„Anya, apa, a Bence mindennap húzogatja a hajam, és fáj” – panaszolja kislányunk hazaérve az iskolából. A jól bevált válasz pedig, ami régóta öröklődik generációról generációra, ott van már a nyelvünkön: „Nyugi kislányom, csak így mutatja meg, hogy tetszel neki.” A gyerek nem igazán érti, miért okoz fájdalmat az, aki elvileg szimpátiája és vonzalma kifejezésére cibálja a fürtjeit, de ha a szülő vagy a tanár mondja, az megnyugtató és elfogadható.
Egy kis fájdalom megéri a szeretetet.
Így internalizáljuk, építjük be szüleinktől kapott szabályokat és tanácsokat. Felnőttként pedig elfogadjuk, hogy határaink átlépése, és akár az érzelmi vagy fizikai abúzus rendben van. „A fiúk már csak ilyenek”, ugye.
Érvénytelenítés: amit érzel, az meg sem történt
Minden érzelmünk valid: ez az egyik legfontosabb mondat, ami segítheti áthidalni az érzelmi viharokat és támogathat minket az önérvényesítésben. Minden érzelmünk érvényes, érezhető, fontos érzelem, de mi döntjük el, hogyan reagálunk rájuk.
Csakhogy gyermekkorunkban a számunkra fontos mások általi invalidálás megtaníttatja velünk, hogy az érzéseink nem érvényesek. Nem érdemes figyelmet fordítani rájuk, miközben szépen saját érzelmi szükségleteink isszák meg a levét.
Az a kislány, akinek fájdalmára az a reakció, hogy „jaj ne aggódj, csak tetszel neki…”, könnyen átélheti, hogy nem fontos az ő fájdalma, nem érezheti saját sérelmét, fölösleges aggódni ezen. Nemcsak saját érzései kerülnek pellengérre, de azt is megtanulja a gyerkőc, hogy ezekben a helyzetekben nem kap védelmet azoktól, akiktől a leginkább számított rá.
Áldozathibáztatás: a szenvedő fél a felelős?
Nem kell messzire menni, elég megnyitni a különböző közösségimédia-felületeket ahhoz, hogy a kommentszekcióban ráleljünk a „minek ment oda”, „minek tűrte el” jellegű kommentekre. Könnyebb az áldozatot hibáztatni.
Talán azt gondoljuk, az ütés elől könnyebb kitérni, mint nem ütni? Vagy az ütés attól válik bántalmazássá, ha be is tud találni, addig nem igazán érvényes?
A lányokat kell megnevelni azért, hogy ne keveredjenek ilyen helyzetbe? Talán nem is véletlen, hogy ezekben a helyzetekben a régi aranyköpések tűnnek a legjobb tanácsnak, mert láthatóan nehezen tudjuk értelmezni a történéseket. Ezzel kapcsolatos saját nehéz érzéseink elől menekülünk az általánosítás irányába, és gondoljuk azt teljesen hamisan, hogy minket és családtagjainkat nem érnek atrocitások. Az áldozatra helyezni a terhet könnyű lépés, felelősséget vállalni és tenni ez ellen sokkal nehezebb, de megéri.
Mit tehetünk a gyerekek bántalmazásának elfogadása helyett?
Az odafordulás és az elfogadás fontos kulcsa lehet annak, hogy ráhangolódjunk a gyermekekre. Csak azért ne érvénytelenítsük mondandóját, mert ő „csak” egy gyerek, és még sok mindent nem tud a világról.
Megélései, érzései, így a fájdalma nem elbagatellizálandó, csak azért, mert a régi mondások szerint van erre könnyebb és gyorsabb magyarázat. Érdemes időt szakítani, beszélgetni, kifejteni a gyermek saját megélését, miközben megerősítjük, hogy amit érez, az valid, és joga van saját határait meghúzni és megvédeni azokat.
Talán a legfontosabb üzenet pedig az, hogy a bántalmazás nem egy szeretetnyelv, amit érdemes elviselni azért, hogy figyeljenek ránk. Emellett az is kulcsfontosságú lehet, hogy megtanítsuk a gyermekeket arra, hogyan lehet úgy kifejezni a szeretetet, hogy az befogadható legyen és valóban az érzelmi szükségletek kielégítésére irányuljon.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
