Nemrég olvashattuk egy hírportálon, hogy 3 nő ellen súlyos testi sértés miatt eljárás indult, mert megtámadtak és megvertek két biztonsági őrt a Magyar Vasúttörténeti Parkban.
A verekedést egy 29, egy 35 és egy 59 éves nő, illetve egy eddig azonosítatlan férfi kezdeményezte. Az ok az volt, hogy a társaság tagjainak gyermekeit zárás után az őrök távozásra szólították fel. A férfi biztonsági őrt úgy megütötték, hogy arccsonttöréssel kellett kórházba vinni, társa csak könnyebben sérült.
Egy másik internetes oldalon, egy baba-mama fórumon több mint egy éve feltette valaki a kérdést: Miért van annyi agresszív kismama? (Szinte lényegtelen, hogy mivel kapcsolatban kérdezte, a válaszok önmagukért beszélnek, és önmagukban is értelmezhetőek.)
A válaszadók nagy része már ezt a kérdést is olyan támadásnak vette, amire érzésük szerint azonnali agresszivitással kell lecsapni. Az egyik legszemléletesebb megnyilvánulás a következő volt: „na figyelj. nem vagyok agresszív. azért mert rossz napod van, nem itt kellene kiélned magad. csodálatos kisbabám van, aki nagyon okos, és sokat foglalkozok vele. ezért nem kellene cseszegetni. te vagy az agresszív, olvasd már el, mit írtál.”
Sokszor elgondolkodtató az is, ahogy az itt megjelent posztokat is kommentálják. Az internetes közegben nem divat venni a fáradságot, és ellenséges indulatok nélkül megfogalmazni egy kritikát. Az arcnélküliség kihozza az emberből azt, amit nyíltan nem tud vagy nem mer vállalni, mert a környezet kontrolláló hatása miatt inkább elfojtja magában a különböző – „nyílt színi terepen” ért – frusztráció okozta agresszív indulatokat. A monitor előtt azonban, inkognitóban bármilyen „felháborító” élményre reagálhatunk, ráadásul abban a tudatban, hogy ehhez „jogunk” van, ezt jelenti a szólásszabadság és a demokrácia. Én ezzel most nem vitatkoznék, hogy a szólásszabadság és a demokrácia valójában mit is jelent: engem személy szerint elkeserít, ha emberek bántják egymást, látszólag minden ok nélkül, vagy olyan ürügyek kapcsán, mint amilyen egy tésztasaláta receptje vagy néhány helyesírási hiba.
Hiába hisszük, miközben a monitor előtt „őrjöngünk”, hogy viselkedésünknek ez az oldala titokban maradhat, vagy hogy még mindig ez a legjobb módja annak, hogy kiadjuk magunkból a feszültséget. És azzal is hiába áltatjuk magunkat, hogy ezt a gyerekünk legalább nem látja, legalább vele nem érzékeltetjük így, hogy milyen negatív a hangulatunk, és hogy mi mindenen bosszankodunk. Ez nem így van: testünk ugyanúgy reagál a „belső” dühre is, gyerekünk pedig tökéletesen leveszi a nonverbális jelekből is, hogy feldúltak, feszültek, idegesek vagyunk, sőt bárhogy is próbáljuk kímélni őt ettől az önmagunktól, számtalan tudattalan formában fog megnyilvánulni a bennünk fortyogó méreg, és óhatatlanul (rossz) példát fogunk mutatni vele gyerekünknek, rossz mintákat adunk neki saját indulatainak mindenkori kezelésére.
Kitalálhatunk önvigasztaló, de hamis magyarázatokat arra, hogy pont azért van szükségünk az agressziónk ilyetén kiélésére, hogy ne a gyereken csattanjon, stb. Jobb, ha tudjuk, hogy mindenképp rajta csattan előbb-utóbb, hisz a lánc őt is eléri majd. Egy boxzsák püfölése sokkal hatékonyabb, mint a verbális, másnak adresszált agresszió, hiszen nem pusztán áthelyezi az indulatot egy másik lénybe, hogy aztán az is továbbítsa egy harmadiknak, hanem úgy vezeti le, hogy nem szül valahol a világban újabb agressziót, nem csapódik esetleg egy teljesen ártatlan emberen, haragunknak nem lesznek beláthatatlan és sokszor már nem is kívánt következményei. Emellett egészségünk megőrzésének is jobbat teszünk, ha dühkitörések, vagy épp elfojtások helyett sportolunk. Ráadásul az interneten hiába használunk különféle álneveket, ezek a megnyilvánulások örökké láthatóak maradnak, és ha más nem is, mi tudni fogjuk, hogy tőlünk származnak, a lelkiismeretet nem fogja egy-egy álnév eltakarni tudni.
Egy agresszióval kapcsolatos kutatás során a kanadai montreáli egyetem egy kutatócsoportja közel hatszáz családot vizsgált, ahol öt hónapos korú babák voltak. Úgy találták, hogy a terhesség elõtti és alatti szülõi viselkedés alapján elõre jelezhetõ volt, hogy az óvodáskort elérve melyik gyerek lesz verekedõs, kik lesznek, akik harapják vagy rugdalják, szadizzák társaikat az óvodában.
A korai - húszéves kor elõtti - gyermekvállalás, az anya dohányzása terhesség során, és az anya saját gyerekkori magatartási problémái egyaránt veszélyeztetõ tényezõnek bizonyultak. Ugyancsak ilyen hatású, ha a szülõk között gyakori az agresszív összeütközés, vagy ha az anya könnyen veszti el türelmét és reagál agresszíven a baba viselkedésére. Nagyon összetett okokról van szó, és maga az agresszív viselkedés is csak egy tünete a kisgyermek belsõ, pszichológiai problémáinak.
Minden jogosnak, szükségesnek vélt agresszív megnyilvánulásból jogosan és szükségesen következik egy újabb ilyen megnyilvánulás, egy vagy több új ellenség, hosszú távon pedig egyéni vagy akár kollektív boldogtalanság.
