Már majdnem egy hónapja becsöngettek, s ezzel egy időben nemcsak a szorzótábla és az ABC mantrázása kezdődött meg, hanem a tornatermekben ismét visszhangzik a jól ismert, fület tépő síp, és csikorognak a kínai tornacipők is a padlón. No meg a fogak, mert, míg a gyerekek egy része örömmel várja, hogy valaki megmozgassa őket két fogalmazásóra között, addig vannak olyan kölköcskék, akik inkább a sínek elé fekszenek önszántukból, mint hogy fussanak egy iskolakört.
Vagy tízet, attól függ, milyen a tanár. A testnevelésóra mibenlétének meghatározása kis közösségünkben filozófiai magasságokig jutott a héten, s úgy osztotta meg a szülőket és a gyerekeket, mint a politika.
Történt ugyanis, hogy gyermekeink, akik már harmadikosok idén, egy igazi tornatanárral találták magukat szemben, értsd, nem a tanító nénijük, hanem egy szaktanár vette kezelésbe a chipsen és csokis croissanton nevelkedő nemzedék jeles képviselőit. Az első óra után lángvörös fejjel és sértett önérzettel estek haza, s levegő után kapkodva mesélték a barátnők egymás szavába vágva, hogy „és annyit futottunk”, és „halál kikészített minket” és „és úgy beszélt velünk, mint egy katonatiszt”. Lányom egyébként, aki egész nap ugrál és hároméves kora óta sportol, hamar megszokta a rendszert, a második héten már alig várta, hogy megint tesióra legyen, s izgalommal újságolja az újabb és újabb fejleményeket, hogy záros határidőn belül kötelet kell mászniuk, spárgát kell csinálniuk és kézenállást is. Hoppá. Aztán még az is eszembe jutott, hogy van vér a pucájában ennek a tanárnak, elismerően vállon veregettem magamban, aztán mentem a dolgomra, mert hát nem nekem fáj majd az a sok könny és szenvedés, ami a harmadik bében fog folyni.
A héten végül jött egy levél, hogy foglaljunk állást a tornaórákkal kapcsolatban, mert nagyon kemény sok gyerek és szülő szerint is, s mi lenne, ha beszélnénk a tanárral, finoman, hogy kicsit máshogyan kéne megközelítenie az órák összeállítását. Aha. Mert mire is való egy tornaóra, amiből három darab kötelező alsó tagozatban egy héten? 45 perc partizánozásra? Vagy egy kis nyugdíjas tollaslabdázásra, ’adj király katonát’ beiktatásával, hogy a kiesettek se unják agyon a fejüket? Esetleg kérjük meg a tanárt, hogy egyéni igények szerint terhelje a gyerekeinket, így Pityut mondjuk csak enyhe sétára, Amálkát viszont maratoni távra ítélje?
Az első probléma, amit szerintem meg kell emészteniük a gyerekeknek és velük együtt a szülőknek is, hogy elfogadják, harmadik osztályban már nem azok a kis tündibündi, kicsi bogár gyerekek. Kölykök, akikből 500 példány bontja a rendet a suliban tudásra és mozgásra éhesen. Nem prüntyögnek velük, bedolgozódtak a masszába. A második dolog pedig az a nem elhanyagolható tény, hogy a gyerekeket sportoltatni kell. Így, nagybetűkkel, KELL. A legtöbb szülőnek pedig nemcsak ideje nincs arra, hogy erről gondoskodjon, hanem igénye sincs rá, egy pusztán játékkal kitöltött tornaóra pedig fából vaskarika, nem jó semmire. Ja, de, arra igen, hogy ne mondja Pityu majd húsz év múlva, hogy megutálta a mozgást, mert tényleg nem, ugyanis meg sem ismerkedett vele.
„Egész órán csak futunk.” Lelki szemeim előtt látom, hogyan csóválja kétezer lágyszívű szülő a fejét a monitor előtt, hogy milyen kínzás az ilyen óra, én meg csendben örülök. Mozogni ugyanis most kell elkezdeniük, s ha nincs valamilyen egészségügyi oka annak, hogy speciálisan kíméljék a gyerekünket, akkor egy átgubbasztott, fojtott levegőjű délelőttben csak a javukra válhat, ha kicsit meghajtják őket.
Lesz persze olyan, aki nem tud majd spárgát dobni év végére, s a kötelet sem mássza meg, a négyütemű gyakorlatból pedig kevesebbet tud csinálni. Ő nem fog majd ötöst kapni, de ez más tészta. Legalább megpróbálta, harminc társával együtt, akik hetente háromszor a saját határaikat feszegetik, örülnek a sikereiknek, ha megint eggyel ügyesebbek vagy kitartóbbak. És megtanulják, hogy nem mindent kapunk könnyen, az egészségért bizony áldozatokat kell hozni, de a saját teljesítményünk boldoggá tehet minket. A sport már csak ilyen. Lehet, hogy később nem fog reggelente futni, vagy úszni járni, de legalább elindult egy úton, ahonnan majd saját belátása szerint térhet le.
Ezt egy tornatanár pedig tudja, s a jó szakember hírében álló tanárnőnk remélem, állja majd a sarat. Mert aztán ki tudja, lehet, hogy legközelebb a matektanárhoz megyünk, hogy „Ne haragudjon tanárnő, Alajosnak túl sok számmal kell foglalkoznia!”.
