Hogyan kerültél kapcsolatba a holt nyelvekkel? Úgy hallom, tanulmányoztad őket egy darabig...
Először csak illegálisan szöktem be az ELTE-re, ahol suttyomban, csak úgy sub rosa tanultam latinul. Ezen aztán veszedelmes mód felbátorodva a következő évben huszárosan beiratkoztam klasszika-filológia szakra, ott ógörög, latin és szanszkrit nyelveket tanulmányoztam – életem legbohémabb fél éve volt. Ugyanis ki kellett józanodnom: színész akarok lenni inkább... Mindkét szakma egész embert kíván ugyanis, és Babits Mihály meg amúgy is azt írja (a volt szaktársak most ugorják a következő okfejtést!), hogy az ember soha nem tanulhat meg igazán ógörögül, mert az ógörög nyelvi kultúra évezredeket átívelő pályafutással rendelkezik, és – nehezen megbocsátható módon – rengeteget változik az idők során, arról nem is beszélve, hogy minden városban máshogyan beszélték. Így megmaradtam színész, és hát ugye, barbár.
Ez hozzátett valamit a színészetedhez?
Bizonyos tekintetben a nyelvészet a színészet sine qua nonja. Ha kimondok egy mondatot, legalább sejtem, hol lehet az alany és az állítmány, ami nem árt, főleg a klasszikus szövegeknél, mert ezzel az apró trükkel el lehet mondani őket élőbeszédszerűen. Mivel ez a legbrutálisabb szakok egyike, éjjel-nappal konokul paradigma táblázatokat kellett magolni. Magam is meglepődtem, hogy ilyesmire képes vagyok. Ezt az intenzív koncentrációt most más dolgokba is bele tudom forgatni. De különben volt olyan előadás, amiben például latinul skandáltam Horatiust. Egyébiránt életem első nagy szerepét latin nyelven játszottam, hála nagyszerű középiskolai latin-tanáromnak, Aradi Bencének, aki mai napig főbérlőm.
Álltál már mindenféle színpadon, ami abból a szempontból szerencse, hogy kipróbálhattad magad kőszínházban ugyanúgy, mint kisebb társulatokban is. Végül most a TÁP Színházban kötöttél ki, játszol a Lö csibészekben (kritikánk a darabról itt) és az Átrium pedig játssza első rendezésed az Egon Schiele élete vagy halálát (kritikánk a darabról itt). A TÁPhoz kerülve evidens volt a rendezés?
Sokáig halogattam ezt a dolgot. Mint tudjuk: "Mindenki a halogatásnál rontja el", ahogy a Vizi mondja a piszkos edények között. Aztán egyszer csak a pohár a levegőben marad (a Vizi pohara ott maradt)! Természetesen a kudarctól való félelem akadályozza az embert a felelősségvállalásban, és így az előrehaladásában. Aki igazi fejlődést akar elérni bármilyen téren, annak bele kell kóstolnia a kudarcba is. Amennyire tudom, nálam nagyobb emberek is elég sokszor eltaknyoltak - errare humanum est. Nos, mi azt játszottuk tavaly hétről-hétre a TÁP Színházban (Vajdai Vilmos vakmerő elképzelése nyomán), hogy három nap alatt csináltunk előadásokat. Olyan volt ez, mint egy kis laboratórium. Ebből van aztán pofára esés, meg kisül sok jó dolog is. Például az “Egon Schiele élete vagy halála” is ad hoc dolognak indult, de végül nagyszínpadon végezte, és még most is játsszuk.
Hogyan született az Egon Schiele szövegkönyve?
Lang Andrásnak olyan nagy élményt okozott az, amikor egy napon Schiele verseit olvasta a bécsi Leopold múzeumban, hogy alapított egy zenekart, melynek neve Egon Schiele Projekt lett. Tóth Evelinnel, a csodálatos énekessel megzenésítették ezeket a verseket. András kereste meg a Táp színházat az életrajzi előadás ötletével. Ragaszkodtak a versekhez, de még a sorrendhez is. Sándor Juli dramaturggal és Sudár Orsolyával, aki a verseket lefordította, végigelemeztük a festő költeményeit, és azt is, hogy ebben a speciális sorrendben mit jelenthetnek. Ehhez találtuk ki a jeleneteket és a történet ívét is, amiben Fekete Ádám, a TÁP színház rendező-írója (veszedelmes lángelme) is segített nekünk. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ha élesben mennek a dolgok. Az egyik Schiele előadásban például elszálltak a pultból a fénybeállítások, ami miatt nagyon sokat szívtunk. Iskolapénz. "Nem születik szárnnyal bárki, szárny és távlat bánata ez" - ahogy Nagy László mondja. Ez most csak úgy eszembe jutott...
Elég sokszor szoktak idézetek az eszedbe jutni, nem is olvastam olyan interjút veled, amiben ne lett volna...
Igen, ez amolyan rossz szokásom...
Vannak olyan barátaid, akik erre rögtön rávágják a Nagy Lászlót?
Hát, igen, madarat tolláról... például Porogi Ádámmal (van-e ki e nevet nem ismeri?) így szoktunk beszélgetni. Ő egyébként pár évvel tovább gyűrte a szanszkrit igeragozást mint én. De van, akit ez bosszant. Például volt egy társulati beszélgetés az egyik színháznál, ahol úgy volt, hogy tag leszek, és akkor nagyon sok költőtől idéztem azzal kapcsolatban, hogy milyennek is képzelem álmaim színházát, és akkor azt mondták, hogy "Géza, nincs egyetlen önálló, saját gondolatod sem." Lehet, hogy ez igaz volt, nem tudom.
Pedig van! Azt is mondtad, hogy a fegyelem tesz valakit jó színésszé.
A figyelem volt az!
Ja, oké, félreolvastam. Mégis, miért a figyelem?
Azért, mert ez a színészet egyetlen igazi technikája. Sokaknak például gondot okoz, hogy nyilvánosság előtt felszólaljanak. Nekik nehéz elképzelni, mitől olyan felszabadult egy rutinos színész ilyen stresszhelyzetben, pedig pusztán attól, hogy nem az akadályra fókuszál, hanem csupán a feladatára. Ezért van az, hogy semmiben sem különbözik az autóvezetéstől a dolog, csak itt a sofőrnek saját teste a jármű. Vagy a hangszerhasonlat. Persze, Hamlettel szólva, ez nem azt jelenti, hogy könnyebb ezen játszani, mint egy rossz sípon, sőt itt leginkább Babits Mihály és az ógörög nyelvtudás megszerzésének lehetőségei jutnak eszembe… Csapongok. Mindenesetre szerintem ez egyfajta luxus, hogy valaki a szerepében lubickol és nem abban, hogy úristen, de rossz színész vagyok...
Ez mind teljesen igaz, amit mondasz, de nekem ez mégis sokkal inkább fegyelem kérdése. Szerintem a figyelmet a színész inkább akkor használja, amikor megfigyeli a külvilágot...
Meg a belvilágot! Fegyelem+figyelem = tudatosság. Tudatosan megteremtem a feltételeit, hogy a mindannyiunk számára rendelkezésre álló, elementáris ösztönöket a megfelelő irányba engedjem zúdulni. Mint az egyiptomiak öntözőcsatorna rendszere. Ez is a természet birtokbavétele, egy öntudatos Homo Sapienshez méltó tevékenység. A hatása olyan – Szun Ce szavaival –, mint a tojáshoz vert köszörűkőnek. Azt olvastam, hogy abból lesz bármilyen foglalkozásban jó valaki, hogyha éjjel-nappal, fanatikus módon csak azzal foglalkozik, vagy ahhoz képest foglalkozik bármi mással is. Gyűjteni az információt, utána olvasni, raktározni az élményeket, minden-minden lehetséges inspiráció! Aztán lehet nagyon sokszor kudarcot vallani, de azért töretlenül menni egy irányba, próbálni, próbálni és soha, de soha nem próbálkozni! „Dont try” – ezt vésette Bukowski a sírjára. Ilyeneket szoktam nyomni kétségek közt gyötrődő, fiatal színészeknek, meg magamnak... Különben Keresztes Tamás egyszer azt mondta nekem, hogy ő furán érzi magát, amikor arról beszélnek, hogy ehhez a szakmához „szerencse” kell, mert a „szerencse” akkor jön meg – mondta – ha az ember nagyon sokat dolgozik. És ez nekem nagyon rokonszenves gondolat.
Milyen szerepekre használnak téged a rendezők?
Teljesen változó. Nem vettem észre, hogy a rendezők besorolnának bárhová is, mert bár már tíz éve taposom a világot jelentő deszkákat, valahogy azért csak pályakezdőnek számítok. De úgy tűnik, hogy tízévente egyszer megtalál egy-egy testhezálló szerep. Most például Kárpáti Péterrel elkezdjük próbálni „Az öldöklő tejcsarnok” című darabot, amitő írt és ő is rendez. Ebben én vagyok a Vörös Plack, ami nekem évek óta álomszerepem, mióta olvastam a darabot. Utoljára a Babarczy László rendezte diplomamunkánkban, Bulgakov Bíborszigetében volt ilyen nagy lehetőségem ahol Gennagyij Panfilovicsot játszottam, és bár ott még a fent taglalt rutinnak teljesen a hiányában voltam, de azt mondta a Babarczy, hogy ha csak egyszer sikerül megcsinálni a hét előadásból, akkor már győztünk… Az utolsóban sikerült egy kicsit feloldódni. Ezután, az utolsó előadás után homlokon csókolt a tanár úr. Lehet, hogy évekkel később ezért is fogadtam el elegánsan a babitsi érveket. (Kalepa ta kala.) Nagyon sokat tanulok Vajdai Vilmostól, akivel való „szerencsés” találkozásom sok téren hozott fejlődést az életembe, és aki a most is futó „Lö Csibészek” c. előadásunkban rám osztotta a Pincér szerepét, amiben szintén sok örömömet lelem.
Hogy kell elképzelni egy TÁP-os próbát?
Nagyjából az szokott lenni, hogy olyan sokat nevetünk, ami teljesen valószínűtlen. Aztán az előadás napján vért hugyozunk.
Mi jön most?
Alapítottunk egy versmondó színházat Elek Ányos barátommal, ez lett az Ady Endre Színház, az utca neve után ahol lakom, amit viszont az első itt megtartott Ady estünk után nevezhetett el így a városvezetés hetven évvel a premier előtt. Ezzel is szeretnék foglalkozni. Nagyon szeretem a Nyíregyházi társulatot is, ahol Móricz Zsigmond „Pillangó” c. darabjában fogok játszani télen. Ott van aztán a Kárpáti darab, lopott órákban próbáljuk már. Pályafutásom legnehezebb feladata vár az évad végén: Vasvári Emese új rendezői korszakának nyitányában lesz szerencsém közreműködni. Megrendezi a „Skót darabot” tudniillik... De mindezen közben a TÁP színházban dolgozunk keményen a Vilivel. December huszonkettedikén mutatjuk be az általa rendezett Ludas Matyi adaptációt az Átriumban, emellett minden pénteken (sic!) táncklubot és meglepetés színházat szervezünk a Dohány utcában rejtőzködő Hátsó Kapuban. Et cetera.
