Azt mondtad a Terápia sajtótájékoztatóján, hogy nem szereted a karakter szót. Mi a baj ezzel a szóval?
Talán nem vagyok hozzá elég fiatal. Ez egy friss kifejezés nálunk, ugyanezt eddig szerepnek hívták. Nem állítom, hogy súlyosan zavar, csak jobban szeretem azt, hogy szerep. Ezt szoktam meg. A színházban is ezt használjuk. A filmgyártásban, mint sok más szakmában, sok a jövevényszó. Enyedi Ildikó klassz mondata volt most a forgatáson, hogy micsoda dolog, hogy a partner vállán át felvett arcköztelit overshouldernek kezdik hívni, annak a rendes magyar neve ansnitt... Most a karakter szó is divat, majd elmúlik. Vagy nem.
Máté Gábor viccesen megjegyezte, hogy soha életében nem forgatott még ennyire sötétben, mint most a Terápiában. Ezt te is érzékelted, vagy már az első évadnál is így volt?
Idén Herbai Máté és Dobos Tamás álltak a kamera mögött, az előző évadban Máté Tibor. Ők más filozófia szerint világítottak, mint tavaly a mesterük. Mind a két évad nagyon szép képileg, biztos, hogy a nézőknek is érdekes lesz látni, hányféleképp közelíthető meg, vehető fel valami. Az idei munkához kevesebb fényt használtak, Gábor pedig, aki sokat filmezett, azt szokta meg, hogy még az éjszakát is sok lámpával kell felvenni. Ma már nem így van, egész más, sokkal érzékenyebb a technika. Engem ez nem zavart, de szerintem őt se, csak ironizált.
Te amúgy jársz pszichológushoz?
Nem járok. Volt egy rövid szakasz az életemben, amikor úgy éreztem, szükségem van rá, de hirtelen meghalt a terapeutám. Ez nincs összefüggésben azzal, hogy én jártam hozzá. De nem lehettem olyan nagy bajban, ha két- három beszélgetés után elboldogultam egyedül is.
Az tényleg nem sok. De a saját problémáiddal mihez kezdesz? Megbeszéled őket valakivel vagy inkább önmarcangoló típus vagy?
Az igazság az, hogy nem nagyon van időm a saját problémáimra. Ez nem feltétlenül helyes, de azt jelzi, hogy valamelyest bizonyára tisztában vagyok magammal. Enélkül ezt a permanenciát, amit a színházigazgatás jelent, nem lehetne csinálni. Ha mozgásban vannak a személyiséged pillérei, akkor nem fogsz tudni másokkal foglalkozni. Márpedig egy színházigazgató ezt csinálja. Amúgy inkább önmarcangolok, mint beszélgetek.
A Terápián kívül forgatsz most valamit?
Nem.
Mi a meglátásod, lesz elmozdulás magyar filmes téren?
Én nem igazán ismerem ezt a terepet, keveset filmeztem életemben. De készülnek filmek, mert sokat kell egyeztetni a színészeket a színházban. Nekem ez persze kényelmetlen, de sokkal jobb érzés, mint amíg nem kellett.
Tanuláskor mennyire kíván másfajta koncentrációt a Terápia elképesztő szövegmennyisége mondjuk egy színdarabéval szemben?
Általában filmezéskor egyszerre kevesebb szöveget kell bevágni. Ennél a sorozatnál viszont az egész epizódot tudni kell, rövid távra ugyan, de nagyon élesre, pontosra kell megtanulni. A színházban pedig sok próba van, több idő. De én a színházban sem vagyok híve annak, hogy a próbán a szöveg majd csak elhelyezkedik az ember fejében. Szerintem ez mezei lustaság. Az első színpadi próbára is úgy kell menni, hogy legalább súgó után tudjam a szöveget. Azzal, hogy a papírral a kezemben bóklászom, nem tudok mit kezdeni. Szóval én a korai szövegtanulás híve vagyok.
Rendezőként akkor ezt el is várod a színészeidtől?
Hát igen. Más kérdés, hogy elérem-e...
A budapesti színházak része, ha nem is túl hangosan, de panaszkodik, hogy nincsenek nézők, nehéz megtölteni a színházakat. Nálatok az Örkényben is akadnak problémák?
Nem, nálunk ez szerencsére rendben van.
Kiss-Végh Emőke mondta nekem a közelmúltban, hogy szerinte az egy tök jó megoldás lenne, ha összefésülnék a független és a kőszínházi társulatokat, mondjuk nagyszabású, közös előadásokkal. Te el tudod képzelni, hogy a társulatodhoz függetleneket hívj közös játékra, mint ahogy Eszenyi Enikő csinálta, amikor meghívta játszani Bodó Viktorékat? (A Revizorról itt írtunk - a szerk.)
Bodó egy professzionális, kőszínházi előadást rendezett a Vígben, és nagyon jó előadást. Volt ilyen kísérlet nálunk is: Tankred Dorst Merlinjét rendezte Polgár Csaba, ami viszont nem volt siker, nem nézték, holott értékes előadás volt, és Németországban például fesztiválon komoly elismerést kapott. Ez a két véglet. Ha egy világirodalmi jelentőségű közéleti komédiát, amilyen a Revizor, egy kőszínházban nagyon élénk szellemmel és tehetséggel, de nézőként rutinból befogadhatóan megrendez valaki, mint most Bodó, akkor van az ilyen együttműködésnek jövője. De hogy a kísérletező formanyelvű színházak a kőszínházakkal együtt titokzatos, ismeretlen anyagokat játszanak nagy színpadon, annak nincs realitása, mert nem fogják elegen nézni. Az a polgári közönség, amelyik a nagyobb kőszínházakat megtölti, a kevésbé jól csúszó előadásokat el fogja utasítani. A nézői ízléshatár tágítását egyébként a kőszínház a maga saját eszközeivel is folyamatosan köteles elvégezni. Nekünk is minden évadban van olyan előadásunk, amiről előre tudjuk, hogy nem lesz könnyű eladni a jegyeit. De nem szabad csak a kasszára figyelni.
Nincs ebben olyasmi, hogy az emberek abba a színházba járnak, ahol szeretik a színészeket, és csak őket akarják látni?
Én úgy látom, ma nem is annyira színészekhez, mint inkább társulathoz vagy gondolkodásmódhoz, ízléshez vagy világlátáshoz kötődnek a nézők. Természetesen van, aki a Hamletet azért nézi meg, mert Polgár Csabába szerelmes: de nem ez az elsődleges.
Most, hogy beszélgetünk nem annyira érezhető, de akkor is van ellentétet a függetlenek és a kőszínházasak között.
Az Örkény Színház és a függetlenek között semmiféle ellentét nincs. Hogy a függetleneket támogatni kell, az olyan, mint az egyszeregy. Hogy létezésük és tevékenységük fontos és értékes, az komoly fórumon nem lehet vita tárgya. A művészetben nemcsak az establishmenten keresztül, hanem attól függetlenül is megjelennek minőségek. Jó példa a francia festészet: az akadémikus művészet hallatlan mennyiségű pénzt és palotát kapott a 19. század végén, míg az avantgárd, ami akkor épp az impresszionistákat jelentette, nem kapott semmit se, illetve igen: szidalmat és gúnyt. Ám ma mégis hozzájuk mérjük magunkat, és senki nem emlékszik az akkori hivatalos képzőművészetre. Akkor, ott, az volt a független művészet. Számít ma, hogy Van Gogh egy képet sem adott el életében? Nem számít. Ha megnézzük azokat az inspirációkat, amiket a magyar színházkultúra mondjuk a hatvanas évektől máig, az elmúlt ötven évben kapott, akkor azt lehet látni, hogy a fontos dolgok egyik fele az akadémikus képzésből jött, a másik fele meg a független, szabad televényből. Azt, amit ma a színházban tudunk, ahogy ma gondolkodunk, nagyjából fele részben a „függetlenek“ kísérletezték ki, honosították meg. Csak néhány név, vagy csoport: Halász Péter, Fodor Tamás, vagy az Egyetemi Színpad, vagy az Orfeo, vagy Paál István, vagy később Mohácsi, vagy akár a Hólyagcirkusz, vagy a Mozgó Ház, vagy a Krétakör, vagy Pintér, és sorolhatnám a fontos alkotókat, újítókat. Igen ám, csak van egy különbség a festészet meg a színház között. A színház, ha nem jön létre a jelenben, akkor nem jön létre soha. Nem lehet eltenni a padláson, mint a képet, vagy kéziratot, hogy egyszer majd csak fölfedezik. Sovány vigasz, hogy a szabad ember az akkor is szabad, ha egy szál pokróccal csinál előadást egy kopott lakásban. Magyarul, az én szememben ez a fajta elhatárolódó megkülönböztetés nem létezik, vagy ahol létezik, ott káros és értelmetlen. Hozzáteszem, én a Pinceszínházban kezdtem, amit akkor amatőr színháznak hívtak ugyan, de sok jegyét a mai függetleneknek magán viselte, a szegénységtől a kőszínházi esztétikákkal kapcsolatos kételyekig.
De vajon lehet, hogy ez az egész problémakör nem is létezne, ha kapnának a függetlenek egy csomó pénzt? Lehet, hogy ehhez hozzájárul az éhezés?
Sem azt nem hiszem, hogy éhezni kéne, sem azt, hogy „csomó“ pénzről lenne szó. A független csoportok léte hasznos az egész kulturális életnek. Az elosztást pedig rájuk bíznám. Azt is, hogy dolgozzanak ki kritériumokat arra, hogy ki méltó a pénzre, és azt is, hogy azt hogyan osztják el. Voltak olyan másodpercek, amikor úgy nézett ki, hogy ez így fog működni. Ma nem így van.
Mint az Örkény Színház igazgatója, te ki tudod vonni magad a politika alól vagy oda is beszivárog?
Függetlennek kell maradni a színházigazgatónak is. Az Örkényt nem érheti az a vád, hogy bármelyik kormányzatnak szívességeket tenne. A függetlenségre való törekvés és a kritikai attitűd a művészet alapvető attitűdje. Illetve, bocsánat, ne legyek ilyen nagyképű, a művészet történetileg is, a jelenben is nagyon-nagyon sokféle. Egyáltalán nem csak „kritikus“, hanem sokféle más: mondjuk, ünnepi, vagy szakrális, vagy vallomásos, vagy elvont, vagy érzéki, és így tovább. Viszont a jó művészet mindig független: mély személyes meggyőződésből való, nem pedig mások véleményének vagy világlátásának a szolgálatából. Ez így van a zenében, a festészetben, az irodalomban, az építészetben is, és szerintem a tudományban, de a szakácsművészetben is.
Akkor nem jön az önkormányzattól telefon...
Nem, én semmilyen beleszóló telefont sem az önkormányzattól, sem az államtól nem kaptam soha. Szerintem pedig nem vagyunk nagyon udvariasak. Abban bízom, hogy a munkánk minősége megóv ezektől.
