A 2008-ban elhunyt gitáros és zeneszerző, Dénes József – vagyis Dönci, ahogyan mindenki ismerte – elsősorban az Európa Kiadóban és a Balatonban játszott, gyakorlatilag viszont szinte mindenhol, ahol lehetőség nyílt rá. Pár hete megjelent, Szökésben című könyve nemcsak zenei pályafutásáról, hanem egész életéről szól: elképesztően szerencsétlen családjáról és gyerekkoráról ugyanúgy, mint későbbi, házasságokkal, szektákkal, közösségekkel való próbálkozásairól. Éppen ezért nehéz megmondani, hogy a könyv tulajdonképpen micsoda: hiszen lehet prózai önvallomás is, de napló, önéletrajz, vagy akár emlékirat is. Kicsit mindegyik, valójában viszont egyik sem – ami egyszerre előnye és hátránya.
A könyvet Dönci még a halála előtt befejezte, de kiadni csak most lehetett, ahogyan ez a Legát Tibor által írt, sajátos utószóban is olvasható. Nemcsak vágyott arra, hogy kiírja magából a vele történteket, de – szintén az utószó alapján – a kéziratért kapott pénzre is nagy szüksége lett volna, hiszen gyakorlatilag nyomorban élt családjával. A sors újabb kicseszése vele, hogy amikor még életben volt, nem kellett senkinek, hogy aztán sok évvel a halála után jelenjen meg, egyfajta síremlékként Dönciről, és legalább annyira egy nagyon fontos korszakról.
A Szökésben a szó klasszikus értelmében nem jó könyv: egyenetlen, gyakran modoros stílusban megírt szöveg, amely néha mégis kifejezetten szellemes és magával ragadó, hiszen kiválóan érzékelteti az 1970-es és 80-as évek állott levegőjét, a maradásra berendezkedő állampárt lassú szétesését, a kulturális hegemónia elvesztését. Kár, hogy máshol meg aztán átcsap az ellenkejzőjébe: bornírt és idegesítő okoskodások futamába, egy helyét kereső, de azt soha meg nem találó ember tétova szólamaira vált. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy magával ránt egy olyan világba, amelynek jellegzetes figurái mára lassan eltűnnek, az örökségük feldolgozása azonban még mindig várat magára. A cím nemcsak azért telitalálat, mert a szerző saját bevallása szerint is folyamatosan elszökött különféle helyek és kötelességek elől, hanem azért is, mert a szökés motívuma a menekülés mellett az útkeresés metaforájaként is olvasható.
A könyv elején leírt gyerekkori környezet akárcsak egy Tar Sándor vagy Hajnóczy Péter vagy Krasznahorkai-történet nyomasztó díszlete: az 1950-es évek végi ferencvárosi prolicsalád, a deklasszálódott anya, aki egykori nyilas vezér lányaként – hogy a könyv kifejezését használjam – „lefelé igazodott”, vagyis a magáénál alacsonyabb társadalmi státuszú férjeket választott, merthogy abból sem csak egy volt neki. A szerző apja viszonylag hamar kikerül a képből, vélhetően szellemi fogyatékos testvére intézetbe kerül, ahol aztán meg is hal, nevelőapja, a munkásszállásról átköltözött András bántalmazza és szexuálisan zaklatja őket – szinte alig lehet felsorolni a borzalmakat, arról nem is beszélve, hogy Dönci innen már kora tizenéveiben intézetbe kerül, az anyja aktív közreműködésével.
Az intézeti gyerek- és kamaszkor aztán meghatározza az összes későbbi történést is: nemcsak gitározni tanul meg ezekben az években, de szipuzni és inni is, és a különféle függőségektől élete végéig nem is tud szabadulni. Az 1970-es évekbeli kamaszkor leírása is elég erős, a zűrös intézetis arcok mellett megjelennek a kor híres „huligánjai”, a Nagyfa-galeri, a Moszkva tér, azaz Kalef, a lejmolás, a kannás bor, közben pedig a lecsúszott figurák, szétesett családok és túlbuzgó rendőrök is. Ezekben a leírásokban egészen szürreális, éppen ezért igaznak feltételezhető epizódok is vannak. „Amikor a rendőrök igazoltattak minket, a kilétemet firtató szabatos kérdésükre azt feleltem: egy kiló kenyér” – ez a jelenet éppenséggel egy Parkántól kába estén játszódott le, de vécén elalvás, kisebb lopások és lejmolások, és rendőrségi fogdák is szerepelnek szép számmal.
A korai epizódokat azért borzongató olvasni, mert mi már tudjuk a szomorú véget is, miközben a könyvben a szerző folyamatosan arról értekezik, hogyan akart volna mindig jobb, több, másabb, stb. lenni. A könyv tele van filozófiai, kultúrtörténeti, irodalmi utalásokkal, és az, hogy ezek egy része konkrétan hülyeség, még látványosabbá teszi a mintázatot, amely a késő Kádár-kori, majd a rendszerváltás utáni társadalomnak is sajátja volt: a leszakadás és felemelkedés különös dinamikáját. Ezt sokszor nehéz volt kiszámítani, de nem Dönci esetében. Számos emberre tesz kicsit irigykedő megjegyzést akkor, ha látványosan jobb családból származott, mint ő: mintha nem tudta volna megbocsátani sem magának, sem őseinek azt, hogy ilyen körülményekkel kellett szembenéznie. Ahogyan Uj Péter az átélők magabiztosságával megírt, remek kritikájából kiderül, az is elég kemény, hogy Döncinek egyébként a szélsőjobbos vezér Budaházy György az unokatestvére, és ez azért elég sokat elárul erról a bizarr helyről, meg az egész elcseszett félmúltról, amiben élünk.
A könyvnek bizonyos értelemben ez a legelgondolkodtatóbb olvasata, mármint a társadalmi; a legatmoszférikusabb viszont kétségtelenül az, amelyik az underground zenei szcéna bugyraiba viszi az olvasót. Punkzenészek, roma jazz, különféle, egymásba átfolyó formációk, pinceklubok, ahol folyik a kannásbor és gyorsan csattan az ököl, és persze a korszak jellemző figurái Gémes János Dixitől egészen a Neurotic-frontember Pajor Tamásig. Pajor azért is érdekes referencia a könyvben, mert Dönci maga is belekeveredett a Hit Gyülekezetébe, amelynek Pajor máig prominens alakja. Döncinek egyébként ez sem jött be, ahogyan többnyire más sem. Pezsgő, intenzív zenei élet, blues, jazz, rock és komolyzene, folytonos gitározás az egyik oldalon, csóróság, alkoholizmus és mindennemű nyomor a másikon. Felemás élet, ahogyan a könyv is az lett. Mégis nehéz letenni.
Dénes József: Szökésben - Dönci visszaemlékezései
„Én voltam a legautentikusabb rock and roll fej a nyolcvanas években” – állítja magáról Dénes József, ismertebb nevén Dönci, a pesti underground fenegyereke. Dolgozott nyomdai segédmunkásként, öltözőőrként és könyvárusként is, de elsősorban mégiscsak gitáros volt. Számára a zene jelentette az életet. Ám amikor érezte, hogy közeledik az utolsó dal, lecsavarta az erősítőt, és befelé kezdett fülelni.
És írt egy könyvet. A hetvenes-nyolcvanas évek jassznyelvén, prédikátori éleslátással az igazán lényeges dolgokról. A gyógyszerezős korszakról, a Kassák klubos bandákról és a Hit Gyülekezetében eltöltött éveiről. A Sváb- és a Szabadság-hegyről, Amszterdamról, Nagy-Britanniáról, és arról, milyen jó volt mégis mindig visszatérni a golyóluggatta, málló ferencvárosi falak közé. Arról, milyen érzés volt bekerülni a „pasarétiek” zenekarába, és miképp ismerkedett meg a „szakállas szürkeállománnyal”. Arról, mi történik, ha egy férfi úgy istenigazából beleszeret egy nőbe, és micsoda, ha a nő már nem szereti többé. Legfőképpen pedig arról, képes-e beilleszkedni egy örök kívülálló bármilyen közösségbe, vagy kilökődik, mint a bőr alá fúródó szálka? Lehetünk-e egy életen át szökésben?
