A nemzetközi sajtóban nem először találkozhatunk a fiatal művész, Borsi Flóra nevével, aki digitális és analóg technikákat egyaránt használva alkotja meg képeit. Fotós projektjeiről írt már többek között a BBC, a Huffington Post, a My Modern Met, kiállítása volt Detroitban, Londonban, Isztambulban, közös munkán dolgozik a Photoshoppal és születőben vannak az újabb sorozatai is. A nemzetközi elismerés ellenére sem érzi magát sem fotóművésznek, sem grafikusnak, többek közt ennek miértjéről is beszélgettünk most vele.
Rendszeresen jelennek meg anyagaid nemzetközi platformokon, legutóbb a My Modern Met és a Boredpanda hozta le az egyik új, Animeyed című sorozatodat, de londoni Saatchi galéria is felfigyelt rá. Mesélj egy kicsit, mi történt veled az elmúlt egy évben!
Februárban lehetőségem nyílt egy kiállítást megrendezni a Kaptárban, rendkívül jó érzés volt a hazai művészet kedvelő emberekkel találkozni, és végre bemutathattam a munkásságomat itthon is. Ezt követte Isztambul, ahol egy csoportos kiállításon vehettem részt több munkámmal, és egy már ismerős közegben csodálhattam meg a török kultúrát. A május első felét Detroitban töltöttem, egy előző kiállítás révén értékes barátokra tettem szert, és szeretném ezt a kapcsolatot fenntartani, még ha a világ másik felén is vannak. Nagyon inspiráló volt a közeg, és ami ott történt gazdaságilag, arra sarkallt, hogy tegyek értük valamit, ha csak szimbolikusan is. A Detroit című sorozatom ezután látott napvilágot, és pozitív visszajelzést kaptam a város lakóitól.
A Louvre-ban egy pályázat különdíjasaként állították ki a Velavé sorozatom egyik darabját, ami számomra nagy örömöt szerzett, és büszkeséggel töltött el. További 3 magyar fotóssal résztvehettem ezen eseményen, amiről a média által egészen sokan értesülhettek. Nyáron megkeresett az Adobe, hogy kiválasztottak a 25 legjobb 25 éven aluli alkotó közé, és jelenlehettem az októberben megrendezett Adobe Max konferencián, ahol évről évre bemutatják az új technikai vívmányokat, újdonságokat. Itt kapott helyet a projekt apropójából készített képem is egy csoportos kiállítás keretében. Rendkívül pozitív volt a szoftver (photoshop, lightroom) alkotóival találkozni személyesen, és több mint ötezer ember tapsolt meg minket. Remek előadásokat, és worskophokat szerveztek az esemény résztvevőinek. Csodás volt a 2015-ös évem, és ezt szeretném mindenkinek megköszönni!
Kicsit az az érzésem, mintha itthon kevésbé fogadná el a szakma a munkásságodat, mint külföldön. Ezt csak én látom így vagy tényleg ez a helyzet?
Ez a helyzet, valahogy nem érzem magam sem fotósnak, sem szimpla grafikusnak, inkább vizuális alkotónak tudnám besorolni “Borsi Flórát”. Külföldön nem érdekli az embereket, honnan jöttél, kik az ismerőseid és hogyan érted el a jelenlegi pozíciód a szakmában, csak az, hogy mit tettél le az asztalra és milyen első benyomást kelt a portfóliód. Amíg mondjuk Amerikában gratulálnak a sikereimhez, addig itthon inkább nem mondanak semmit a szakmában dolgozók, sőt. Szerencsére persze van kivétel, szakmában és az életben egyaránt. Rengetegen velem együtt tudnak örülni a történéseknek és pozitívan állnak hozzám, én pedig próbálok erre fókuszálni, nem a negatív tömegre. Egyébként jó is, hogy vannak ilyen ellenvélemények, mert, ha már beszélnek rólam, az azt jelenti, hogy sikerült elérnem egy reakciót, és onnantól mindegy nekem, hogy jó vagy rossz. A figyelmet egy unalmas munkával nem lehet kivívni, ezért próbálok izgalmasat és újat mutatni. Nincs szűkségem a hazai szakmára, és a szakmának sincs rám, és ez így van jól, mert nem kell betartanom mások által felállított szabályokat, ami a művészet ismétlését jelenti. Túlságosan is kevés időm van ahhoz, hogy próbáljak megfelelni másoknak, így is elég nehéz magamnak eleget tenni.
Azt mondtad több interjúban is, hogy 15 éves korod óta autodidakta módon, saját magad alakítgatod a stílusodat, munkáidat. Miért érezted fontosnak, hogy mégis jelentkezz a MOME megfelelő szakára?
Szerettem volna azokat a lyukakat betömni, amelyek azáltal képződtek, hogy addig csak azt tanultam meg, ami érdekelt, a kevésbé érdekes alapokat, ahol lehetett, át akartam ugrani. Ezért néha alaphelyzetekben éreztem magam amatőrnek, így a maximumra szerettem volna emelni a tájékozottságom. Az első évem az egyetemen nem volt zökkenőmentes, alkalmazkodnom kellett a tanárokhoz, kritériumokhoz, szabályokhoz, és megfelelnem mások elvárásának a képeim által. Ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni, addig mindig is szabadon fejlődtem és azt csináltam meg, ami épp eszembe jutott. Rengeteg vonalon mozgok, széles perspektívában ugrálnak a képeim, ezért ezt leszűkíteni az aktuális tantervhez nem nagyon ment. Viszont nagyon érdekel a művészettörténet, az elődök és az alapot nyújtó zsenik.
Az egyetemen nem volt nehéz úgy beilleszkedned, hogy sok hallgatótársaddal szemben volt úgymond szakmai múltad?
Az elméleti órák nagyon megérték azt az időt, amit az iskola falai között tölthettem. A körülöttem lévő tömeg mindig is frusztrált, és már az elején kikristályosodott bennem, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni, és szerintem nem is kell. A közösségben sokan rosszallóan tekintettek rám, a munkáimat pedig folyamatosan kritizálták. Meg kellett érnem fejben és korban, hogy el tudjam fogadni mások véleményét, és ki tudjak lépni abból a burokból, amit saját magam emeltem az egyéni látásmódommal, munkáimmal. Az utóbbi években a rengeteg külföldi szereplés és lehetőség miatt ki is estem ebből az egyetemi kerékvágásból, és egyre nehezebben megy, hogy betörjem magam, hogy visszamenjek. Félreértés ne essék, a tanárokat tisztelem, nagy tudásúak és lényegretörően tudják megosztani a látásmódjukat. Boldog vagyok, hogy van egy fotográfia szak, és egy nívós egyetem, de valahogy úgy érzem az életem jelenlegi periódusában inkább megragadom a lehetőségeket és élek velük, mint hogy magammal küzdjek, és mások utálkozó tekintetével találkozzam nap mint nap.Túl korán jött a siker és az elismerés ahhoz, hogy mind ennek reményében 3 évig képezzem magam olyan dolgokban, amiknek csak egy részét tudom alkalmazni. Építőleg hatott rám a kritika és az egyes beszélgetések a tapasztalt, jó szándékú oktatókkal, de az idő ellenem dolgozott és választanom kellett: vagy jó tanuló leszek, vagy a karrieremet építem.
Volt esetleg az utóbbi években olyan fotós, művész, akinek a munkája sokat formált rajtad?
Nem szeretem, ha formálnak, mert makacs vagyok és mindig is úgymond vadóc voltam, sosem hallgattam senkire. Ez volt, amikor rosszul jött ki és volt, amikor jól, ezért megtanultam, hogy nem árt, ha más szemszögéből is vizsgálódom, és esetleg hallgatok is valaki tanácsára.Tim Walker az a fotós, aki jóval több a fényképész titulusnál, aki a digitális eszközök és az agyonretusált megjelenés nélkül is tud szürreális, gyönyörű képeket készíteni. Ő a példaképem, zseniálisak a munkái, és ő mindaz, ami én nem: a nyers valóságból előállított, nem evilági vizuális mestermunkák alkotója.
Visszatérő sajátossága a képeidnek, hogy sokszor te magad szerepelsz a manipulált fotóidon. Szerinted elérkezik az a pont, amikor teljesen elhagyod ezt a vonalat vagy úgymond kifúj a projekt?
Az elmúlt évben a Detroit, vagy a Stockify sorozataimban szerintem sikerült abszolút a háttérbe vonulnom, de mégis az én képi világomat visszaadnom - legalábbis remélem. De a koncepcionális képeimen amúgy sem én vagyok a lényeges, az alany, hanem csak egy fizikális eszköz, aminek az emberi adottságait kihasználtam. A jogdíjak és egyéb, talán mellékesnek tűnő, utólag mégis lényeges dolgok miatt ez a legegyszerűbb, mert így tudom teljesen átadni az elképzelésemet kép formájában, felesleges egyeztgetések és kompromisszumok nélkül. És persze vannak kivételek, nem vetem meg a másokkal történő közös munkát sem.
Mit tekintesz igazi kihívásnak?
Amikor a hegy tetején állok, felnézni, és tovább mászni. Mert mindig van egy következő lépés. Az út vezet engem, én csak lépkedek, olykor futok rajta. Az életemben minden ezt diktálta: amit most csinálok, és fogok. Érzéseket, esztétikát, és frissességgel egybekötött inspirációt akarok átadni, bármilyen fáradt vagyok, vagy éppen elegem van a világból. A jelenben dolgozom, mintha nem lenne holnap, de ugyanakkor a jövőt tartom szem előtt. Nem a saját magam boldogságát fürkészem, mert azt már megtaláltam, hanem másoknak útbaigazitásul akarok szolgálni. A képeimet magamért csinálom és egyben mindenkiért, de semmiképp a pénzért. Már rég rossznak tartok egy olyan munkát, ami pénzhajhász, és csak egy saját egoista individuum eladásáért jön létre, mert abból hiányzik a lélek, ami egy alkotás alapja - ez vagy a modellből vagy a fotó megteremtőjéből fakad.
Dolgozol most valamin, van esetleg olyan, akár globális aktualitás, ami nagyon mozgatja a fantáziádat?
Jelenleg 4-5 különböző projekt van a fejemben, de persze a munka az első. Olyan események történnek a mai világban, amin már nem akarok gondolkodni, mert a haláltól való félelmet gerjeszti, és a szabadság elvesztését sugallja. Ezt ki kell zárnom ahhoz, hogy a jövőm érdekében folytathassam, amit elkezdtem. Minél jobban eluralkodik a félelem, annál inkább megbénul a test, és lélek. Ez pedig számomra nem élet.Visszatérve a kérdéshez - jelenleg az Adobe kért fel, hogy készítsek nekik egy tutorialt, és október óta tesztelem a Fuse névre hallgató 3D szoftvert, amely összekötve a Photoshoppal animálható karaktereket hoz létre. Nagy kihívás volt egy olyan környezetben kipróbálni magam, ami teljesen ismeretlen, de nagyon frissítő teljesen új dolgot tanulni, ami tőlem első gondolatra távol állt, de ma már mégis közel van. Minél több eszköz van a kezemben, annál jobban kivitelezhető az elképzelésem, ezeknek köszönhetően pedig egyre kevésbé ijedek meg új feladatoktól.
Mesélj egy kicsit a My Modern Met oldalán megjelent sorozatodról, az Animeyed-ről.
Az Animeyed című sorozatom egy véletlen inspirálta: a kutyámmal csináltam egy képet magamról, amin a szemei egybemosódtak az enyémmel. Ebből a kiszámíthatatlan eseményből jött a lavina, hogy állatokkal készítsek képet, kihangsúlyozván sajátosságaikat, különleges ismertetőjegyeiket a sminkemmel, kiegészítőkkel és színvilággal. Nem szántam mélyenszántónak ezt az anyagot, szerintem inkább szórakoztató és könnyed lett. Élveztem, hogy kaméleon lehettem, és más állatok tollával-szőrével-pikkelyével ékeskedhettem. Egészen elcsodálkoztam a végeredményen, hogy mennyi hasonlóság van emberek és egyes állatfajok között. Ezt a sorozatot szeretném folytatni, a jövőben további 10-20 képet készíteni, majd egy könyvben összefoglalni. Emellett szeretnék majd jótékonysági árverést is szervezni belőlük, a bevételt pedig az állatok védelmére fordítani.
22 éves vagy. Ilyenkor még sokan azt sem tudják eldönteni, hogy merre szeretnének elindulni az életben, mi az, amivel szeretnének úgy igazán foglalkozni.Te mennyire vagy tudatos karrierépítő?
Vannak elképzeléseim, reménykedem dolgokbban, de nem érzem magam törtető embernek, és eddig minden esemény tökéletesen illeszkedett az életem egy-egy szakaszába. Csinálom amit szeretek, ami érdekel, aztán majd történik valami a munkám eredményével. Lehet ez a semmi is, nem zavar, és biztos nem fog megállítani. Az interjúk, háttérmunka is a munkámhoz tartozik, az elmúlt héten reggeltől estig e-mailek, és hívások megválaszolásával foglalkoztam, de ezek a feladatok tartanak a földön. Egyelőre nincsen marketingesem, asszisztensem, ameddig bírom a munkát egyedül, addig megpróbálom én elvégezni. Ez a fajta jelenlét egyébként többet vesz ki belőlem, mint egy sorozat, vagy kép elkészítése, rengeteg energia befektetést igényel, de megéri.
Szoktál vállalni alkalmazott fotográfiát, vagy a fotózás kizárólag művészeti projekt lehet számodra?
Nem akarok iparos lenni, akit csak azért keresnek meg, mert ügyesen retusál. Nehezen vállalok el olyan munkát, ahol nem én irányítok, illetve nem kapok szabad kezet. Volt idő, amikor a reklámiparban akartam dolgozni mint grafikus, vagy art director, de az ismerőseimet látván ez nagyon sokat kivesz, és elvesz, ráadásul a legjobb reklámok igazi alkotói mindig a legkisebb betűvel megjelenített sort kapják, amit én nem akarok. Minden tiszteletem egyébként az ilyen reklámcégek mögött ténykedő csapatoké, hiszen egy ország vizuális kultúráját, amit nap mint nap látunk az újságokban, óriásplakátokon és a tv-ben ezek az emberek formálják, és egyre többször látom az élvonalban magyarok alkotásait. Ezúton is gratulálok nekik!
