Szávai Ferenc, a Kaposvár Egyetem rektora és Borbás Zoltán, az egyetem kancellárja körlevélben rendelkeztek arról, hogy a női munkavállalók mentesüljenek pénteken a munkavégzés alól, hogy minél többet tudjanak sütni, főzni és takarítani a húsvéti hétvégére. Bár ez nem szó szerint így szerepelt benne, a lényege mégis ez volt, idézem:
„Készülve a keresztények egyik legfontosabb ünnepe, Jézus feltámadásának megünneplésére, arra az elhatározásra jutottunk és azt a döntést hoztuk, hogy a Kaposvári Egyetemen a rektor és a kancellár munkáltatói jogkörébe tartozó, általános munkarendben foglalkoztatott női munkavállalókat mentesítjük 2015. április 3-án a munkavégzési kötelezettség alól, annak érdekében, hogy méltóképpen fel tudjanak készülni az ünnepre, családjaik számára biztosítani tudják a meghitt, békés együttlétet.”
Történik mindez 2015-ben, egy felsőoktatási intézményben, az Európai Unióban, amelynek mindenkori tagállamaiban a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló, 1979. december 18-i egyezmény alapján tilos nem alapján diszkriminálni. Ennek betartása nálunk finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, igaz, hogy a miniszterelnök is megmondta, hogy Kazahsztánban jobban érzi magát, mint Brüsszelben. A Kaposvári Egyetem rektora már tavaly is bizonyította, hogy jól elkapja a korszellemet, a dresszkódra vonatkozó utasítása ellen a színészhallgatók alig felöltözve tiltakoztak.
Kiskezit csókolom
Hogy egy alapvetően szekuláris országban miért kell folyton egyházi ünnepekre és szokásokra hivatkozva mindenki által kötelezően betartandó rendeleteket hozni, nem rejtélyes, hiszen mindezt egy támogatottság nélküli, kizárólag a koalícióban létező törpepárt bőven legitimálta már egy ideje. Ez a levél a kenetteljes álszentséget nettó szexizmussal párosítja, hiszen biológiai nemük alapján rájuk erőltetett sztereotípiák alapján ment fel munkavállalókat a pénteki munkavégzés alól.
Számos intézményben nem kell pénteken dolgozni – senkinek, nem csak a nőknek. Legyen világos: nem a szabadnappal, nem a családdal és nem a húsvéttal van a probléma, hanem a hatalmi utasítás mögött húzódó erőszakos ideológiával. Ez a levél beleszól, sőt, beleröfög abba, ki hogyan töltse a szabadidejét, hogyan készüljön az ünnepre (amit talán nem is tart), és egyáltalán: hogyan feleljen meg a hatalom által elvárt, kizárólag a biológiai szerepére korlátozott ideálnak.
Mindez nemcsak veszélyes üzemmód, hanem ráadásul szereptévesztés is: a munkáltatónak, vagyis a hatalomnak nem feladata az alkalmazott szabadidejét meghatározni, mert ezzel azt feltételezi, hogy önmaga nem képes kezelni azt. Szabadidőt beosztani legfeljebb gyerekeknek szokás, azt is csak mértékkel. Ha partnerként kezeljük az alkalmazottat, akkor azt is elismerjük, hogy fel tudja mérni saját idejének, teherbírásának és szabadidős tevékenységeinek korlátait. Ebben az esetben a diszkrimináció kifejezetten a biológiai nemre vonatkozik, amivel nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is méltánytalan helyzetbe hozzák. Miért kellene nekik többet dolgozni csak a nemük miatt, avagy, a határozat logikájából kiindulva, miért feltételezzük, hogy egy férfi kevésbé szeretne a családjával időt tölteni? És mi a helyzet az egyedülállókkal? A gyerektelenekkel? A fiatalokkal? Az idősekkel? És azokkal, akik rosszul vannak a lakossági szexizmustól?
A választás szabadsága
Ahogyan a Doboz diszkriminatív beléptetési rendszere, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság áldozathibáztató kampánya, vagy a nőnapi kedvezmények és megjegyzések kapcsán már megírtuk, ezek a gesztusok lealacsonyítóak, kirekesztők, időnként pedig kifejezetten megalázóak is. A női egyenjogúsági mozgalmak legrégebbi elvárása – amely még a mostani törekvéseket is jellemzi – a választás szabadsága. Nők és férfiak közötti egyenlőség csakis akkor valósulhat meg, hogyha mindenki szabadon dönthet a saját életéről, munkájáról, testéről, hogyha mindenki szabadon megválaszthatja, hogy mikor szeretne családot, hogy mikor veszi ki a szabadságát, hogyan, mivel és kivel tölti az ünnepeket, és hogyha mindenki elismeri, hogy ugyanazért a munkáért ugyanannyi pénz jár. Egyenlő elbírálás és azonos feltételek: ennél nem több, de nem is kevesebb az, amely egészséges társadalmi működést biztosít, és mindenki számára lehetővé teszi a szabad munkavállalást, családi életet és identitásválasztást. Magyarországon jókora társadalmi szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy az esélyegyenlőség problémája megoldódjon. Pedig az egyenlő bánásmód nem nagyképű igény: ha csak a felsőoktatásnál maradunk, az egyetemet végzettek aránya nagyjából 60-40 százalék, méghozzá a nők javára.
Kazahsztán a kapuk előtt
A vak komondoros-asszonyverős ügy kezdeti eltussolása, a nők aránya a parlamentben, az urambátyámozós, lekezelő retorika, az országos és kormányzati szintre emelt álszent, hagymázas ideológia olyan társadalmi mentalitásokat erősít, amelyek visszavetik a nőket – de visszavetik a férfiakat is. Zavaros, saját seggükbe fulladó országokban szokás arccal ennyire hátrafelé fordulni, olyan helyeken, ahol inkább tudnak azonosulni ázsiai diktatúrákkal, mint a sok problémával küzdő, de mégiscsak demokratikus Európával.
Gratulálunk, önök vesztettek
Ezek a rendelkezések, törvények, jogi és retorikai fordulatok nem a családokat védik, nem a közösségeket erősítik, és nem is a kereszténységet támogatják, hanem egy soviniszta, mohó és kirekesztő hatalmat szolgálnak. Tulajdonképpen önmagában agybaj, hogy erről írni kell, mert egyre természetesebbé válik – miközben nem látom a csoportot, akinek ez jó lenne, leszámítva a rendszert, amely most már naponta termeli ki magából a nemi és faji alapú diszkrimináció hivatalossá tételének gesztusait. Úgy tűnik, Kazahsztán már a kapukban van, Európának pedig a konyhában a helye.
