hajmosás régen

Hatalmas különbségek voltak régen a nemesi és a paraszti származású nők tisztálkodási szokásai között. Nem csak a munka mennyisége, a ruhákkal is kifejezhető szépség vagy éppen az elérhető egyéb kiegészítők, például parókák hozzáférhetősége okozta ezt. A népi világban ugyanis együtt éltek velük azok az évezredes szokások, babonák, hagyományok, melyek egy része a nők esetén a hajviseletet illette.

A hajviselet minden korban státusszimbólum volt. Már az ókori Görögországban is rangot jelzett a haj hossza és a kontyozás módja, a rabszolgáknak például kötelező volt a lehető legrövidebbre nyírni a hajukat. A római asszonyok bizonyos rangon felül póthajat is kötöttek loknijaik közé, hogy minél dúsabbnak hasson hajkoronájuk. Ebben az időszakban a minél világosabb haj volt a cél, melyet kamillaforrázattal, a hadifogoly germánok szőke fürtjeiből készült parókákkal igyekeztek elérni. A dús haj egyértelműen a gazdagságot szimbolizálta, hiszen viselőjének volt ideje foglalkozni vele, nem a munka töltötte ki minden idejét. 

Alig pár évtizede használunk sampont

A nagyipari előállítású samponok megjelenése egy csapásra átformálta a hajmosási szokásokat. Ez az időszak hazánkban együtt járt azzal is, hogy minden háztartásban elérhetővé vált az elektromosság, ami az ország jelentős részén egyet jelentett azzal, hogy télen is meleg volt a házon belül, illetve a hajszárítók is elterjedtté váltak. Már nem kellett fagyoskodni és várni, amíg a haj megszárad. Sőt,a frizuradivat is egyre rövidebb fürtöket kívánt, főleg a városlakóktól és a fiatalabb generációtól. Mindezek együtt a hajápolás forradalmát jelentették. De vajon egészségesebb a hajunk manapság, mint száz éve?

Több száz évvel ezelőtt az időjárás viszontagságai és a szokások sem követelték meg a rendszeres hajmosást. A nyári időszakban ugyan pár hetente átmosták a vidéki asszonyok is a hajukat, de a divat a csillogó, olajos hajat követelte meg. Zsírral, hidegen sajtolt olajokkal, vajjal kenték át reggelente, hogy szép fényes legyen. A zsírréteg védett az élősködők ellen, és nem is kócolódott a frizura. Magyarlakta területeken a mogyoróbarna színt tartották a legszebbnek, ennek elérésére dióolajat használtak, és annak érdekében, hogy a ruháik épségét is megőrizzék, vállkendőt, illetve pántlikát viseltek a lányok és asszonyok, míg a férfiak kalapot hordtak.

Míg Európa nyugati felén a parókák uralta évszázadokat követően a viktoriánus ízlés fedte fel újra a fejeket, a 19. század fordulója hazánkban is meghozta az áttörést, és a honfoglalás kora óta általános, olajozott hajviselet egyre inkább kiment a divatból.

A házi szappanlúg hajtisztításra is alkalmas volt, így ez lett az első olyan szer, amit általánosan elkezdtek a hajmosásra is használni, de elterjedt a kukoricacsutka főzete és az esővíz ilyen célú alkalmazása is. A hajmosás maga is rendszeressé vált, a vasárnapi mise előtti napon a lányok és az asszonyok is kibontották a fonataikat.

Az sem moshatott egyedül hajat, akinek bekötötték a fejét

Bizony, ekkoriban nem viselték szabadon a hajukat, az eladósorban lévők fonott copfot hordtak, míg a férjes asszonyok kontyba csavarták őket. Egyes vidékeken életkoruk előrehaladtával egyre lejjebb kötötték a kontyukat.

Az egyetlen alkalom, amikor szabadon loboghatott a lánykák haja, az elsőáldozásuk napja volt. Többgenerációs esemény volt a szombati szépítkezés, a lányoknak faluhelyen az anyjuk, az asszonyoknak pedig anyósuk keze alatt szépült a frizurája a templomlátogatásra. A hosszú fonatokat mindössze egyszer, a gyermekek egyéves korában vágták csak le, erőt tulajdonítva a fürtöknek. Az első és egyetlen hajvágáskor leeső fürtöket pedig szekérnyomba vagy az ereszbe dobták. A rítusnak mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ettől vártak hosszú loboncot felnőttkorra. A kislányok haját diófa levével, az asszonyokét szomorúfűz forrázatával is átmosták minden tavasszal. A harmatnak és a víznek is hajnövesztő szerepet tulajdonítottak, a fa alá állva fejükre rázták a hajnali cseppeket a levelekről, az égi áldásként érkező esőt pedig összegyűjtötték, és azzal öblítették át fürtjeiket.

Ahogy régen, ma is egyre elterjedtebb a szappan helyet a tojás és a lenmag használata, de a régi korokban általános csalán- és kamillateás öblítés is újra egyre gyakoribb. A sampont azonban leginkább a szappanfőzésből visszamaradt hamulúg helyettesítette. A zsiradékkal kevert vizes-lúgos oldat felmarta a koszt a fejbőrről, fertőtlenített is, és csillogó hajkoronát eredményezett. 

De nem csak a nők, a férfiak is hosszú hajat viseltek egészen sokáig. A kereszténység felvételét követően a teljes hajat nőni hagyták – korábban csak a varkocs maradt meg teljes hosszában, a fejbőr többi része tar, azaz kopaszra borotvált volt –, és egészen az 1848-as forradalom idejéig ők is hasonlóképpen mosakodtak.

A szabadságharcban katonáskodó férfiak voltak az elsők, akik megszabadultak fürtjeiktől, s vált egyre inkább a rövid hajviselet férfiassá. Ha kihullott a hajuk – nők és férfiak egyaránt –, rendkívül bizarr ötletekkel igyekeztek a fejbőrüket ismét munkára fogni. A hagyomány szerint a kopasz fejbőrt vakond vérével és béka epéjével kellett háromszor átkenniük.

Mindennap százszor?

A szerencsésebbek haja azonban sokáig ékesítette viselőjét. Szombatonként a hajmosás részeként – távol a lakóhelyiségektől, általában ajtó mögött, hogy ne kerüljön hajszál az ételekbe – jó sokszor áthúzták az idősebb nőrokonok a kefét rajta. Lehet, hogy éppen százszor, ahogy a ma is élő hagyomány tartja. A kihullott hajszálakat tűzre vetették, a fésűt pedig véletlenül sem tették az asztalra, az ugyanis balszerencsét hozott volna. 

Manapság a fenti szokások elképesztőnek hatnak, igaz, életünket is egyre kevésbé kötik meg a közösségi szabályok. Bátran viselhetünk nőként is rövid frizurát, festethetjük hajunkat a szivárvány minden színére, vagy éppen beülhetünk egy póthajbeillesztésre, ha ritkuló hajkoronánk kényelmetlenül érintene. Nemcsak minden hajszínre, hosszra és típusra találunk sampont, balzsamot, pakolást és különféle tápláló olajakat a boltok polcain, de dönthetünk úgy is, hogy többet soha nem mossuk meg velük a hajunkat. Az egyre népesebb, az ősi szokások felé visszatérő, természetes hajápolásban hívők csoportja ugyanis elkezdte újra felfedezni azon hagyományainkat, melyek nemcsak olcsó megoldást kínálnak a mindennapokban, de környezetvédelmi és egészségügyi szempontból is jótékony hatással bírnak.