Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
HáNeszichát Cárdash - hirdette az Izraeli Opera bejáratánál a molinó az Operettszínház vendégjátékát.
"HáNeszichát Cárdash" - hirdette az Izraeli Opera bejáratánál egy molinó a Budapesti Operettszínház vendégjátékát, és bár eleinte voltak kétségeim, hogy az "Aki tudja a szép, könnyelmű élet titkát, megbecsülendő kincs!" filozófia Tel Avivban is működik-e, de a kételyeim sebesebben foszlottak szerte, mint ahogyan a sok pohár Mumm pezsgőt tudja ledönteni a Vörös Hilda egyetlen dal eléneklése közben. Szubjektív élménybeszámoló a Csárdáskirálynő izraeli vendégátékáról.
Az izraeli közönséget egyáltalán nem könnyű lenyűgözni. Négy éve élek Tel Avivban, ezalatt jópárszor ellátogattam színházba, operába, és különféle koncertekre, de minden egyes alkalommal ugyanaz a volt a forgatókönyv: az emberek elhelyezkednek, előkerülnek a mobiltelefonok, és megy az sms-ezés és a Candy Crush egészen a terem elsötétüléséig. Ekkor illedelmesen végignézik a produkciót bármiféle heves érzelemkitörés nélkül, a darab végeztével kicsit tapsikolnak, és már szedik is a cókmókjaikat. Ez persze nem feltétlenül az ő hibájuk: Izraelben igazán jó színházi előadásra lelni sokkal nehezebb, mint mondjuk jó kajára, vagy finom borra. Szerencsére az izraeliek kellőképpen önironikusak: egy helyi kabarésorozatban – amit leginkább a Szeszélyes évszakokhoz tudnék hasonlítani – van egy sznob karakter, aki folyton arról panaszkodik, hogy ha színházba akar menni, legközelebb Londonban talál említésre érdemes előadást. És bár ez azért enyhe túlzás, magam is nemrég jutottam el arra a pontra, hogy inkább már nem is nagyon próbálkozom – nem jó érzés egy drága színházjegy megvásárlása után sanzén kislisszolni az első felvonást követő szünetben.
Telenovella-musical
Amikor azonban egy barátom rám írt Facebookon, hogy a pasija az Operettszínház társulatával Tel Avivba látogat, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy jelen legyek, amikor a válogatós izraeli közönség előtt szubrettek és táncoskomikusok ugrabugrálnak és csujjogatnak. Mivel a férjem szüleinek bérlete van az Izraeli Operába – ahol az Operett most vendégeskedik -, édesnégyesben nézhettük végig a darabot. Már a kezdetek kezdetén tisztáztam velük, hogy ez bizony nem opera, és igyekeztem átfogó képet adni az operett műfajról, de sokadik nekifutásra sem értették, hogyan lehetséges, hogy minden operettben a második felvonás a kastélyban játszódik, és hogy a sztoritól függetlenül minden esetben van négy visszatérő karakter: a primadonna és a bonviván (akik hősszerelmesek, alfanőstények és alfahímek), és a szubrett meg a táncoskomikus (akik cukin vicceskednek). Végül sokadik nekifutásra így jellemeztem az operett műfajt: „Olyan, mint egy szappanopera, sok zenével meg tánccal, és ahol rengeteg csavar és kavarás után a szerelmespárok végül egymáséi lesznek.” Ennek pedig a párom mamája nagyon örült, ugyanis saját bevallása szerint elege van már az operákból, mert azoknak a végén mindig meghal valaki.
Magyarul tapsolni
A szöveget a héber és angol feliratozásnak köszönhetően mindenki értette, ám az Operett művészei magyarul játszottak – a magyar nyelv pedig Izraelben állandó kedves nevetség tárgya. Valahogy mindenkinek van egy-egy magyar rokona, őse, esetleg dadája, és óriási élvezettel majmolják a mi csupa „eee” betűveeel kommunikáló nyelvünket: a „gyere ide”, a „bableves”, a „szeretlek”, és meglepő módon a „lóf*sz a s*ggedbe” a legszélesebb körben ismert magyar kifejezések Izrael földjén. Amikor pedig egy magyar héberül próbál beszélni, az aztán végképp kicsapja a röhögés-biztosítékot – ezért aztán a Csárdáskirálynő hőseinek random héber mondatait minden alkalommal óriási hahótázás és tapsvihat fogadta. „Megtört a jég!” – gondoltam magamban, és ettől a ponttól vállaltan „magyarul néztem” az előadást: a „Jaj Cica essszem aszta csőőőp kis szád”-at végigtapsikoltam ritmusra, és bár eleinte úgy néztek rám a mellettem ülők, mintha ufó lennék – hiszen miért tapsolna már az ember egy dal közben”, de az „Aaa zasszony össszetőr, megkínoz meggggyötőőőr”-t már ők is óriási elánnal tapsolták végig.
Nemzeti identitás az operett műfajban
És bár az eredeti tervem az volt, hogy rendületlenül figyelni fogom a közönséget, bevallom, az előadás nagyjából öt perc után menthetetlenül magával ragadott: Szilvia belépője, amelyben Erdély havas hegycsúcsairól énekel, azonnal könnyeket csalt a szemembe, és a négy éves itt tartózkodásom óta életemben először megkörnyékezett az a fránya honvágy is. Azon is meglepődtem, hogy mennyire durván sokat árul el egy nemzetről, illetve annak szülötteiről a saját populáris kultúra történelme. Figyelve, hogy két és fél felvonás alatt hányszor sértődött meg halálosan a főhősnő, hányszor fordított hátat a különféle ígéreteinek a főhős, milyen sokszor drámáztak totál feleslegesen, azonnal magamra ismertem: meggyőződésem, hogy hétköznapi életünk, kapcsolataink során azért is viselkedünk ennyire kiszámíthatatlanul, mert egész egyszerűen a kultúránk része bolhából elefántot csinálni, meggondolatlan döntéseket hozni, és a szöges ellentétét tenni annak, amit egy nappal korábban határozottan állítottunk, majd keservesen zokogni, amikor ez nem jön be, végül pedig egy jót röhögni mindezen. És persze mindennfél fontosabb fenntartani a látszatot: csak úgy repkednek az olyan mondatok, mint „Én soha nem mennék férjhez egy olyan férfihoz, akit nem szeretek”, vagy „A testemen keresztül is megóvom a családunk jóhírét”, természetesen csupa olyan karaktertől, akinek komoly mennyiségű vaj van a fején.
„Hatvan éve nem voltál magyar színházban!”
Az első felvonás során a kedvenc mondatom szintén valódi hungarikum volt: „Aki szeret, az tölt nekem egy pohár pezsgőt!” – így aztán nem is csoda, hogy a szünetben a férjemnek szegeztem a finom érzelmi zsarolást. A dolog működött, máskor is használni fogom. Amíg sorban álltunk a büfé előtt, belebotlottunk egy nyolcvan körüli magyar párba, akik éppen egy komoly vita kellős közepén votak. „A Bóni, meg az Edwin herceg azok jók, de ez a Szilviát játszó lányka ez valami új színésznőcske” – mondta a néni meggyőződéssel a hangjában. „Te azt honnan tudod, amikor egyiket se ismerted? Hatvan éve nem voltál magyar színházban! NEKED új!” – felelte frusztráltan a bácsi, mire a néni felhúzta az orrát, és hevesen gesztikulálva válaszolt. „Ha neked tetszik, akkor csak tessen, de akkor is csak egy új lány. A Bóni meg az Edwin! Azok színészek!” - zárta le a vitát, és morgó férjét hátra hagyva a büféhez lépett. Bár a problémakör rendkívül szórakoztató volt, nem értettem egyet a nénivel: túlzás nélkül állíthatom, hogy az előadásban mindenki kivétel nélkül brillírozott, különös tekintettel a második felvonásban feltűnt Kállay Borira, aki Anhiltét, a bonviván szalonspicces, sanzonettből lett arisztokrata édesanyját alakítja. A közönség szemmel láthatóan osztotta a véleményemet, a „Hajjjmááási Péééterrr, Hajjjmááási Pááál” akkora tapsot kapott, hogy az önmagában vetekedett a fináléért járó tapsviharral. A másik nagy közönségkedvenc Kerényi Miklós Máté volt, a kanos tancskót megszégyenítő libidóval megáldott táncoskomikus szerepében: pont annyira volt ripacs, amennyire azt a helyzet megkívánta, de ez is elég volt ahhoz, hogy ha jelen volt a színpadon, gyakorlatilag csak rá lehetett koncentrálni.
Csoda Tel Avivban
Amint megkezdődött a finálé, éreztem, hogy nagy nap volt ez az Izraeli Opera közönsége számára – és igazam is lett: a helyi szokásokkal szöges ellentétben sokszorosan visszatapsolták a színészeket, szorgalmasan ütötték a ritmust a darab során megismert dallamokra, és ha Kállay Bori vagy Kerényi Miklós Máté jelent meg a függöny előtt, hangosan kiabáltak és bravóztak. Makláry László karmestert és a zenekart – akik megszólaltatták Kálmán Imre garantáltan dallamtapadást okozó slágereit – szintén kitörő üdvrivalgás fogadta. Vörösre tapsolt tenyérrel, még mindig honvágytól égve léptem ki a színházteremből, és Pestre gondoltam, ahol biztosan „csupa hó, jégtükör a vidék”, ellentétben Tel Avivval, amit imádva szeretek, de itt utoljárra 1953-ban havazott... egészen mostanáig. Az úri közönség az operaház hatalmas ablakaihoz rohant, és előkerültek a mobiltelefonok is, de Candy Crush helyett mindenki kipirult arccal szelfizett a hóval és jéggel borított Tel Aviv Múzeummal a háttérben. A Csárdáskirálynő a szó legszorosabb éretlmében magával hozta – Szilvia belépőjét idézve - „hegyek közötti kis hazám”-at.
Kálmán Imre szelleme Izraelben
Nem maradt más hátra, mint operaértő anyósommal és apósommal is megvitatni a látottakat, ám sok beszédre nem volt szükség, mert mindketten vigyorogtak, mintha csak kóser szilvapálinkát itattam volna velük. „Mostanában annyi előadást láttunk, ahol az alkotólók mindenáron modernizálni akarják a klasszikus darabokat, és a forradalminak hitt alkotói szellem sokszor a közönség szórakozásának rovására megy.” – ecsetelte a férjem édesapja. „Fantasztikus, hogy a rendező (Kerényi Miklós Gábor) tiszteletben tartotta a hagyományokat. Jó volt, hogy úgy lehettünk részesei a történetnek, mintha ma is a huszas években lennénk.” Anyósom is boldog volt, mert végre megkapta a happy endjét, a férjem pedig egész úton hazafelé a „Te rongyos élet”-et énekelte halandzsa-magyarul. Legnagyobb szerencséjére otthon korrepetálhatta magát: két évvel ezelőtt a Jaffai bolhapiacon sétálgatva hírtelen jött felindulásból megvásároltam egy „Kálmán – Operettek az ő magyar hazájából” című százezer éves bakelitlemezt, amelyen az egykori Budapesti Népopera szólistái énekelnek. Megfordítottam a lemezborítót, hogy elolvassam a dalok listáját, - és alig hittem a szemmenek: a cím alatt apró betűkkel ez olvasható: „produced by Studio Recordings, TEL-AVIV”. Miközben a recsegve szólt a a „Lyányok a lyányok a lyányok angyalok” azon merengtem: ha a Siófokról származó, Bécsben letelepedett, majd európai zsidók deportálása idején Hollywoodba, New Yorkba költözött, és végül ismét Bécsbe „haza”érkezett Kálmán Imre Izrael állam megalapításakor Tel Avivot pécézi ki magának, valószínűleg óriási korszellemformáló hatással lett volna Izraelre, az itteni színházművészere, és persze a közönségre. Persze sosem késő: a hírek szerint az Izraeli Opera vezetősége azt mondta a Budapesti Operett Színháznak: „Hát a komád vagyok, vagy nem vagyok a komád?”, és ez a művészeti unió pedig az elkövetkezedő négy évben még jónéhány produkciót reptet majd a Nagymező utcából a Közel-Keletre.
