Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Műtárgycsempészet, afrikai mélyszegénység, és izzadtságszagú felvidéki rokonok is szerepelnek Durica Katarina új regényében, melynek főhőse egészen a Kilimandzsáróig szalad, hogy aztán visszatérjen. Kritika.
A Könyvfesztiválra jelent meg, és a Könyvhéten is pörgött Durica Katarina második regénye, a Szlovákul szeretni. A sok szálon futó történetnek látszólag nem egyszerű összefoglalni a cselekményét, a lényeget azonban nagyon is könnyű. A szlovákiai magyar lány, Petra egy bécsi galérián keresztül elmegy Afrikába dolgozni, majd rájön, hogy a törzsi maszkok helyett először inkább saját magát kell megtalálnia. Ez így kicsit tényleg fejősévásan hangzik, de a szerző előző,Szökés Egyiptomba című regénye is meglepetés volt: a könnyed külső mögött olyan kérdésekkel foglalkozott, mint az egyiptomi szexturizmus, vagy a nőket érő hátrányos megkülönböztetések. Nincs ez másképpen a Szlovákul szeretni esetében sem. Az előzőnél jóval finomabban hangolt regény főhőse ugyanis nem mások segítségével akarja megoldani saját identitásválságát. Petra nem királyfit vár, és nem is egy könnyű, jól fizető állásra vágyik, hanem arra akar rájönni, hogy mit jelent az otthon, és mit jelent saját magának lenni.
Távol Afrikától
Ezekre a kérdésekre a regényben szereplőnél egyszerűbb helyzetben sem magától értetődő a válasz. Petra azonban egészen speciális csavarokkal küzd, hiszen felvidéki magyarként Bécsben tanult és dolgozott, innen érkezett meg a Kilimandzsáró lábához, ahol is szerelembe esett egy afrikai fiúval, majd lekapcsolták műtárgycsempészet miatt, végül hazatért Szlovákiába. Ezek egyike is elég ahhoz, hogy megkérdőjeleződjön az identitás egyneműsége, arról már nem is szólva, hogy a regény egyik legfontosabb motívuma a szocializmus alatt disszidáló apa alakja. Bár nem akarjuk az összes fordulatot lelőni, a Szlovákul szeretni főhőse igen üdítő módon a végjátékban is az önmagaság mellett dönt, a befejezés pedig nem a lányregényeket, hanem inkább az életet idézi.
A regény két idősíkban játszódik: a jelen mellett az 1970-es és 80-as évek Csehszlovákiájában járunk, ahol az etnikai és gazdasági konfliktusokat eltussolják, ahol Károlyból Karol, az álmokból pedig egy pozsonyi panellakás lesz. A csallóközi faluból származó, gyári munkás apát megpróbálják beszervezni, ő azonban ehelyett disszidál. A családja erről mit sem tudva azt gondolja, hogy egyszerűen elhagyta őket, ez pedig még nyomasztóbbá teszi az amúgy is igen sivárnak ábrázolt csehszlovák hétköznapokat. A regénynek talán legerősebb részei a Felvidéken zajló epizódok. A szerző érzékelhetően jól ismeri ezt a világot, és annyira kritikus vele, amennyire az ember csak a sajátjaival lehet. Atmoszférikusan írja le a pozsonyi panelek világát, ahol: „A frissen dauerolt haj, a kiömlött kofola illata, a szőrös női hónaljak párája, az olcsó Pitralon, a csempészett benzin, a sokszor mosott textilpelenka szaga keringett a lépcsőházban sok évvel a rendszerváltás után is.”
Mintha a regény azt mondaná – a nyilvánvaló üzeneten túl, mely szerint az otthon ott van, ahol saját magunkat megtaláljuk –, hogy ez az állott, régi szag csak akkor tűnne el a keleti blokk lépcsőházaiból, ha nemcsak a padlóról, de a múltból is kisöpörnénk minden szemetet. Egy ideális világban a szlovákiai, magyarországi, romániai stb. társadalmak úgy néznének szembe az elmúlt évtizedek felhalmozott hibáival, ahogyan Petra kéri ki az apja aktáját a hivatalból. Ameddig ez a szembenézés elmarad, addig marad a kelkáposztaszag, a büdös szájú rokonok, álszent családi együttlétek, passzív-agresszív üzenetek, és a nyomorult házmesterországok, ahol élni kevésbé, mint inkább csak túlélni lehetséges.
A döglött róka nyomában
Petra azért szimpatikus, mert minden döntése szembemegy azzal, amit elvárnának tőle. Ez részben adódik a folytonos idegenségből is – szlováknak magyar, magyarnak szlovák, Afrikában fehér, otthon különc értelmiségi – és persze abból is, hogy saját családjához és tágabb környezetéhez is kritikusan viszonyul. Ellenpontként ott van a regénybeli testvér, Erika, aki egy focidrukker pasi mellett egy ugyanolyan pozsonyi panelben él, ahonnan menekülni akartak. Ezzel szemben Petra hazaviszi ruandai szerelmét, Salit, aki hiába tehetséges mérnök, errefelé mindig csak idegen, avagy a jelenleg népszerű műszóval élve, migráns lehet.
A Szlovákul szeretni könnyed stílusa mellett – műfaji előítéletek alapján pedig annak ellenére – leginkább fejlődésregény. Van egy hős, aki tanul, utazik, keres, hibázik, és ebből tanulságokat von le. A legfontosabb ezek közül, hogy egységes identitás nem létezik, és aki azt állítja, hogy igen, annak jutalma egy múltban ragadt pokol, legyen akár a Csallóközben vagy Budapesten. Hiába könnyen olvasható, a regényben kifejezetten fontos kérdések is felmerülnek, például, hogy miért volna normális, ha a fiatal női munkatársakat titkárnőként kezelik? Miért természetes, hogy az anya marad otthon a gyerekkel, és ha nem így tesz, önző szörnyeteggé válik? Miért lenne kötelező életünket a helyi futballcsapat eredményeihez igazítani? Milyen rács mentén válik valami távolivá vagy közelivé? Végezetül pedig, miért kellene azonosulni olyan ideológiákkal, amelyek kezdettől fogva valami ellen, és nem valami mellett tették le a voksukat? Az idegenség persze leginkább nem a nagy szavakban, hanem a banális hétköznapokban van jelen. Az egyik legviccesebb példa erre, amikor az afrikai fiú nem érti, miért lóg a magyar nénik nyakában döglött róka.
Itt jegyezzük meg, hogy ehhez egyáltalán nem kell afrikainak lenni. A sálként funkcionáló döglött róka az egyik legrémisztőbb jelenség. Az idegenség érzetének egyik kifejezett fokmérője, hogy
hiába a saját kultúra része, attól még taszító és érthetetlen.
Mindenütt jó, de legjobb máshol
Sok szálon fut a Szlovákul szeretni, és nem mindegyik egyformán kidolgozott. A legkevésbé árnyalt karakter talán a távoli rokon, Paul, aki emigráns magyar szülők gazdag svájci gyermekeként egy időre szintén Afrikába keveredik. Az elbeszélő mégis az ő fejébe teszi a regény egyik fontos belátását:
„Azt vallotta, hogy a nacionalizmus csupán két dologra jó: hogy utálja azokat, akiket nem ismer, és hogy büszke legyen olyan dolgokra, amiket soha nem tett.”
Pedig Paul nem a múltja, hanem inkább a fogyasztói társadalom elől menekül, emigráns szülei “magyar felsőbbrendűsége” legfeljebb kicsit kényelmetlen számára. Végül azonban sajátos módon ő is hazatér, az olvasó pedig hirtelen szeretne egy olyan, valódi világot, ahol ez mindenki számára lehetséges. Mert otthon lenni néha nagyobb kaland, mint bármi más.
