Csapjunk is bele a nyafi közepébe: az időm 2 óra 13 perc lett, ami kb. tíz perccel rosszabb mint aminek igazán örültem volna. Egyébként még ezzel is a középmezőnyben végeztem: a kategóriámban (21-35 éves nők) a 147 indulóból 73. lettem. Ez elsőre ilyen távon – pláne ilyen szintkülönbséggel nehezítve –elég jónak számít. Azokban a pillanatokban, amikor sikerül elengednem a teljesítménykényszert, be is látom, hogy nem az elég jó idő, és nem az elég jó helyezés számít, hanem egyedül az a tény, hogy lefutottam 21 kilométert. Önerőből. Miközben pár éve eszembe se jutott volna, hogy nekem keresnivalóm lenne egy ilyen versenyen – nem hogy indulóként, nézőként sem. Hogy milyen volt végül mégis részt venni egy ilyenen? Mesélek.
A huszadik kilométernél majdnem ott maradtam az útpadkán
"Úgy gondolom, a félmaratont sokan túlmisztifikálják. Egy átlagos kondícióval ez a táv teljesíthető különösebb felkészülés nélkül is, persze nem mindegy, milyen intenzitáson" – mondta Fanni még májusban. Én továbbra is elhiszem neki hogy ez így van, de azzal mindenképp kiegészíteném, hogy nem csak testileg, de lelkileg sem árt, ha az ember minimum átlagos állapotban van.
Mert ahhoz már sok ez a 21 kilométer, hogy rossz passzban csak úgy könnyedén le tudd futni. Nekem legalábbis sok volt, biztos vagyok benne, hogy a mostaninál egy vidámabb életszakaszomban könnyebben vettem volna a holtpontokat. Így most nem sokon múlt, hogy a huszadik kilométernél ne üljek le az útpadkára, és adjam fel a francba az egészet.
Rajt elhalasztva
De ne szaladjunk ennyire előre, mondom szépen sorban hogy volt. Reggel még szakadt az eső, de mire a versenyközpontba értünk szerencsére elállt, bár még rohadt hideg volt. Aztán fél 12-kor kisütött a nap, úgyhogy végül az időjárásra semmilyen panasz nem lehetett.
A rajt délben lett volna, el is kezdtünk szépen bemelegíteni és beállni a helyünkre, amikor egy nő – megfelelő kihangosítás híján – kiabálva tudatta a néppel, hogy sokan még az autójukban ülnek, lekésnék a rajtot, úgyhogy egy fél órával később indítják a mezőnyt. Iszonyú ideges lettem: ha én fel tudtam kelni korán hogy időben ott legyek, másnak ez miért nem jött össze? Az ember a verseny előtt úgy iszik, eszik, áll sorba a toitoihoz és készül agyban, hogy a rajtra minden tökéletes legyen.
Amikor egy ilyen helyzetben bemondják, hogy még várj fél órát, az az olyan mimóza lelkűeknek mint én, tönkreteszi az élményt. Mire elrajtoltunk, lelkileg már mindenen túl voltam, nem adott semmilyen adrenalinlöketet az, hogy kezdődik amire hónapok óta készülök. "Menjünk már basszus, mi ez a nagy sár, de szűk ez a rohadt pálya, utálok sok ember közt futni" – úgy nagyjából ilyen gondolatok voltak bennem a nagy magasztos érzések helyett.
Tiszta idill – aztán mégse
Aztán pár kilométer után már viszonylag eloszlott a tömeg, és a telefonom is végre rátalált a netre, úgyhogy az előre összeállított Spotify-listámat is el tudtam indítani (nem véletlenül mondják, hogy töltsd le a számokat amikre futni akarsz, ha sok az ember egy helyen akadozhat a net, és nagyon rossz lesz ha nem tudsz zenét hallgatni, amikor úgy tervezted arra futsz). A táj gyönyörű volt, balra szőlők, jobbra magasodik a Badacsony, helyiek integetnek és tapsolnak a kertjük kapujában – tiszta idill. A tervezett tempót is kb. tudtam tartani, és az első emelkedő sem viselt meg, az első 9 kilométer maga volt az élvezet. Ha ott abbahagyhatom, boldogan zárom a napot a kezdeti nyomorultságok ellenére is.
De ugye sajnos 21 kilométerre neveztem, úgyhogy hátra volt még két hat kilométeres kör, mindkettőben egy-egy hosszú, sunyi emelkedővel. Fanni valószínűleg úgy érezte elkél majd a támogatás, úgyhogy erre az utolsó két körre beállt velem futni. Egyrészt baromi hálás voltam neki hogy segít (a vége felé több alkalommal már csak azért futottam tovább, mert ő ott volt, és nem engedte hogy feladjam), másrészt viszont úgy éltem meg, hogy csak a verseny első fele volt az enyém. De ez teljesen az én hibám, hülye voltam, mert ahogy beállt mellém, teljesen átadtam neki a kontrollt. Jó gyerek módjára igyekeztem teljesíteni a feladatokat: ittam és ettem amikor mondta, próbáltam úgy futni, ahogy mondta.
Túl nagy versenyrutinom nincs, ilyen távon pedig főleg ismeretlen volt a szitu, gondoltam ez így jó lesz. De nagyon nem volt rendben, egy ilyen távnál óriási hülyeség elengedni az irányítást, még akkor is, ha amúgy egy szuper jó edző van veled. Abszolút nem figyeltem magamra, már csak az tűnt fel amikor már nagyon nagy gáz volt, valahol a 16-17. kilométer táján. A gyomromban lötyögött az iso és a víz amit összeittam, és mindenem iszonyúan fájt a futástól. Meg akartam állni, de nem lehetett. A 20. kilométernél már annyira nem tudtam merre van előre, hogy őszintén fel akartam adni pár száz méterrel a cél előtt. És az a legérdekesebb, hogy amúgy semmi nem indokolta hogy ennyire ki legyek készülve, a pulzusom is teljesen rendben volt, és mégis összeomlottam. (Kell a lélek is a futáshoz, nem csak a test, na.)
A katarzis? Az elmaradt.
Fanni és egy random futósrác (mondom én hogy a futók tök jó fejek egymással) végül meggyőzött, hogy ha lefutottam huszat, talán az a maradék egy kilométer is menni fog. A célba beérve már tényleg semmit nem éreztem, gépiesen leállítottam az órámat, konstatáltam, hogy sokkal rosszabb az időm mint akartam, elfogadtam az érmet, átvettem a befutócsomagot, ittam egy kis vizet, ettem egy kis gyümölcsöt és kekszet. Az egyetlen érzésem az volt, hogy le akarok ülni, és soha többé nem akarok futni. Nem hogy félmaratont, de a busz után sem. Azért kötelességből csináltunk pár fotót, annyira azért képben voltam, hogy utólag biztosan megbánnám ha nem lenne dokumentálva a dolog.
Aztán percről percre egyre rosszabbul lettem, éhes voltam de alig bírtam enni, rázott a hideg, hasogatott a fejem, nagyon gyenge voltam. Mire kocsival hazaértünk már teljesen készen voltam, bevettem egy lázcsillapítót és bedőltem az ágyba. Másnap még mindig szörnyen éreztem magam, egyre csak villantak be a képek a félmaratonról, lázálomszerű volt az egész. Soha életemben nem voltam ilyen kimerült.
Aztán végül csak büszke lettem
Vasárnap estére lettem jobban, azóta kezdem csak felfogni mi történt, és vagyok egyre büszkébb magamra hogy megcsináltam. Mert akár futott velem Fanni akár nem, ezt én csináltam meg, ha nem akarom vagy nem tudom, ő nem tud rávenni hogy tegyem egymás után a lábaimat hosszú hosszú kilométereken át. Szokták mondani, hogy verseny közben minden futó arra gondol, hogy soha többet ilyen hülyeséget nem csinál, aztán másnap már nevez a következőre. Nálam ez egy kicsit hosszabb ideig tartott, égett a pofám, hogy ennyire kicsinált ez a verseny, komolyan megfordult a fejemben, hogy szombaton volt rajtam életemben utoljára futócipő.
Aztán miközben ezt írom (hétfő este), már Fannival csetelek arról, hogy legközelebb mire kell jobban odafigyelnem (például normálisabban aludni és enni a verseny előtt), és mennyivel könnyebb lenne egy síkon rendezetten indulni. Hát, ennyit arról, hogy ez a futás lett volna az utolsó.
És egyébként azóta már futottam a busz után is.
Már közeleg is a következő verseny!
Na nem félmaraton, abba most valószínűleg belepusztulnék. Egy hirtelen ötlettől vezérelve október 15-én négyen a Díványból futunk egy jó kis maratonváltót a 32. Spar Budapest Maratonon. Nem öncélú a dolog, a Bátor Tábornak gyűjtünk majd vele. A további ezzel kapcsolatos részletekkel hamarosan jelentkezünk, mert a ti segítségetekre is szükségünk lesz hozzá!
Lemaradtál a futónaplóm korábbi részeiről? Pótold be őket!
Lassan futni nehezebb, mint gondolnád: Mi kell ahhoz, hogy valaki belevágjon egy félmaratoni felkészülésbe, és miért nehéz lassan futni? Ebben a cikkben leírtam.
Már tudom, miért éri meg a reggeli sminkelés helyett inkább futni: Mire jó egy hajnali, közösségi futóedzés, és milyen a tökéletes edzésterv? Itt elolvashatod.
Szakadó esőben futni pocsék, viszont alázatra tanít: Van az úgy, hogy nincs jó idő, mégis edzeni kell, de még ez az élmény is hasznos lehet. Erről mesélek, és arról, milyen a futók ideális étrendje.
Nyaraláson futni? Ez nem volt könnyű! Lelkesen csomagoltam el a futócuccaimat, még ábrándoztam is milyen szép lesz az Alpokban, a gyönyörű tájban futni. Végül tényleg az volt, de nem sokon múlt, hogy egyáltalán ne kerüljön elő a futócipő a bőröndből.
Miért legyen nálad vazelin, ha nyáron futni mész? Hogy utána ne fájjon a zuhanyzás! A félmaratoni felkészülés ugyanis nem mindig fájdalommentes. Kidörzsölődés, túlerőltetés és egyéb nyavaják a cikkben.
Közeleg a félmaraton: egyszerre imádom és gyűlölöm: Mielőtt belevágtam ebbe az egészbe, nem is gondoltam volna, hogy egy ennyire egyszerű mozgásforma mennyire bonyolult érzéseket válthat ki az emberből. Ezekről mesélek.
Miért nem adom fel a félmaratont? Van az úgy, hogy becsületesen készülsz, aztán közbeszól az élet. És bár minden okom meglett volna rá, mégsem fújtam le a versenyt. Leírtam miért.
Úristen, szombaton félmaratont futok! Milyen volt az utolsó hetem a verseny előtt? Mi az, amit egy profi szerint még mindenképp meg kell tenned ha félmaratont futsz, és mi az, amit már semmiképp? Kiderül.
