Itt a tavasz, sorra bújnak elő az online magazinokból a különféle bikinibody okosságok, ezzel párhuzamosan meg a testtudat, a szeresd önmagad, és a bátor asszony megmutatta, hogy néz ki a hasa szülés után, és neki jó így a strandon.
Én például világéletemben kövér voltam, mármint mentálisan, akkor is, amikor 23 évesen 47 kiló voltam. Akkor is úgy éreztem, hogy nagy a seggem. Aztán nemrég a kezembe került néhány akkori bikinis fotó. Jézusom, bárcsak tudtam volna, hogy mennyire jól nézek ki. Körbekérdeztem pár barátnőmet, elővették a régi képeket, és mindenki ugyanezt mondta: Jézusom, bárcsak tudtuk volna akkor.
Mentálisan kövér voltam 12 éve, amikor terhes lettem. És most is mentálisan kövér vagyok. Lehet, hogy csinálok pár bikinis képet, aztán jól elrakom a következő tizenpár évre. De nem ez az érdekes, mert az, hogy csinálok-e bikinibodyt nyárra, igaziból csak rajtam múlik.
Viszont ebben az egész test kérdésben van egy csomó tök érdekes dilemma.
Szép legyen, vagy elég, ha figyelek, hogy jól működjön?
A testtudat spektrum egészen végletes szegleteiből is szoktam olvasgatni. Az egyik véglet a mindenki képes baromi jól kinézni, csak sokat kell edzeni, okosan enni (mínusz nyilván bizonyos egészségügyi állapotok), és aki nem néz ki jól, az lusta, igénytelen disznó, aki megérdemli, hogy elhagyja a pasija, és a macskák is csak bottal piszkáljanak felé.
A másik véglet meg a Nagy a seggem, teszek rá, és mindenki bekaphatja, mert ez vagyok én.
Közben meg már azt sem tudjuk, mi a reális. Mint amikor valaki rácsavarodik a lakberendezésre, és azt képzeli, mások lakása a nap 24 órájában/365 nap úgy néz ki, mint a magazinok megstylingolt képei.
Ha megnézem, az elmúlt 12 év mérlegét, +2 kiló, +2 terhesség/gyerek, tök más élet, tök más fontosság, sokkal kevesebb én-idő, egészen más szempontok a szabadidő eltöltésére.
Persze, nem oké a nagy túlsúly. Nem oké az igénytelen kajálás. Nem oké a nulla mozgás. De nem azért, mert nem szép, hanem mert nem funkcionális. Ha szeretnénk még hatvan éves korban is lehajolni megkötni a cipőnket, és nem szeretnénk összevissza operálva, gyógyszerezve leépülni, akkor ezért tenni kell, már csak a gyerekeink kedvéért is.
De egyszerűen korlátoltság leigénytelenezni minden negyvenest, akinek nincsen megatökéletes teste, ha van neki viszont egy olyan, amit karbantart, amire vigyáz és am jól működik. Lehet, hogy valakinek sokkal jobb üzlet hetente csak kétszer tornázni, és másik két nap a kölykökkel társasozni.
A hús varázsa előbb-utóbb odalesz
Hogy is mondjam... a hús varázsa előbb-utóbb odalesz. Ha nem 30 akkor 40, ha nem 40 akkor 50 évesen, de nincs az a kapcsolat vagy házasság, az a szexuális élet, amit évtizedeken át össze tud kötni a puszta vizuális kellemesség. Lehetek szuperkigyúrt negyvenes, pláne ötvenes, egy ropogós 23 éves akkor is sokkal jobba fog kinézni. Pláne húsz év házasság kontra az újdonság varázsa összevetésben.
Nem mondom, hogy negyven-ötven évesen mindegy, hogy nézel ki, mert nem az. Sőt, az, ha dolgozol azon, hogy jobban nézz ki, felpezsdítheti a másikat is, tetszik neki, mert imponáló, ha látszik, nem hanyagolod el magad. És hízelgő, ha tetszeni akarsz.
De csak egy szép testtel egyetlen épeszű kapcsolatot nem lehet működésre bírni évtizedeken át. Aki ebben reménykedik, az pofára fog esni. Aki ezt próbája meg elhitetni, hazudik.
Méltósággal megöregedni szerintem menő
A barátnőim remekül szoktak szórakozni azon, hogy az én öregedés-fétisem Törőcsik Mari. Illetve az összes, nevetős-szeműre öregedett nénike, akinek tele van ráncokkal az arca, és gyönyörű. Vagy Meryl Streep - most vegyük pusztán esztétikai értelemben -, aki a maga '49-es születésével évtizedekig semmiképpen sem volt hollywoodi szexbálvány. Ha a 70-es évekre gondolunk, Faye Dunaway, Dolly Parton, Cher, Goldie Hawn is sokkal előbb jut eszünkbe, de mára mind ugyanaz a lárvaarcúra plasztikázott ijesztő egyenbáb, akiket egymástól is nehéz megkülönböztetni. Persze biztos van, akinek sokkal jobban bejön a 70 évesen ufófejű ötvenesnek kinéző asszony, mint a 70 évesen hetvennek kinéző, különben nem csinálnák.
Sőt, egy bizonyos társadalmi státusz fölött már negyven évesen sem lehet negyvennek kinézni. Botox, feltöltés, aranyszál, plasztika. Nem tetszik? Én vagyok a buliban a Magdianyus a Carrie Bradshaw-k között. Egyébként arra gyúrok, hogy hátha hatvan-hetven évesen legyorsulom őket, és szép öreg nénike leszek, aztán persze lehet, hogy megszívom, és rondára öregszem, és akkor én leszek a rémráncos öreg néni a lárvaarcú nénik között, de sebaj, legfeljebb minden marad változatlan.
Annyira fel van fújva ez az öregedés, mintha bármi lényeges függene attól, hány ránc van a fejünkön. Tegye fel a kezét, aki kevésbé szereti az anyukáját, mint tíz éve, csak azért, mert most több rajta a ránc. Naugye. A barátaim/családom ráncosan is szeretni fognak. A többi meg kit érdekel?
A lányaink is mentálisan kövérek lesznek?
Azon is szoktam gondolkozni, hogy most kiskamasz lányaim mentálisan ugyanolyan kövérek lesznek 17-23-30 évesen, mint én voltam/mi voltunk? Aztán ugyanúgy rá fognak csodálkozni negyven körül a húsz évvel korábbi képekre, hogy Jézusom, bárcsak tudtam volna? Statisztikailag persze nyilván, és örüljünk, ha nem pont a mienk lesz anorexiás,
Mivel teszek nekik jót, ha elfogadom, hogy negyven évesen már nem vagyok 22?
Ha azt látják, hogy negyven évesen is fontos nekem, hogy nézek ki?
Ha külön vacsorám van, mert épp beachbody programban vagyok, és nem ehetek mást, mint ami elő van írva?
Egyáltalán, van ennek bármiféle jelentősége, amíg az újságok, plakátok, reklámblokkok, insta mind tökéletesre fotózott csajokkal van tele?
