Anton Molnár festményeit útinaplónak tartja, most minket is körbekalauzolt közöttük.
Zivataros időben nem jó kültéri kiállítást rendezni, így aztán hiába erős a Váci utca belső udvarainak vadromantikája, Anton Molnár és az ő legújabb budapesti tárlata a Gefrodinspex Galériában a belső térbe szorult. Nem igazán baj ez, hiszen a galériában elhelyezett képek is bővelkednek vadromantikában, az meg, hogy az állandó esőzések miatt néhány kép a földön hever, különös műhelyjelleget kölcsönöz az egész kiállításnak.
Molnár amúgy is a végletekig közvetlen ember, boldogan körbevezet például bennünket saját színes, életvidám képei között, dedikál és ereklyéket osztogat, ha lenne pár millióm, meg egy elég nagy nappalim, vennék is tőle képet. Az 1988 óta Párizsban élő magyar származású festő igen befutott, stílusát a németalföldi festőkéhez és a nyolcvanas évek pop-artjához hasonlítják, festett képet Cindy Crawfordról és thaiföldi cunamit túlélő Petra Nemcováról, vásárlói között van Jacques Chirac is.
"Párizsban dolgozom, de a családom, szüleim miatt gyakran járok haza" - mesélte a Díványnak, miközben a képei között sétáltunk. "Általában két évre előre tudom, hol lesznek a kiállításaim, felkészülök a témákkal. Mindig tudom, hogy mit mutathatok be, milyen képeket, milyen elrendezésben, és olyankor a teremben lévő fényekre és a színekre is figyelek. Természetesen, ha Japánban állítok ki, oda nem viszek japán témát. Budapesten viszont már állítottam ki japán kompozíciót, és nagyon tetszett. Mikor most idejöttünk nagyjából készen volt a fejemben a kiállítás, persze kisebb változtatások mindig vannak."
Lehet, akad, aki furcsának tartja, hogy a kiállítás csak akkor van nyitva, amikor ő is jelen van, de szerinte ez olyan, mint hogy a Stones se lép fel Jagger nélkül. "A galéria olyan hangulatot áraszt, hogy milyen egy műterem, ahol dolgozik a festő: semmiképp sem merev. Az ittlét hozzátartozik a munkámhoz. Szeretem is az embereket, szeretek velük beszélgetni, és nem csak a festészetről. Sokat tanulok a publikummal való találkozásból is."
"Nemcsak várom, hogy mindenki tapsoljon, jobban szeretem, ha észrevesz valamit és megosztja velem, aztán el lehet gondolkozni" - mondta, hozzátéve, hogy természetesein financiális okai is vannak a jelenlétének, hiszen a gyűjtői is a kiállításain keresik meg. "Szerencsére sikere van a kiállításomnak, egy része elmegy a képeimnek, így tudok továbbmenni. Ezen a tárlaton is nagyjából új képek szerepelnek, de azért előfordul, hogy elkérünk néhányat gyűjteményekből vagy alapítványoktól."
Leghíresebb képei cipőket ábrázolnak ugyan, mégsem tartja magát cipőmániásnak. "A képemen látható cipők itt vannak a valóságban is, szívesen megmutatom őket. Szeretem a cipőket, mert hozzátartoznak az ember karakteréhez, de amellett az is fontos, hogy jól érezzem magam bennük, pláne mivel napi tíz órákat is dolgozom. A jól megcsinált cipő sokáig tart, hiszen a cipő az ember folytatása. Az akadémián aktrajzolás közben sokszor mondták, hogy az embert a lábánál kell megrajzolni, mert ha jól áll a lábán, ha jól van felépítve, akkor onnan könnyű folytatni."
Anton Molnár imád utazni, már a hatvanas években járt Afrikában. "Apám matematikus, a geometriai tanszék vezetője volt, az ENSZ küldte ki a kontinensre, ekkor szerettem meg az utazásokat. A kiállítások miatt sokat utazok, figyelek, de időbe telnek a dolgok, így az is, hogy mikor tudja az ember megvalósítani, amit látott. Nyitott szemmel járok, és nagyon szeretem a mozgást, soha nem egy dolgot csinálok, vagy egyféleképpen élek."
Festményei portrék, városképek, csendéletek, olykor montázsokkal tarkítva, amiket Molnár az ötlet komplexitásától függően variál. "Ha egy olyan perspektívát akarok, mint a kubai képem, akkor jobb, ha minél letisztultabb, mert az ő magányosságukhoz, nehezebb társadalmi helyzetükhöz ez hozzátartozik. Ugyanakkor benne van az életszeretet és a zeneszeretet, olyan is, mint egy absztrakt festmény a lehámlott falak miatt, de néhány figura belehelyezkedik a térbe. "
"Különben is fontos nálam, hogy minden egyes kép más irányba vigyen. Amikor kezdtem eladni a képeimet Franciaországban, a csendéleteimnél mindig azt mondták, hogy nálam a csendélet nem halott. (Franciául a csendélet nature morte, azaz halott természetet is jelent - a szerk.) Ez azért van, mert a kompozíció sosem statikus és száraz, hanem olyan mint egy rendetlenség, mintha csak most keltünk volna fel az asztaltól. Olyan, mintha reggeli után minden csak úgy ott lett volna felejtve, pedig számomra a kompozíció szempontjából fontos, hogy mit hova teszek."
Molnár kereteket is fest a képeihez, szerinte ez azért fontos, mert oda írja a képek címét, ráadásul a keret neki a kép saját tere, nem szereti, ha más keretezi őket, ne adj' isten egy hozzá nem illő kerettel. Festményeit emlékezet, valamint rajzok, vázlatok, és kisebb akvarellek elkészítése után festi, de mindig megváltoztatja kicsit, amit lát. "Ahogy egy fotós is, úgy én is megkomponálom, átváltoztatom a valóságot. Számomra nagyon fontos, hogy megosszam a nézőimmel a saját élményeim. Mindig mint útinaplót, úgy fogom fel a képeket."
