Muszáj megkérdeznem, mert Bodzsár Márk rendezővel és Ötvös Andrissal is megfutottam ezeket a köröket, te is csalódott vagy az Isteni műszak című film sikertelensége miatt?
Egy filmnél számít, hogy hányan nézik meg, valószínűleg ők is a nézettség miatt voltak csalódottak. Sajnos rosszul szerepelt a film, és ennél azért több mozinézőre számítottunk. Hiába volt jó a munka, ha a nézőszámon ez nem látszott.
Nem is kapsz visszajelzéseket, nem ismernek meg többen?
Nem. De ez igazából nem baj, én nem bánom. Nyilván nem lehet a néző a hibás, valamit mégsem csináltunk jól, hiába telt fantasztikus hangulatban a forgatás. Joggal mondhatnák a kritikusaink, hogy ne érezzük már olyan jól magunkat, hanem inkább dolgozzunk. Pedig mi nagyon is sokat dolgoztuk rajta, nincsen és nem is lehet lelkifurdalásunk, ezért különösen fájó, ha ez szóba kerül. Ám mivel egy csomóan letöltötték, lehet, hogy végül ezen az úton megtalálja a közönségét.
Ahogyan a rendezéseidet is általában megtalálja a közönség, vagy fordítva, a rendezéseid találnak rájuk. Mi visz rá mostanában egyre több színészt a rendezésre?
Arról lehet szó, hogy próbálunk az idők során sok-sok rendezővel, és társulaton belül hamar kiderül, hogy ki az, aki tényleg hozzá tud szólni a darabhoz, akinek sok ötlete van, vagy lát valami formát az adott mű próbafolyamatában. Sok rendező eleve színészként kezdte, a színjátszás és a rendezés úgy függnek össze, hogy közben mégis két teljesen különböző szakma. Egyáltalán nem gondolom, hogy én például különösebben értenék hozzá, de nagyon érdekelt. Azt hiszem, van bennem valamiféle szervezőkészség, és ez elősegíti, hogy a színészeket helyzetbe tudjam hozni. És bár rengeteg rendezőtől el lehet lesni praktikákat arról, hogyan oldanak meg jeleneteket, vagy honnan szednek elő váratlan ötleteket, mégis eleinte volt bennem valamiféle komplexus azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg képes vagyok-e rá. Amikor a Nemzetibe kerültem, Alföldi Róbert nem foglalkozott a szorongásommal, hanem csak felkért Tábori György Mein Kampfjának a megrendezésére, ami visszautasíthatatlan ajánlat volt, hiszen sok fiatallal, általam kiválasztott színésszel dolgozhattam. Azóta több munkám is lett ebből kifolyólag, talán azért, mert az a próbafolyamat üzembiztosan lement.
A Proton Színházban már régóta dolgozol színészként, többé-kevésbé állandó társulattal úgy, hogy a társulat főrendezője Mundruczó Kornél. Hogyan jött, hogy mégis te rendezd meg az Utolsót, amit szeptember 11-én fogtok bemutatni a Trafóban?
A Proton Színház és a Trafó évek óta tartó együttműködésének egyik állomása az én rendezésem. Kornél már régebb óta szerette volna, ha maga mellett más is dolgozik a társulattal és a Trafó nyitott volt erre az ötletére. Engem pedig már közösen kerestek meg.
Akkor Kornél örült neki, hogy te rendezed?
Abszolút! Sokat beszélgettünk arról, hogy mi legyen a bemutatott darab. Voltak ugyan ajánlatai, de azt éreztem, hogy most meg lehetne próbálni, hogy mi a színészekkel kitalálunk valamit. Mindenfélét olvasgattam, de végül annál maradtam, hogy nem egy bizonyos darabot állítunk színpadra, hanem van egy inspiráció, és abból dolgozunk. Sok zombis horrorfilmet mutattam meg a színészeknek, és ott volt alapnak Ionesco Rinocéroszokja, amiben megtámad egy várost egy vadállat, ám ez a vadállat nálam egy vírus. Tetszett helyszínnek a bevásárlóközpont, valószínűleg mert ott általában nagyon gyakran szorongok, és sokszor érzem azt is, hogy mindenki zombi körülöttem. Úgy kell elképzelni, mintha a jövőben lennénk, ahol az Eurázsiai Nemzetállamok kivívták a szabadságot, de pár ellenálló nem akar részt venni az együttműködésben, ezért elterjesztik közöttük az együttműködés vírust, és karanténba helyezik őket.
Akkor ez nem is egy igazi vírus, hanem valami elemeltebb dolog lesz?
De, de ez egy igazi vírus. Lesz fertőzés, horror, minden!
Hogyan fogod a horrorfilmek világát színpadra állítani? Nekem szinte lehetetlennek tűnik...
Ezt próbáljuk most fényben, hangban, effektekben. Annyira viccesek a horrorfilmek! Úgy zajlik a próba, hogy lekapcsoljuk a fényeket, mobiltelefonnal vagy zseblámpával világítunk, ilyenkor tényleg előjöhet az emberből a gyerek. Most ott tartunk, hogy ezt szeretnénk a néző számára is élvezhetővé tenni. Tudom, hogy kockázatos dolog, de tényleg azon vagyunk, hogy összejöjjön.
Hogyan készült az alapanyag? Leírtátok egyáltalán?
Úgy dolgozom, hogy improvizáltatom a színészeimet. Tehát van egy szituáció, és arról kell beszélgessenek, teljesen hétköznapian. Ilyenkor nem játszanak, hanem csak arról vitatkoznak, hogy teszem azt, hogyan kéne kijutni, ha bezárnák ezt a helyet, és nem lehetne sehogyan kimenni. Ezeket a beszélgetéseket felveszem, és az az érdekes, hogy nem mindig hallom meg, ha valami jó, de amikor visszahallgatom a felvett szöveget sokszor kiderül, hogy az nagyon is működik. Ebben az esetben ezekből a beszélgetésekből állnak aztán össze a jelenetek. Valójában ez egy nagyon szöszölős, aprólékos munka, ami lassan áll össze egésszé.
Van dramaturgod, aki aztán átfésüli, készre írja a darabot?
Büki Dóri, a Proton ügyvezetője nézi át a szöveget. De ne felejtsük el, hogy ott van Bánki Gergő, aki darabokat szokott írni, vagy Baksa Imre, aki szintén sokat rendez, szóval sok olyan ember van, aki érti ezt a dolgot. Az, hogy én rendezem, nem azt jelenti, hogy én vagyok a főnök, hanem igazából a többieket összefogni vagyok ott. Azt akarom, hogy együtt jöjjünk rá a megoldásokra.
Ez a fajta műhelymunka kőszínházaknál elképzelhetetlen?
Nem, hiszen ez már az említett Mein Kampf is így készült. Sok mindentől függ, például, hogy hányan vagyunk egy előadásban vagy, hogy mikor, milyen körülmények között készül. Például évad elején még sokkal frissebbek a színészek, arról nem is beszélve, hogy tudunk próbálni a díszletben a színpadon, nem különböző próbatermekben. Ez nagyon fontos, de évad közben szinte elképzelhetetlen.
Hogyan lettél egyetemi tanár a Színművészetin?
Negyedéves az osztály, akikkel dolgozom, de már öt éve egyszer a Kaposvári Színművészetin tartottam egy kurzust. Aztán jött a megkeresés, hogy Bagossy László mellett Pelsőczy Rékával részt vennék-e ebben, és nagyon izgalmasnak tűnt. A Színművészetin tanítani szerintem nem azt jelenti, mint egy orvosi egyetemen, hogy én valamiféle professzora lennék a színművészetnek. Azt szoktam mondani, hogy kipróbálunk együtt dolgokat. Nincs nálam a bölcsek köve, csak annyit gondolok erről, hogy kipróbáltatunk velük dolgokat, sokat beszélünk arról, hogy mi-mit jelenthet. Érdemes nyitottnak lenni, és mindig gondolni arra, hogy nem biztos, hogy nincs egy jobb változat annál, amit kitaláltunk. Inkább azt szeretném átadni nekik, hogy tudják, mennyit kell ezért dolgozni, és mennyi újdonság is előjöhet egy olyan szöveggel kapcsolatban, amiről azt gondolod, hogy már mindent tudsz róla. És ezt nem is elmondani kell nekik – mert engem se érdekelt, amikor mondták –, sokkal inkább meg kell tapasztaltatni velük. Erre találtam ki, hogy elsőben egy bizonyos anyagon kezdtem velük dolgozni (Térey Nibelungja volt egyébként), és ezt az anyagot harmadikig vittük, mindig más szereposztásban. Idén az Ódry Színpadon fogjuk játszani, és így talán már érdemes arról beszélni, hogy mennyire mást gondoltunk erről a szerepről elsőben. Ha már több éve játszom egy darabban, rengetegszer fordul elő velem, hogy sok minden változik az előadásokkal, és milyen furcsa, hogy egy csomó dologra nem gondoltam rögtön az elején.
Ez nagyon érdekes, de nem jelenti egyben azt, hogy ezáltal sok esetben megváltozik a játékod is?
Biztos, hogy változtat a játékon, és nemcsak a játékon, hanem az egész darabról elképzelt gondolataimon is. Könnyen rávakul az ember, de valahogy mindig újra és újra rá kell nézni a dolgokra, nem lehet elengedni őket. Kötelező újra elővenni, nem szabad azt hinni, hogy ez megvan. Mert nem tud meglenni.
Akkor ez azt jelenti, hogy nem tud favágássá válni egy olyan előadás sem, amiben már ezredszerre játszol?
Ahhoz, hogy ne váljon azzá, nagyon sokat kell dolgozni. Schilling Árpád például annak idején a Krétakör első száz előadásánál ott volt és mondta mindig, hogy mi, hogyan legyen. Kell egy olyan külső ember, aki ezekre az apróságokra felhívja a figyelmet. Én a magam részéről próbálok ilyen rendező lenni, de ha az alkotói magára hagyják a darabot, akkor az egész elkényelmesedik.
Nem nagyon bevett a főiskolán, hogy évekig dolgoznak a fiatalok ugyanazon a darabon...
Nem, de szerintem a főiskola lényege az, hogy a gyerekek sokfélét kipróbálhassanak. Ez csak egy része volt, mert kíváncsi voltam, hogyan működik egy anyag, amin a többi mellett minden évben folyamatosan dolgozhatunk.
Nem félsz attól, hogy mi lesz velük kint aztán?
Ez más szakmákban sem Hawaii, ami itthon van. Nagyon kemény és igazságtalan ez a hivatás, de ezt is megtapasztalják majd, úgyhogy erről beszélek a legkevesebbet. Ők választották, ők akarják.
Olvastam, hogy utálsz interjút adni. Miért?
Már gyakorlom! Nehéz olyan szinten fogalmazni, amit elvárnak az embertől. Sokak szerint a színész azt jelenti, hogy értelmes művész, pedig ez nem minden esetben felel meg a valóságnak. A szerepeinket tudjuk, mert azt megtanuljuk, de a színészember sokszor teljesen hülye, sokkal ostobább, mint a szerepe. Nyilván félek a lebukástól, mert sokszor nehezen fogalmazok, adott esetben nem is az jön le, amit mondani akarok, és rengeteg frusztráció van bennem ezzel kapcsolatban. De erről is azt gondolom, hogy ezek az alkalmak arra vannak, hogy gyakoroljam. Van, akiknek nagyon jól megy, nekem kevésbé.
Valószínűleg ez azzal függ össze, hogy nem minden színész exhibicionista az életben is. Például azt is nyilatkoztad, hogy nem szeretsz nyomulni.
Van, akinek tök jól áll, hogy mindenféle egyéb dologhoz adja az arcát, mint a színészet, de az, hogy én önmagam személyében szerepeljek bárhol, az kizárt. Mások jobban fel tudják vállalni önmagukat, én viszont egyáltalán nem szeretném.
Ezek szerint nyomulás nélkül is lehet boldogulni...
Nem tudom, nekem szerencsém volt. Nem szeretek például premierbulikra járni, pedig szeretek bulizni, csak nem a kollégákkal. El nem tudom képzelni, hogy mások premierbuliján megjelenjek, olyannyira, hogy ahol kettőnél több színházi ember van már rosszul érzem magam. Ebben nem voltam jó soha, de mégis voltak munkáim. Ezt is mindenkinek magának kell tudnia és meg is kell tapasztalnia, aztán kiderül.
