gyógy mód

„Mintha egy tűt szúrnának az agyba, és jól megkavarnák a dolgokat” – így írta le a lobotómiát egy orvos, aki évtizedekkel az eljárás virágkora után rengeteg ilyen kezelésen átesett beteget vizsgált meg. Ennek ellenére a leukotómiának is nevezett, ma már szörnyű barbárságnak tűnő műtétet széles körben alkalmazták Európában és Észak-Amerikában az 1940-es években. Hogyan válhatott ilyen népszerűvé egy olyan eljárás, amelynek során egy hosszú, éles műszerrel átvágták a homloklebenyt az agy többi részével összekötő kapcsolatot?

Már évezredekkel ezelőtt ismert gyógymód volt

A lobotómia a pszichosebészet egyik formája, eredete az ősidőkig nyúlik vissza: már időszámításunk előtt 5100-ból maradtak fönn leletek, amelyek arra utalnak, hogy sámánok megfúrták betegek koponyáját. A trepanációt vagy koponyalékelést részben egészségügyi, részben vallási okokból végezték – sokszor

Ezek a beavatkozások végigkísérték az emberiség történetét, a honfoglaló magyarok is végeztek ilyen „műtéteket”, és például a híres reneszánsz művész, Hieronymus Bosch is egy ilyen eljárást festett meg a Kőoperáció (avagy A balgaság gyógyítása) című alkotásán.

Sajátos – bár nem kifejezetten orvosi – példája a lobotómiának Phineas Gage esete. A 25 éves vasúti munkásnak a 19. században egy robbanással járó munkahelyi baleset során egy 109 centiméter hosszú és 3 centiméter vastag fémrúd átfúrta az agya prefrontális kérgét. Noha különösebb panaszok nélkül sétált ki a kórházból, ismerősei szerint teljesen megváltozott. Olyannyira, hogy

többen állították: a robbanást túlélő Gage nem ugyanaz az ember volt, mint akit korábban ismertek.

Nobel-díj járt az első lobotómiáért

Egy svájci pszichiáter, Gottlieb Burckhardt volt az első orvos a modern korban, aki az agy csonkolásával próbált mentális problémákat megoldani. Súlyos skizofréniában szenvedő pácienseken kísérletezett az 1890-es években, inkább kevesebb, mint több sikerrel – az orvosi közvélemény keményen el is utasította kutatását.

Sokkal nagyobb sikereket ért el azonban az 1930-as években António Egas Moniz, egy portugál neurológus, akinek felkeltette az érdeklődését Burckhardt ötlete. Kollégájával, Almeida Limával közösen fejlesztették ki a leukotómia eljárását, amely során

A kezdeti eredmények ígéretesnek tűntek, így – noha tudományosan igazán meggyőző eredményeket nem tudtak felmutatni – Moniz és Lima népszerűsíteni kezdte az eljárást mind Európában, mind Amerikában. (Moniz 1949-ben Nobel-díjat kapott az eljárás kidolgozásáért – lobotómián átesett betegek családtagjai azóta többször kezdeményezték az elismerés visszavonását, egyelőre sikertelenül.)

Lobotómia altatás nélkül

Mindkét kontinensen találtak fogadókészséget a lobotómia használatára. Ez első olvasásra szörnyűnek tűnhet, ám fontos tudni, hogy akkoriban az agy és a mentális betegségek kutatása még gyerekcipőben járt, gyógyításuk pedig lényegében reménytelen vállalkozás volt.

„Abban bíztunk, hogy kiutat jelenthet. Azt reméltük, hogy segíteni fog”

– mondta Jason Brice idegsebész, aki maga is több lobotómiát hajtott végre a wimbledoni Atkinson Morley Kórházban. Amerikában az eljárás legnagyobb híve Walter Freeman lett, aki roppant nagy eltökéltséggel terjesztette a „csodás gyógymódot”.

1946-ra kidolgozta a jégcsákány-lobotómia névre keresztelt megoldást, amely az eljárás gyorsabb és állítólag hatékonyabb változata volt – nem kellett hozzá műtőszoba, sőt, bizonyos esetekben altatás sem. Freeman tulajdonképpen bárkin elvégezte a műtétet: nemcsak súlyos mentális betegségekben szenvedő embereken, hanem olyanokon is, akik depresszióval vagy szorongással küzdöttek. Gyakran „segített” nehezen kezelhető, problémás viselkedésű pácienseken is.

Anglia Walter Freemanjét Sir Wylie McKissocknak hívták. Híresen gyorsan dolgozott: karrierje során több mint 3000 lobotómiát hajtott végre.

„Mindössze ötperces eljárás volt. Nagyon gyorsan elvégezhető”

– mondta Terry Gould, aki McKissock altatóorvosaként dolgozott az 1940-es években az Atkinson Morley Kórházban. Ám az orvos nem csak ott operált: hétvégente beutazta az egész országot, és kisebb egészségügyi intézményekben is műtött. „Olykor szombat reggel elautózott egy kórházba, ahol három-négy leukotómiát is elvégzett, majd hazautazott” – emlékezett vissza Jason Brice.

Magyarországon is erről beszéltek

Az új agysebészeti eljárás híre rövidesen a Kárpát-medencébe is eljutott. A Felvidéki Népszava például 1947-ben arról írt, hogy „forradalmi jelentőségű újítások foglalkoztatják az orvosi szakköröket: műtéti beavatkozással igen nagy eredményeket érnek el, a megoperált betegek teljesen javultnak minősíthetők, elhagyhatják a zárt intézetet, és mint dolgozó emberek élhetnek a társadalomban”. A lap véleménye szerint ezeknek a betegeknek az esetében

„nem lehet hátránynak minősíteni az érzelmi élet terén következményként mutatkozó kisebbfokú eltompulást”.

Az újság arról is ír, hogy hasonló módszerekkel „idióta gyermekek műtéti gyógyításában” is remek eredményt értek el: egy magyar sebészfőorvos „szellemileg teljesen elmaradt, szinte állati életet élő gyermekeket operált meg, és az eredmény egészen kiváló volt”. A Világosság című lap 1948-ban pedig beszámolt Herbert Olivecrona svéd agysebész látogatásáról, aki előadásában így beszélt: „sikerült egy újabb, talán nagy jelentőségű művi eljárást kidolgoznom…az emberiség egyik legnagyobb átka és leggyakoribb betegsége, a migrén” ellen.

A professzor szerint a lobotómia „kellő javallat mellett üdvös és gyógyító műtét”.

„Kétségtelen, hogy a műtét bizonyos lehangoltsági állapotot idéz elő a megoperált betegnél, azonban még mindig jobb ez az állapot, mint a másképpen gyógyíthatatlan scizofrénia, vagy más hasonló gyógyíthatatlan elmebaj” – mondta, amikor az eljárás olykor kétes megítéléséről kérdezték.

A csodás gyógymód bukása

Ebben az időszakban rengeteg lobotómiát hajtottak végre Európában és az Egyesült Államokban is. Az 1950-es évekre azonban – ahogy egyre nőtt az így kezelt betegek száma – elkezdtek megmutatkozni a beavatkozás árnyoldalai. Súlyos emlékezetkiesés, a mentális képességek nagymértékű csökkenése, megváltozott személyiségjegyek – hogy csak néhányat említsünk a mellékhatások közül. Egyre több történet terjedt el olyan páciensekről, akik képtelenné váltak a legegyszerűbb feladatok elvégzésére, sőt, olykor teljesen elveszítették éntudatukat. Rosemary Kennedy, John F. Kennedy amerikai elnök testvérének tragikus sorsáról széles körben beszéltek az emberek.

Elképzelhető persze, hogy még hosszú időn keresztül alkalmazták volna az eljárást, ha nem jelennek meg az első pszichiátriai gyógyszerek, amelyek sokkal kevésbé invazív és drasztikus gyógymód lehetőségét vetették föl. A lobotómia legnagyobb hirdetője, Freeman karrierjének az vetett véget, amikor 1967-ben egy fiatal betege a harmadik leukotómia után agyvérzésben elhunyt. Az 1970-es évekre az eljárás lényegében teljesen eltűnt: a valaha csodálatosnak tartott beavatkozást felváltották olyan gyógymódok, amelyek sokkal kisebb kockázat mellett kínálnak reményt a felépülésre.

A lobotómián kívül is alkalmaztak szörnyű gyógymódokat az emberiség történetében. Íme a tíz legrettenetesebb.