Kettő és egy ráadásvetítés ment telt házzal a Corvin moziban Pina Bausch, a kortárs táncművészet egyik legnagyobb alakjának életrajzi filmjéből. Nagy volt rá a kereslet, és erről remélhetőleg nem a kétértelmű cím tehetett.
Wim Wenders filmjének osztatlan a sikere, itthon széles vásznon, andalító mozigép recsegése mellett mégis csak a legrámenősebbek nézhették meg az EDIT filmfesztivál keretein belül. A jegyek ugyanis szélsebesen elfogytak, a jelek szerint a három alkalommal és egy teremmel elszámolták magukat a szervezők. A nagy érdeklődésre való tekintettel később mégis lesz még egy pótvetítés november 29-én. A 2009-ben elhunyt Pina Bausch táncosnő-koreográfus életét bemutató táncfilmre talán a csalóka cím és a 3D élmény vonzotta a tömeget, mert az már az ajánlókból is kiderül, hogy nem egy laza, szombat esti vígjátékról lesz szó. A rendezők a koreográfus tiszteletére amatőr társulatának próbáit és produkcióját dolgozták fel, és hozták szó szerint lehető legközelebb a közönséghez. Az eredmény nem egy tipikus populáris sikerfilm, sokkal inkább a finom szépségre fogékony réteg csemegéje.
Az akciógazdagság távol áll az alkotástól, legnagyobb értéke a nevelésről közvetített üzenetében rejlik. A művésznő elhivatottságát pedig mi sem tükrözhetné jobban, mint egy precíz dokumentumfilm, amit műfaja sem képes vontatottá tenni. A tartalom kiszínezi az egészet. Ennek fényében a 3D verzió csak felesleges pluszköltségnek és a sorba beállásnak tűnik, mondván. „ha Tim Burton kaszált vele, próbáljuk meg mi is” alapon. Pedig az ötlet alapjában nem rossz, egy táncfilmnél lett volna rá esély, hogy jól süljön el, de sajnos itt mégsem sikerült: egyetlen funkciója a legnagyobb jóindulattal is csak annyi, hogy életszerűbbé tette a különben színpadon sokkal érdekesebb sztorit.
A történet három szálon fut: a darab próbáiba, a táncosok visszaemlékezéseibe pillanthatunk bele. Extraképp szolgál pár táncjelenet a természet érintetlen pontjain. Ezek nagyjából csak az elragadó háttérkép szerepét töltik be, igaz, meg is akad rajtuk a szem. Kedves gesztus lehet a mögöttes gondolat is: a film azzal foglalkozik, amire a táncosnő az életét tette fel. Bemutatja, hogy lehet egyszerű emberekből transzcendens energiákat kihozni a mozgás eszközével. A kamasz társaság gondolatait a mesterükről tisztán adja vissza a film: megható a munkakapcsolaton túlmutató szoros érzelmi kötődés.
Bausch munkamódszerét korábban is megfilmesítették már, a Kontakthof próbáit egy 65 év feletti csapattal vették fel. Az elmesélt emlékek itt is közelebb hozhatták volna hozzánk a társulatot, de a hozzá párosult rezzenéstelen arcok, oda nem illő mimikák inkább elidegenítik azt. A katarzis, amit a Bausch által levezényelt próbák teremtettek meg, csak ebben a 2.0 verzióban vált valóságossá. Visszatérő motívum, hogy a táncosok testükkel életre keltik az üres, steril tereket. Ezeknek tökéletes díszlete a függővasutakkal behálózott német város, minimalista stílusú házaival, csupasz falaival, és rendezett parkjaival.
A darabról alkotott összkép azonban a film végére sem áll össze. A táncparketten a művészeket néha teljesen indokolatlanul elragadja a hév, néha pedig zombiként szédelegnek a színpadon. Néhányan pedig, úgy tűnik, csak passzív elszenvedői a koreográfiának, ami egészen groteszk hangulatot kölcsönöz. Láthatunk testépítő küllemmel megáldott hölgyet, aki mögül egyszerre előbújik a férfi táncos, megszabadítva őt így a groteszk külsőtől. Kettejük tánca meg egyenesen a jint és jangot sugallja – az ilyen apró megoldások és mondanivalójuk teszik mégis csodálatossá a filmet. A ráadás élmény pedig hangulatot tökéletesen megragadó aláfestő zene: minden elismerés a soundtracké, önmagában megér egy misét.
Az eltáncolt történetekben egyetlen összefüggést találhatunk, az összeférhetetlenséget. Az üzenet rejtély, és a honnan hova jutottunk is nyitott kérdés marad. De legalább a filmre vitt közeg nem idegen többé, és megértjük a táncosok megszállott életmódját, ahogy azt is, miért lesz nekik a tánc maga az univerzum. Ahogy Pina Bausch mondta: számukra ez az, ami a szavak után jön.
