Spiró György Kvartett című színművét a Pesti Színház tűzte műsorra, így nem sokkal a felújított Ünnep (kritikánk a darabról itt) után megint Hegedűs D. Géza főszereplésével nézhettünk meg egy drámát, ezúttal Marton László rendezésében. A rendező személye itt abban a minősítésben is fontos, hogy meglepően friss tudott lenni, a Kvartett ugyanis él. Még úgyis él, hogy Kern András rutinból főszereplője az egésznek, és úgyis él, hogy Hegedűs D. tényleg egyre érezhetőbben fárad.
A Kvartett nem sokkal a rendszerváltozás után játszódik, szereplője egy teljesen átlagos proli család, ahová megérkezik az ötvenhatos menekült (Kern András), hogy megköszönje, amikor a családfő (Hegedűs D. Géza) megmentette az életét, csakhogy az öreg hithű kommunistaként nem ismeri, vagy nem akarja megismerni. Felesége (Börcsök Enikő) beengedi ugyan, de egy pillanatra sem hiszi el, hogy nem biztosítási ügynök, mígnem megérkezik lányuk (Péter Kata), az egyetlen, aki már felismeri a gazdag nemrokonban az anyagi hasznot, de hiába; a kudarc génjeikbe van kódolva.
Bagossy Levente praktikus színpadképet rendezett be, a lakás akár panel is lehetne, de inkább egy lerobbant bérház valahol az isten háta mögött, amit talán maguk a szereplők tolnak a színpad elejére, és ami a végén ugyanolyan jelentéktelenül süllyed vissza a semmibe, ahogyan kezdetekkor feltűnt. A jelmezek (Benedek Mari) is jól ábrázolják a kort, ami mintha mit sem változott volna, hiszen még mindig rengeteg olyan család él pontoson ugyanolyan körülmények között, mint amit a színpadon láthatunk, csak a tojás kerül jóval többe 15 forintnál.
Bár Spiró tökéletesen ábrázolja egy proli család mindennapjait, a darab rövidsége ellenére néha mégis mintha túl lenne írva. Erre enged következtetni, hogy a közepén még a másfél órás előadás is leül egy pillanatra, de lehet éppen azért, mert a férfi szereplők kapnak ebben a részben nagyobb hangsúlyt. A nők ugyanis a helyükön vannak, kiváltképp Börcsök Enikő, aki megint bebizonyítja, hogy nem nagyon tud hibázni. Bátran lehet állítani, hogy ő viszi el a hátán az egész előadást, egyszerűen, hitelesen és szívszorongatóan játssza a saját véleményt megfogalmazni képtelen feleséget, puszta létezése a színpadon már nevetésre ad okot, színészileg esélye sincs mellette a férfiaknak, pedig nem nyomja el őket, sőt.
Péter Kata ideggyenge nőjének viszonylag rövid idő jut a bizonyításra, de abba mindent bele kell sűrítsen. Láthatóan ez nem is okoz egy nagy feladatot a karakternek, hiszen ő már nem az az ostoba libácska, aki az anyja volt, és a rendszer sem verheti át, mint az apját. Népmesei motívumok jelennek meg Péter játékában, ő a mohó lány, aki gátlástalanul képes lenne bármire, bármekkora vagyon reményében. Harsány, bunkó és ellenszenves, szinte sajnálni, hogy ilyen keveset van a színpadon. Tökéletes tükröt tarthat viszont a Kern András által játszott karakter elé, aki az ő viselkedésében látja meg saját ötletének képtelenségét.
Kernnek aligha ez az első hasonló karaktere, mégis egysíkú lett. Mintha még nem találnák egymást Hegedűs D-vel, aki szintén nem tud száz százalékosan részvevője lenni a történteknek, bár ez már lehet rendezői döntés is. Az elvarázsolt figurának (aki nagyon is valóságos) legalább a monológjában ki kéne törnie, de valójában nem történik semmi, csak rájövünk, hogy a világ minden kincséért sem kell neki a hálapénz, pedig ezt már az elején is tudtuk. Nincsen tétje, pedig nem lenne rossz, ha lenne. Ugyanígy nincsen meg az a pont sem az előadásban, amikor Kernben megszületik a döntés, mikor valóban rájön, hogy ez az egész egy oltári nagy hülyeség volt már abban a pillanatban, amikor repülőjegyet vett, hogy visszatérjen szülőhazájába.
Amíg nincs tétje, nincs előadás se, pedig bőven van benne potenciál. Talán a rövidsége miatt nem tud ugyan fáradt lenni, de tudna sokkal nagyobbat ütni. Üthetne is.
