Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jacques Audiard Deepan - Egy menekült története című filmjében családjukat vesztett menekültek egymással szövetkezve próbálják meg az újrakezdést. De lehetséges ez egy lepukkant, elvadult gettóban?
A menekültkrízis kellős közepén, amikor kerítések épülnek, országhatárok nyílnak meg majd zárulnak le, nehéz bármiféle előítélet vagy várakozás nélkül beülni egy olyan filmdrámára, amely pont egy menekült történetét dolgozza fel. Jacques Audiard legújabb alkotása, az Arany Pálmát kapott Dheepan – Egy menekült története erős gyomros volt a szombat esti idillben, de nem csak a téma aktualitása miatt.
A történet egy Sri Lanka-i tamil harcossal, Dheepannel kezdődik, aki a polgárháború borzalmaiban elvesztette a családját, és egy jobb élet reményében kész elhagyni a hazáját. Eközben a 26 éves Yalini is azon van, hogy minél hamarabb kijusson az országból, ezért magához vesz egy elárvult lányt, akiről azt hazudja, hogy a saját gyereke. Végül Dheepannel együtt hamis útlevéllel egy családnak adják ki magukat, és eljutnak Európába. A fiatal lány eredetileg Angliába szeretne menni, de végül Franciaországban kötnek ki, ahol az első meghallgatáson a tolmács segítségével megkapják a menekültstátuszt. A kirendelt szociális munkás egy vidéki francia külvárosba irányítja őket, ahol saját lakást és nem sokkal később munkát is kapnak. Dheepan gondnok lesz a lakótelepen, Yalini pedig egy magatehetetlen öregúrnál kap bejárónői állást.
Valós élményekből dolgozott
Dheepan szerepét játszó Antonythasan Jesuthasan testközelből ismeri a menekültek helyzetét, ugyanis tizenhat éves korában belépett a Liberation Tigers of Tamil Eelam – a Tamil Ilám Felszabadító Tigrisei nevű szervezetbe, majd kiképzése után tizenkilenc éves koráig katonaként harcolt. 1993-ban Franciaországba menekült, ahol politikai menedékjogot kapott. Az elkövetkező években dolgozott áruházi alkalmazottként, szakácsként, takarítóként, emellett Shobasakhti álnéven folyamatosan írt. Ma már széles olvasótáborra tett szert Indiában és Sri Lankán, regényei pedig angolul is olvashatóak.
Audiard új filmjében nem kimondottan a menekültkérdéssel foglalkozik, leginkább arra keresi a választ, hogy a szereplők miként tudnak beilleszkedni az új életükbe és idegenként hogyan tudnak egymás mellett, de leginkább egymással közösséget alkotni. Egymásrautaltságuk és az asszimilálódási próbálkozások mellett finom utalásokat fedezhetünk fel arra vonatkozóan, hogy a befogadó ország mankói vajon elegendők-e az újrakezdéshez? A filmben néhány jelenet során szépen kirajzolódik, hogy a traumatizált menekültek gyakran magukra hagyatottak múltjuk feldolgozásával vagy annak teljes hiányával. A tehetetlenséget, a felkészületlenséget jól példázza a tanárnő zavart hümmögése, amikor lllayaal arról mesél, hogy otthon azért nem tudott iskolába járni, mert a kormány lerombolta az oktatási intézményeket, de az is beszédes, hogy egy családgondozó vagy pedagógus sem foglalkozik a láthatóan magányos, frusztrált gyerekkel. Sajnos a kislány karakteréről túl sokat nem tudunk meg, pedig fontos szerepet tölt be a felnőttek beilleszkedésében, sőt, egy ideig ő jelenti az egyedüli kapcsolatot a francia társadalom és szülei között.
Audiard a tőle megszokott finom gesztusokkal bontakoztatja ki az egyébként nagyon zárkózott és súlyos lelki terheket cipelő karaktereket, akik a körülményekhez képest igyekeznek a lehető legnormálisabb életet élni: egy zavart mosoly, egy slukk füves cigi, vagy a fürdő ajtajából látható női test árnyéka mesél azokról a vágyakról, amelyek külön-külön munkálkodnak a szereplőkben. Gyakran az az érzésünk, hogy a szereplőink csak csendes megfigyelők, ami részben igaz is, így próbálják leutánozni a számukra teljesen idegen szokásokat, viselkedési mintákat. Hangsúlyos jelenet, amikor a közös vacsoránál Dheepan rászól a kislányra, hogy ne kézzel egyen, hanem kanállal , Az itteni iskolában így kell majd enned, jobb, ha megszokod" - adja magyarázatul.
Egyébként rendkívül nyomasztó nézni a három, családját elvesztett idegen igyekezetét, ahogy próbálnak kapaszkodni egy szebb jövő reményében, de az egyre távolabbinak tűnik a gettó kilátástalan hétköznapjaiban. A nyomasztó környezet és hangulat ellenére azért jócskán akad humor és irónia is filmben, a rendező szerethető momentumokkal teszi kézzelfoghatóvá a kultúrák közötti különbségeket, a szereplők közeledési kísérleteit és az igyekezetüket, hogy minél jobban belesimuljanak az új közegükbe.
Mindemellett elgondolkodtató és egyben elkeserítő látni, ahogy a nincstelen menekülteket elhelyezik a lepukkant elővárosba, determinálva ezzel jövőjüket és lehetőségeiket. Az újonnan érkező család ugyan megpróbál tudomást sem venni a lakótelepen zajló látványos kábítószer-kereskedelemről és az erőszakos cselekményekről, de minden igyekezetük ellenére a gondnoki feladatokat ellátó Dheepan egyre inkább szemet szúr a túloldalt székelő bűnbandának. Míg Dheepan próbálja kezelni a konfliktusokat, Yliia – múltját tekintve teljesen érthető módon – teljesen kikészül a környéken történő fegyveres gyilkosságoktól, és úgy érzi, hogy az új országban, amitől biztonságot remélt, csak újabb erőszakos borzalmak várnak rá.
Ezzel Audiard finomkodás nélkül mutat rá Franciaország egyik rákfenéjére, a gettósodás problematikájára, ami olyan kilátástalanságban élő mini társadalmakat szül, ahonnan szinte lehetetlenség kitörni. Ezekben az elővárosokban teljes a társadalmi szegregáció, a jövőtlenség, magas a munkanélküliség és a bűnözési ráta. Az ilyen környezetbe helyezett, nyelvet nem beszélő, vagyontalan menekültek kilátásai nem túl fényesek, beilleszkedési lehetőségük a gettón túli francia társadalomba gyakorlatilag minimális.
A rendező bemutatja ugyan a főszereplők esendőségét és kiszolgáltatottságát, de nem esik az egyoldalú elfogultság hibájába, látni engedi negatív személyiségjegyeiket is. Így láthatjuk, ahogy az amúgy békés természetű Dheepan a nyílt utcán gondolkodás nélkül lekever pár pofont Yliaának, amikor az úgy dönt, hogy búcsú nélkül elutazik nélkülük Angliába; de Yliian kiszámíthatatlan és helyenként érzéketlen személyisége is megvillan. Yliian és Dheepan kapcsolatát egyre inkább átszövi az összekényszerülésből születő érzelmi káosz, gyakran már a néző sem tudja eldönteni, hogy hányadán is állnak egymással. A legőszintébb és leginkább egyértelmű érzelmeket a kislány produkálja, aki érthető módon ragaszkodni kezd a két felnőtthöz és mindent megtesz, hogy szeretet csikarjon ki Yliaa-ból, aki eleinte csupán eszközként és szükséges feladatként tekint a kilenc éves kislányra. A filmben számos helyzet érzékelteti elég hatásos módon, hogy a kifelé családként működő trió lelkében az együttélés egyre viharosabb érzelmeket indít el. A kérdés az, hogy ezek a megjelenő érzések csupán a belső vágyaik kivetülései, pótcselekvések vagy a szeretet és a ragaszkodás valós kialakulását jelentik?
A mély dráma cselekményfolyama elérkezik a szakmai kritikusok által is sokat vitatott utolsó harmadhoz, amelyben hirtelen egy ámokfutás hatásvadász jeleneteiben találjuk magunkat, és Dheepan látszólag egy szuperhős sérthetetlenségével küzd a rá vadászó bűnbanda tagjaival. Ez a fordulat nem teljesen idegen a francia rendezőtől, hasonló megoldást láthattunk már korábbi filmjeiben is (pl. A számat figyeld! című filmjében, a szerk.), de azokban a bűntett segítségével életre hívott felszabadulási vágy valahogy jobban átgondoltnak hatott. Audiard most egyszerűen csak provokál, és nem utolsó sorban újfent arra céloz, hogy Európa fejlett országaiban a bűnözés és a kilátástalanság ketyegő bombaként van jelen. A semmiből felugró befejezés pedig annyira hirtelen jön, hogy végképp elveszítjük a fonalat: mindez még a valóság, vagy csak egy elképzelt jövő?
Szereplők:
Dheepan: Jesuthasan Antonythasan
Yalini: Kalieaswari Srinivasan
Illayaal: Claudine Vinasithamby
Brahim: Vincent Rottiers
Monsieur Habib: Faouzi Bensaidi
Youssouf: Marc Zinga
Azziz: Bass Dhem
