nagy éhínség

Írországban a burgonya a lakosság nemzeti ételének számított, és annak is számít mind a mai napig. Az ország adottságai kiválóan megfeleltek a burgonyatermesztésnek, és az olcsó, viszonylag igénytelen növény biztosította, hogy ha más nem is, krumpli még a legszegényebb családok asztalára is jusson. Erre szükség is volt: az ekkor még Nagy-Britanniához tartozó államban ugyanis borzasztó nyomorúságban éltek az emberek: „Lehetetlen lenne megfelelően leírni azt a nyomorúságot, amit [az ír munkás és családja] megszokásból, csendben elvisel. Egyetlen táplálékuk a burgonya, egyetlen italuk a víz. Lakóhelyük ritkán jelent védelmet az időjárás ellen. Az ágy vagy a takaró ritka luxus, és minden vagyonukat egy disznó és a trágyadomb jelenti” – számolt be Devon grófja az ír állapotokról 1845 februárjában, még a katasztrófa előtt.

Zsebkendőnyi földeken nyomorogtak

Az ír földek többsége angol tulajdonban volt. A tulajdonosok többnyire nem tartózkodtak a birtokon: voltak, akik mindössze életükben egyszer látogattak oda, mások pedig egyszer sem. A földbirtokokat apró parcellákra osztották fel, és borsos áron egyenként bérbe adták a szegény ír családoknak. A parcellák 1845-re már olyan kicsik voltak, hogy egyetlen család élelmezésére sem volt elegendő a termény. Egyedül a krumplitermesztés biztosította úgy-ahogy a sokgyerekes ír családok megélhetését, akik a felesleg eladásáról nem is álmodhattak: épphogy csak nem haltak éhen a bérleti díj kifizetése után. Legalábbis 1845-ig, amíg be nem következett a nagy éhínség (Great Hunger, Great Famine vagy írül: Gorta Mór).

A nagy éhínség kezdete

Először 1845-ben figyeltek fel a gazdák arra, hogy a krumpli a földben visszataszító, fekete masszává rothad. Ekkor még nem különösebben aggódtak: az előző évből még maradtak tartalékok, s bíztak abban, hogy a következő évben majd jobbra fordul a helyzet. Elültették hát a megmaradt gumókat, és várták a következő évi jó termést.

Keservesen csalódniuk kellett: nemcsak az elültetett gumók rothadtak meg, de a még raktárban lévő korábbi termés is.

A katasztrófát okozó fertőzés, amelyet a Phytophthora infestans nevű penészgomba okozott, Mexikóból indult halálos útjára, majd az Egyesült Államok keleti részéből induló, fertőzött burgonyát szállító hajók pedig elterjesztették szinte egész Európában. A legsúlyosabban Írországot érintette a vész, ahol a burgonyának csak egy fajtáját termesztették, az úgynevezett „Irish Lumpert”. A betegség így akadálytalanul terjedt növényről növényre.

Nem hitték el, hogy megtörténhet

Az angol nemesség először nem is hitte el, hogy milyen súlyos a helyzet: „szokásos ír túlzásnak” minősítették az első értesüléseket. 1845-ben a termés fele, 1846-ban háromnegyede pusztult el. Ekkor jegyezték fel az első, burgonyavészhez köthető éhhalált is. Mivel vetőburgonya is alig maradt, az elkövetkezendő néhány évben további egymillió ember esett áldozatul az éhínségnek, illetve az alultápláltsághoz kapcsolódó betegségeknek.

Ki a felelős?

Az ír képviselők (akik nagy része angol származású volt) ugyan kérvényezték, hogy Viktória királynő csökkentse a gabonafélékre kivetett adót, de az importkukoricát az ír malmok csak átalakítások után tudták megőrölni, és a kukoricaliszt így is bélpanaszokat okozott a lakosság körében. Ráadásul, mint az a későbbiekben nyilvánvalóvá vált, Írország még a dühöngő éhínség idején is nagy mennyiségű élelmiszert exportált Angliába, az angol uralkodó osztály parancsára: borsót, babot, húst, vajat és mézet – mi több, a korábbi évekhez képest még növekedett is az export. A történészek között ma sincs egyetértés a tekintetben, hogy mi volt a brit kormány szerepe az éhínség következményeiben: vajon rosszindulatból hagyták-e figyelmen kívül Írország szegényeinek sorsát, vagy kollektív tétlenségük és nem megfelelő reakciójuk „csupán” a hozzá nem értésnek tulajdonítható.

Egymillió áldozat

Az éhínség csak 1852-re ért véget, addigra azonban egymillió ír férfi, nő és gyermek vesztette életét, további egy-két millió pedig kivándorolt Amerikába. Sokan közülük nem élték túl az utat: legyengülten, borzasztó higiéniai körülmények között utaztak, korábbi rabszolgaszállító hajókon. Azok számára, akik maradtak, mindezek után még fontosabbá vált Írország függetlenné válása, erre azonban 1921-ig várniuk kellett. Tony Blair brit miniszterelnök 150 évvel az éhínség után, 1997-ben kért bocsánatot Írországtól a brit kormány hanyag válságkezelése miatt. (Borítókép: Az éhínség áldozatainak emléket állító szoborcsoport Dublinban.)