Tavaly még aggódva pislogtunk, ahogy a célállomás felé közeledtünk. Egyre magasabban jártunk már a Mátrában, de csak hófoltok vagy még az sem fogadott minket. Idén már nem aggódtunk. Tudtuk, hogy aznap délután már felcsatolhatunk.
Hazafias kötelességből
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én amolyan hazafias kötelességből űzök téli sportokat. Már decemberben utálattal veszem tudomásul a csípős hideget és mindent, ami ezzel jár. Februárban pedig szinte vágom a centit, hogy végre tavasz legyen.
De a szerelem mindent felülír. Készen kapott családomban hagyomány a síelés, jóérzésű ember pedig ilyen helyzetben nem húzhatja ki magát. Nekem életemben nem volt sítalp a lábamon. Hogyan tagozódjak be ilyen hendikeppel? Azt gondoltam, hogy így negyven körül a snowboard lenne számomra a legmegfelelőbb csatlakozási pont. Bíztatásnak kaptam is egy hódeszkát a babámtól, így hát láttam, hogy végképp nincs visszaút.
Csak százhúsz kilométer
Ennek már három éve. Egy 2009-es ausztriai bevezető után tavaly már ugyanitt szántottuk a havat, a mátraszentistváni síparkban. Nem véletlen a váltás: nagyobbik gyermekünk sok év síelés után szintén snowboardozni akart, és mint minden ilyet, csak a libalegelőn, a tanpályán lehet elkezdeni. Azért meg kár félezer kilométert zötyögni. Mert amíg Obertauern több mint 510 kilométer, addig Mátraszentistván még tőlünk, nagyon-dél-Budáról is alig több, mint százhúsz. Sokkal kevesebbszer kellett így meghallgatnunk a hátsó ülés felől a "Mikor érünk már oda?" fonémát.
A szállást így sem foglalhattuk el nyugodtan. Gyermekeink ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal a pályához guruljunk. Mi nem voltunk ennyire bezsongva, így csak nekik vettünk jegyet, mi pedig utcai ruhában a hütte teraszán lazsáltunk.
Kocák paradicsoma
A sípark elsősorban családi vagy baráti kirándulásokra alkalmas. Profik hamar megunnák a külföldiekhez képest rövidebb és kevesebb nyaktörési lehetőséget rejtő pályákat, de kezdőknek és az évente csak egyszer-kétszer síelőknek sok örömet tudnak szerezni. Az, hogy legyen hó a pályán, nemcsak a szeszélyes természet intézi kénye-kedve szerint. Ha napközben olvadozik, és egy-egy éjszaka van legalább mínusz négy fok, alaposan meghóágyúzzák a terepet és rendesen szét is terítik rajta azokkal a lánctalpas kombájn-szerű izékkel, amik elől vicces filmekben futni szoktak.
Minden síoktató jóképű és jófej is
Pénzek
Szombat délután kettőkor érkeztünk két gyermekünkkel. Fél napért nem akartunk kifizetni egy egészet, ugyanis másra nincs lehetőség. Az a pár óra hétezerbe
került a gyerekeknek, és ha mi ketten is csatlakozunk, akkor ez további kilencezer lett volna. A pálya egyébként fél tíztől fél ötig tart
nyitva. Pénteken és szombaton van lehetőség éjjeli (inkább esti), villanyfényes síelésre. Az éri meg leginkább, ha gyerekes család élén érkezünk, mert akkor a második gyermek (és a többi is) csak kétezret fizet. Itt lehet csekkolni a teljes árlistát.
Volt arra mód, hogy szálláshelyünkön előre megrendeljük a síbérletünket. Ezért először kihúztuk a vasárnapot jegyekkel, de hétfőtől péntekig már összesen 64 000 forintból (felnőtteknek kétszer 19500, egyik gyereknek 15000, másiknak ötször 2000, vagyis 10000) oldottuk meg a heti síadagunkat. Ezért cserébe egy-egy chipkártyát kaptunk, hasonlatosan az osztrák, olasz, szlovén, francia sípályákhoz. Ezek elsősorban a síliftek használatához vannak, de kicsit furcsa módon a bejáratnál is vannak kapuk, de úgy, hogy mellettük hagynak rést a beslisszanásra. Ezt nem nagyon értem, de mindegy is.
Van lehetőség a snowturbing kipróbálására is. Ezt úgyis nevezhetném: utazás az óriás donut-fánkban. Csak hétvégén üzemel, de én nem láttam egy boldog gyereket sem körbe-körbe pörögni benne, így ez ügyben ennyiben is maradhatunk. Nem is mondom el, hogy öt menet 2000-be, tíz pedig 3000-be kerülne.
Összesen kilenc pályán csillogtathatjuk tudásunkat. Ebben a számban benne van a tanulópark lekerített két rövidke pályája is, ahol a hóeke és a felvonózás alapjait elsajátíthatjuk. Érdemes egyébként oktatót fogadni még akkor is, ha már valamelyest gyakorlottak vagyunk, de csak ritkán síelünk, hódeszkázunk. Ez nem azt jelenti, hogy felnőttként mindenképpen visszakergetnek minket a tanulóplaccra az ötéves gyerekek közé. De ha gyorsan átvesszük a legfontosabb ismereteinket néhányszor tíz perc alatt, mielőtt új kunsztokat tanulnánk, több lesz a sikerélményünk, kevesebb a zakózásunk. Kár, hogy mi erre csak az utolsó előtti napon jöttünk rá. De cserébe a huncut snowboardoktató beavatott, hogy felvonózás közben, hogyan kell csajozni.
Kedvesem többször megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy gyerekkora óta síel, sosem volt része rendes oktatásban, mindig csak lelökték a lejtőn. Most viszont úgy érzi, szüksége volna némi többlettudásra: lehetőleg 190 magas legyen és barna szemű. Pedig engem nem érdekelt a csajozás, hiszen megismerkedhettem másodikos gyerekünk tanárnénijének teljes családjával.
Amíg ő és férje szolidan síelgetett, snowboardos gimnazista és egyetemista gyerekeik barátokkal, barátnőkkel kiegészítve vidáman ugrattak a kialakított buckákon. Kissé irigykedve figyeltem bátorságukat, de ezt a családi idillt is; ritkán látni ilyet mostanában. Egy kisbusszal érkeztek vagy nyolcan, mégsem mentek egymás agyára még az ötödik nap után sem.
Laza kapcsolat
A legjobb haverkodási lehetőség persze a szálláson adódik. Mi ugyanott voltunk mindkét alkalommal, tehát nem ismerem a kínálatot, de azért jópár lehetőség van, az biztos. Ahol mi voltunk, azt egy két kisgyerekes férj és feleség üzemelteti. Az éppen ott üdülők rendszerint úgyszintén kisgyermekes családok, így gyorsan megszületik a kontaktus, ami aztán igény szerint a sípályán is folytatódik.
Kedvesem például ennek eredményeképpen kapott a nyakába egy kislányt, akit a szülei nagyon féltettek, de ő a szárnyai alá vette és mentek föl-le vagy másfél órán keresztül. De ahogy lenni szokott, egy-egy csapat távoztakor még a telefonszámcsere sem biztosítja a kontaktus tartósságát. Ezzel együtt kellemes ízt ad az ott eltöltött időnek.
Szlovák káposztaleves és osztrák gőzgombóc
Akik nem annyira hardcore símániások, vagy csak egy kis szusszanásra vágynak, a rönkház-hüttében jó melegben nézhetik az Eurosporton a síközvetítéseket. A büfé a "Hóhatár" nevet viseli, ami esetünkben igaz is, hiszen nagyjából a küszöbéig terjed a hóágyúzott terület, a személyzet a hátsó ajtón a száraz betonra lépve távozik.
A menü részben illeszkedik az osztrák sípályák hüttéihez, részben a helyi nemzetiségi kultúrához. Ezek közül én a szlováknak mondott káposztalevest és az Ausztriában megismert gőzgombócot (ott Germknödel) próbáltam ki.
De azt is lehet, hogy csak a teraszt használjuk és a szalvétákból kigöngyölítjük a reggeliből megmentett szendvicseket, mellé meg szürcsöljük a teánkat a termoszból.
Ugyanitt pedig beleintegethetünk a webkamerába is, aminek a túlfelén pedig rokonaink, barátaink meggyőződhetnek arról, hogy tényleg van hó és síelni vagyunk, nem pedig egy virágos réten futkorászunk.
