fogyatékosság állás

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar munkatársai egyedülálló szemléletformáló programot dolgoztak ki, aminek célja, hogy eloszlassa a tévhiteket a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban, lehetőséget teremtve számukra, hogy nagyobb számmal és szívesen – ne csak az adókedvezmények miatt – alkalmazzák őket a munkahelyek. A projekt, amelyet vállalatoknak, intézményeknek mutatnak be, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által támogatott Társadalmi Innovációs Nemzeti Laboratórium (TINLAB) keretében valósul meg, mi pedig a projekt megálmodóival és kivitelezőivel beszélgettünk.

Fennáll a társadalmi kirekesztettség veszélye

A 2011-es KSH-s adatok alapján a munkaképes fogyatékos emberek 15%-a volt foglalkoztatott: 490 578 ember jelezte magát fogyatékossággal élő személynek és közülük csupán 65 500 dolgozott. „Nyilván ez az adat azóta javult, hiszen elég sok kormányzati intézkedés született közben, de sajnos lassú a változás” – világosít fel dr. Perlusz Andrea, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar tudományos és stratégiai ügyekért felelős dékánhelyettese, egyben a projekt egyik vezetője. „Fontos kiemelni, hogy egy munkaerőpiaci hátrány további területekre is kártékony hatást gyakorol: azokat a fogyatékos személyeket, akik nem tudnak elhelyezkedni, általában a szegénység is veszélyezteti, illetve otthon maradnak, a napjaikat inaktívabban töltik, így a társadalmi kirekesztettség kockázata is felmerül. Ezek a hátrányok általában összeadódnak.”

Személetformálás a vállalatok világában is

„A fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban még mindig túlnyomóan negatív attitűdök uralkodnak a mai társadalomban” – veszi át a szót Andrea munkatársa, Dukic Monika doktorjelölt. „Mindez hátráltatja a fogyatékos emberek részvételét; nemcsak a munkába állásban, hanem az egészségügyi vagy az oktatási rendszerhez való hozzáférésben is. Mi kifejezetten azt a célt tűztük ki, hogy egy olyan szemléletformáló programot alkossunk meg, ami a munkahelyek inkluzívabbá tételét szolgálja. 

A 21. században nagy igény mutatkozik – nemcsak hazai, de nemzetközi téren is – a munkahelyek diverzitásának a növelésére, és hogy a sokféleségre végre mint értékként tekintsünk.”

Andrea bizakodó: úgy látja, hogy egy magára valamit is adó piaci szereplő számára a diverzitás megnyilvánulása, értékként való kezelése és ennek leképeződései a munkahelyi környezetben igenis menőnek számít. „A mi feladatunk a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos szemléletformálás; csak meg kell lovagolnunk azt a fajta nyitottságot, hogy ezek a multinacionális vállalatok felismerték, milyen érték rejlik a diverzitásban” – magyarázza Perlusz Andrea. 

„Meg kell mutatnunk, hogy milyen értékei vannak ennek a csoportnak, és hogyan tudják a munkahelyi környezetet még jobbá tenni. 

Fontos az is, hogy eloszlassuk a félelmeket (és a sztereotípiákat, amelyekből erednek) az ő foglalkoztatásukkal kapcsolatban. Számos kutatás igazolja, hogy amikor az emberek fogyatékossággal élő személyekkel találkoznak, akkor maguk is veszélyeztetve érzik magukat, és ettől zavarba jönnek.”

Ne legyen tabutéma

Kisgyerekkorunk óta arra nevelnek minket, hogy a különbségekre ne kérdezzünk rá, ne bámuljuk meg a fogyatékos személyeket; holott ezzel csak tabusítjuk a helyzetüket. „Lehet, hogy udvarias próbál lenni, de meggátolja a kommunikációt, ami számos lehetőségtől megfosztja a fogyatékossággal élő személyeket, végül pedig a kirekesztődésükhez vezet” – mondja Andrea, majd hozzáteszi: „Nem direkt rekeszti ki őket a társadalom, hanem azért, mert nem tud velük mit kezdeni.” 

A gyógypedagógiai kar tréningje 3 alkalmas, és pontosan arról szól, hogy ennek az attitűdnek a 3 komponensére hasson:

1. Maguk a fogyatékossággal élő emberek adnak tudást a különböző fogyatékosságokról; kulcsot adnak például ahhoz, hogy hogyan tudnak közlekedni egy épületben vagy kommunikálni a munkatársakkal, úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.
2. Hogyan tehető befogadóbbá a környezet?
3. Hogyan változtatható meg a viselkedés, hogy fesztelenül, emberi módon kapcsolódhassunk egymáshoz?

„A fogyatékossággal élő emberek rendkívül széles skálán helyezkednek el” – mondja Andrea. „Van közöttük többdiplomás, több nyelven beszélő, és nyilván olyan súlyosan fogyatékos személy is, aki valóban csak egy támogatott foglalkoztatásban képes dolgozni. A másik, amitől talán szintén tartanak a munkaadók, hogy gondot okoz a fogyatékossággal élő munkaerő: többletmunkával jár, hogy foglalkozzanak velük. A személyes találkozás során aztán rájönnek, hogy ez nem feltétlenül igaz.”

„Tulajdonképpen egy piaci rést szerettünk volna a programunkkal pótolni, mert sokféle program létezik, ami a fogyatékos munkavállalók integrációját segítené a munkaerőpiacra” – folytatja Monika. „A mi programunk abban különbözik a többitől, hogy tudományos alapra helyeztük; megnéztük a nemzetközi jó gyakorlatokat, ezekből építettük föl, és a legelejétől kezdve participatív módon alkottuk meg a programot, azaz fogyatékos emberek bevonásával találtuk ki, hogy milyen feladatok legyenek. Hogyan épüljön fel a program, kiket vonjunk be további tapasztalati szakértőként, hiszen azt gondoljuk a Semmit rólunk nélkülünk! elv alapján, hogy a fogyatékos emberek állapotáról a fogyatékos emberek tudnak a legbehatóbban nyilatkozni.”

Csak a kvóta meglegyen

Dr. Loványi Eszter gyógypedagógus-szociológus, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója-kutatója szintén a szemléletformáló projekt egyik fontos résztvevője. Eszter hallássérüléssel született, és személyes tapasztalataival támasztja alá a program fontosságát.

„Én szerencsés vagyok; az egyetem elvégzése óta folyamatosan dolgozom, megtapasztalhattam, mennyire más egy inkluzív munkahely. Nehéz lehet olyan helyre bejárni, ahol nem ismerik ezeket a helyzeteket, mert korábban nem volt lehetőségük a kollégáknak fogyatékos emberekkel találkozni. Hallottam olyan fogyatékos emberekről, akiket felvettek ugyan, de csak azért, hogy ki legyen pipálva, hogy alkalmaznak fogyatékossággal élő személyt. 

Arra is látunk példát, hogy a fogyatékos ember egész nap egyedül ül az irodában, és senki se szól hozzá; vagy nem a képesítésének megfelelő munkát kap.

Nagyon jó, hogy az egyetemen nem csak objektív akadálymentesítés valósul meg; érzem, hogy a kollégák szívesen látnak! Amikor a Bárczira kerültem, az volt a megállapodás, hogy nem fognak mindig kérdezgetni, hogy miben segítsenek, hanem én fogok szólni. Ez nekem nagyon bevált. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy nem szabad csak a környezettől várni a csodát; nekünk is nyitottnak kell lenni a munkahelyen, és meg kell nézni, hogy mi, fogyatékossággal élő emberek, mit tudunk tenni az esélyegyenlőség előmozdításáért. Ez egy kétoldalú folyamat.”

Úgy gondolja, mindez nagy szerepet játszott abban, hogy határozott, magabiztos felnőtt lett belőle, aki nemcsak a saját céljaiért küzd, de azon dolgozik, hogy minden fogyatékossággal élő embernek könnyebb legyen az élete. „Óvodai környezetben is tartok szemléletformáló foglalkozásokat, és azt tapasztalom, hogy a kisgyerekek is nagyon nyitottak még, szívesen kérdeznek. A felnőttekkel már nehezebb a dolgunk. Ezt szerintem Ricsi is meg tudja erősíteni” – adja át a szót Eszter Mányik Richárdnak, akivel a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületben ismerték meg egymást.

„Épp egy gyerekekkel kapcsolatos élményem jutott az eszembe, ahogy hallgattam a többieket. Külföldön kempingeztünk” – kezdi a történetet Richárd, aki tizenévesen egy baleset következtében kényszerült kerekesszékbe. „Egy három év körüli külföldi kis srác az apukájával focizott. Ahogy elhaladtam mellettük, észrevettem, hogy nagyon néz. Az apukája barátságosan magyarázott valamit, amit én nem értettem, de ekkor a kisfiú arca felderült, egymásra nevettünk, egymás tenyerébe csaptunk. 

Semmi különös nem történt, de a későbbiekben, amikor meglátott, akkor mindig mosolygott és integettünk egymásnak. 

Ebből a rövid történetből is kiderül, mennyire fontos az, hogy a gyerekek milyen mintát kapnak a szülőktől! Mivel kerekesszékes vagyok, ez rögtön látszik rajtam. Én is megnézem, ha valaki másképp néz ki. Ettől nem kell zavarba jönni, de igyekezzünk nyitottak lenni, és felülemelkedni a zavaron, mert ha ez nem sikerül, akkor az kínos helyzetet eredményez. Amikor elkezdünk fesztelenül beszélgetni, akkor döbbennek rá az emberek, hogy jé, ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek.”

A jó segítség

„Épp ezért a programunkban olyan gyakorlati, kézzelfogható ismereteket szeretnénk átadni minden résztvevőnek, amivel, ha az utcán sétál, és meglát egy vak embert, akkor tudja, hogy milyen a jó segítség, mit kell tennie egy ilyen helyzetben” – mondja Monika. „Ezzel próbáljuk oldani azokat a gátakat, amik az emberekben megjelennek, ha meglátnak egy fogyatékos személyt.”

„Ha a mi gyerekeink HR-vezetők lesznek, a számukra már ez nem lesz kihívás; a mostani generáció számára viszont még az” – vélekedik Andrea. „Ha van egy adott pozícióra megfelelő adottságokkal rendelkező fogyatékos személy, akkor ugyanakkora esélye legyen arra, hogy megkapja az állást. Ebben még nagyon sokat kell változnunk. A Bárczin van fogyatékossággal élő tanár, sőt intellektuális képességzavart mutató személy is, mert fontosnak tartjuk, hogy a hallgatóink személyes tapasztalatot szerezzenek.”

Nem mindegy, hogy egy beavatkozásnak van-e hatása, és ez a hatás pozitív vagy sem. „Az volt a célunk, hogy a tabukat ledöntsük, eszközt adjunk az embereknek arra, hogy megértsék a saját tartózkodásukat” – összegzi Andrea; „Hogy ez nem bűn, hanem normális reakció, ami abból adódik, hogy kevés tapasztalatot tudtunk szerezni a gyerekkorunkban ezzel kapcsolatban. A projektünk lehetőség arra, hogy erre a tudásra szert tegyünk. Minden olyan beavatkozás, változtatás, amit azért csinálunk, hogy egy célcsoportnak jobb legyen az élete, az a többiét is jobbá teszi.”