A Rózsavölgyi Szalon Mark St. Germain: Az utolsó óra című előadása rögtön több szempontból is nagyon izgalmasnak ígérkező dolog. Először is, mert Sigmund Freud beszélget benne egy nem kevésbé híres professzorral, Clive Staples Lewis-szal Istenről; másodszor pedig, mert ezt a Freudot Jordán Tamás, míg Lewis doktort Alföldi Róbert játssza. Így érthető, hogy a premieren a Rózsavölgyi Szalon kávéháza zsúfolásig megtelt nézőkkel, akik most Freud Alföldi által megálmodott dolgozószobájának biodíszletévé váltak, és ebben a meghittnek csak nehezen nevezhető környezetben kellett, hogy egymásra hangolódjon a két teljesen ellentétes beállítottságú szakember.
A történet szerint Freud londoni otthonába látogatóba érkezik Lewis professzor, aki korábbi könyvében nevetségessé tette az idős lélekbúvárt. De Freud nem akarja felelősségre vonni a fiatal doktort, sokkal inkább kíváncsi arra, hogyan lehetséges, hogy az egykori ateista Lewis negyvenes éveire igazi hívő lett. Közben kitör a háború, szirénák, a félelem mélyíti kapcsolatukat, míg Freud végső stádiumban lévő szájrákja olykor ellehetetleníti a beszélgetést.
A rendező, Alföldi Róbert óvatosan építi fel az előadást, Freud eleinte lesöpri a kávéházi asztalok között mégis egyre magabiztosabban mozgó Lewis professzort, aki még a híres kanapéján is megfordul néhány másodperc erejéig. Az előadás végére mégis annak láthatjuk Freudot, amivé valójában lett: egy halálos betegséggel megküzdeni képtelen, magányos öregembernek. De addig hosszú út vezet.
Alföldi nagyon udvarias, jó érzékkel játszik alá Jordánnak, mégse lehetne azt állítani, hogy untermannkodna. Mindkettejük játéka meggyőző, persze az ember nem is várna mást, de Jordán egészen meghatóan hozza a műprotézisen keresztül kommunikáló pszichoterapeutát, az öregkor minden kellemetlen velejárójával. Néha úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, néha viszont egy fájdalomtól megtört szerencsétlen vénember, aki a lánya nélkül még beszélni se tud. A lánya, aki most azonban nem jelenik meg, így Lewis ápolására szorul, miközben az óvóhelyre kéne menekülniük. Jordán otthonosan mozog a szerepben, nagyon vékony vonal választja el a benne élő gyereket a vénembertől, míg Alföldi figurája sokkal sejtelmesebb és titokzatosabb, sőt története a megvilágosodásról is sántít.
Az előadás amúgy ritmusos, és pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Jó nézni a Nemzeti egykori és jelenlegi igazgatóját ebben a filozófiai témákat feszegető munkában, ahol úgy ütköznek az ideológiák, hogy közben egy elmélyülő kapcsolat is elénk tárulhat.
