabukról, és egy bonyolult barátnői kapcsolatról (ami, ha 2016-ban játszódik a történet, talán leszbikus szerelemmé fordult volna át) is látleletet ad.

A regény egyértelmű erőssége Agenetha kidolgozott és bonyolult karakterében rejlik, aki annyira valóságossá válik a könyv végére, hogy nehéz elképzelni, igazából sosem létezett. A főszereplő személyiségének újabbnál újabb rétegei, belső monológjai és ki nem mondott dilemmái önmagukban izgalmasabbak, mint azok a családi titkok, amik köré tekeredik a nő élete.

Az írónő nemcsak egy kiváló sportolót hívott életre, Aganetha Smart több ennél: különleges nő a nők között, olyan mint egy mindenhonnan kilógó kirakódarab, sehogy sem illeszthető be a kor elvrendszerébe. Ráadásul karakterével – bár kicsit romantizált, népmesés módon – az élsport egyik legpozitívabb oldalát domborítja ki: a kiugrási lehetőséget, ami által kiszakadhat valaki alacsony társadalmi státusából.