A múltkori házimozi-maratonon felbuzdulva további filmeket kerestem, amelyek a divatvilág ügyesbajos dolgaival foglalkoznak. Ezúttal is három dokumentumfilmet néztem meg, amiknek véletlenül mind köze van Párizshoz, a divatvilág Mekkájához.
21. századi kokott
Kissé kakukktojás a Carine Roitfeldről készült portréfilm, hiszen a CNN készítette és jóval rövidebb a többinél. Ha nem lenne ismerős, ő a francia Vogue főszerkesztője, akit a sajtó imád szembeállítani Anna Wintourral, akinek állítólag a helyére pályázik. Amikor elhangzik, hogy Carine nem áldozza fel a látványt a fogyaszthatóság oltárán, egyből az amerikai rivális jutott eszembe, akit viszont pontosan ezzel szokás vádolni. Roitfeld stílusát imádják a divatblogok, aki ennek kapcsán meg is jegyzi, hogy az emberek őrületes kíváncsisága mindennel kapcsolatban, ami divat, 10-20 évvel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlen volt.
A bohém, orosz emigráns családból származó Roitfeld maga a megtestesült Elegáns Francia Nő, veleszületett stílusérzékkel és szemtelen érzékiséggel (bennfentes információk szerint bugyit sem hord). Lagerfeldtől Tom Fordig mindenki az ösztönös látásmódját csodálja, aminek sok szerepe volt abban is, amikor stylistként a Gucci újjáélesztésén munkálkodott, sikeresen. Mindazonáltal a filmecske inkább azoknak lehet érdekes, akik semmit sem tudnak róla.
Az új francia divatdiktátor nyomában
Loïc Prigent rendező legutóbbi filmjében (Habillées pour l'Été 2010) arra vállalkozott Mademoiselle Agnés divatújságíróval és tévés személyiséggel, hogy feltérképezzék, mi a helyzet a francia divattervezők új generációjával. Miközben a 2010-es tavaszi-nyári párizsi divathét alatt a misszióját hajtja, Mlle Agnés nagyon mókásan botladozik és kiabál össze-vissza (néha túlságosan is), bár ez valószínűleg az imázs része.
Amikor a fehér hollónak számító ANDAM díjat - ami a francia divat támogatásáról szólna - a 40 éves angol Giles Deacon kapja, a riporternő még inkább próbál a kérdés végére járni. Arra jut, hogy a franciákat a jól bejáratott nagy neveken kívül nem érdekli semmi – sőt, néha még azok sem, hiszen Lacroix-t hiába tisztelte ájultan a fél világ, attól még csődbe ment. Néhány fiatal, ígéretes tervező műhelyében járva kiderül, hogy legtöbbször nincs pénzük divatbemutatóra, anélkül viszont figyelemre sem méltatja őket a sajtó. Ezen a fronton szintén elkerülhetetlen az összehasonlítás az amerikai divattal, és ebből Anna Wintour és köre kerül ki győztesen, ott ugyanis jól bejáratott rendszere van a fiatal tehetségek támogatásának. Párizsban ehelyett legfeljebb régi márkák feltámasztásába ölik a pénzt. Pierre Bergé, Yves Saint Laurent egykori üzlettársa pedig azt mondja, ma már nincs is szükség divatdiktátorokra, hiszen mindenki azt vesz fel, amit akar.
Egy amerikai Párizsban
Szintén Loïc Prigent volt az, aki 2006-ban addig ügyeskedett, míg rávette az egyébként nem szívesen szereplő Marc Jacobsot egy dokumentumfilmre. És milyen jól tette, hogy kitartóan ostromolta, ez ugyanis legalább olyan érdekes, mint a múltkori tourban a Lagerfeld Confidential. Marc Jacobs a New York-i divat állócsillaga, miközben 1997 óta ő a Louis Vuitton kreatív igazgatója is. A tervező egy kedves, megközelíthető figura, aki törődik a munkatársaival, legyen szó a közvetlen asszisztenséről, a modellekről vagy az utolsó varrónőről. Bár a Vuittonnál némiképp más elvek működnek, a film nyilvánvalóvá teszi, hogy csapatmunka nélkül ez sem vált volna ilyen aranytojást tojó tyúkká. Megvan benne a bátorság, hogy szokatlan megoldásokhoz nyúljon, de a tehetség is, hogy ezt olyan módon kivitelezze, amit majd visznek, mint a cukrot.
Az összes eddig látott divatdoku közül ebben látjuk legrészletesebben a tervezés és a munka egyéb fázisait, és pont ez a rész, a hajrá a finisben az, ami rendes izgalomfaktort is csempész a filmbe, az emberi oldalt is bemutatva. Az ember lerágja a körmét, hogy nem esik-e össze a kimerültségtől Jacobs, hogy vajon elkészül-e fél óra alatt az utolsó ruha, és összeszorul a szíve, amikor a varrónők összeszurkált ujjait vagy a sminkallergiától síró modelleket látja. Prigent stílusában vannak ugyan idegesítő húzások (például az ismételt vágások), ezen túl viszont ez egy remekül összerakott anyag, és ha lehet, még jobban bírom Marc Jacobsot, mint eddig.
