Niedermüller Anna: Semmilyen témát nem lehet tabusítani az iskolában

IMG 2684

Kreatív és lelkesítő hivatás, igazi alkotótevékenység, amiből emberileg is sokat lehet kapni. Fárasztó, hálatlan, adminisztratív terhekkel sújtott munka, amit még meg sem fizetnek. Melyik a tanári pálya igazi arca? Miközben a médiából idősödő tanártársadalomról, nyomasztó tanárhiányról és problémákról hallunk, személyes találkozásaink abban erősítenek meg, hogy igenis vannak lelkes, munkájukat hatalmas energiával és őszinte örömmel végző pedagógusok. Hol az igazság?

Valószínűleg mindkét megközelítésnek van alapja: ahány tanár, annyiféle körülmény, lehetőség, igény – ez a sokféleség teszi igazán különlegessé a Lidl és a Dívány idei Szupertanár-pályázatához kapcsolódó riport- és interjúsorozatot is. 

Ma ismerős terepre érkezünk; a tavalyi Szupertanár-pályázat kapcsán ugyanis már jártunk az AKG Általános Iskola épületében. Igaz, akkor a suli egyik barátságos tantermében ültünk le beszélgetni Niedermüller Annával, most viszont színek, gyerekrajzok és gyerekbarát zugok helyett lázas munka nyomait látjuk mindenfelé. A hatalmas épületben a nyári szünetben is zajlik az élet: felújítás folyik, hogy a következő, remélhetőleg nyugalmasabb tanévben még szebb környezet fogadja az iskolába visszatérő gyerekeket. 

Niedermüller Anna oktatási szakértővel, az AKG Általános Iskola tanítójával iskola és család kapcsolatáról, politikai gumicsontokról és arról beszélgettünk, mi az, amitől igazán menő lehet a tanári pálya. 

Tavaly hasonló időpontban, az első, járvánnyal, karanténnal és digitális oktatással súlyosbított iskolaév után beszélgettünk. A 2020/2021-es tanévre visszatekintve mi fogalmazódik meg benned? Nehezebb, könnyebb, esetleg nagyon másmilyen volt, mint az előző? 

Minden tanév más, és azt hiszem, a mi munkánkat alapvetően az minősíti a hétköznapokban, hogy a gyerekek hogy érzik magukat és hogyan fejlődnek. Visszatekintve az elmúlt tanévre, ezért inkább jó érzéseim vannak, mert büszkeséggel tölt el, hogy a gyerekek mennyire együttműködőek voltak a nehézségek közepette, és hogy sikerült közösen megőrizni a lelkesedésüket, kíváncsiságukat és a kreativitásukat is.

Tanárként mennyire lehetett felkészülni erre az évre? Mennyire sikerült a módszereiteket a digitális oktatásra adaptálni? 

Jó volt, hogy tavaly sok új ismeretet halmoztunk fel és tudtuk, hogy merre szeretnénk továbblépni. A gyerekek is sokkal rutinosabbak voltak, az én osztályom most másodikra sokkal önállóbb lett, és igyekeztünk is felkészíteni őket arra, hogy bármikor előállhat az, hogy haza kell menni, és hogy akkor hogyan kell majd dolgozniuk. A szülőkkel is jobban tudtunk együttműködni, mert nekik is volt már egy emlékük arról, hogy ez milyen. Összességében persze mindenkinek nehéz volt most is, mert

az iskola úgy igazi, ha együtt vagyunk. 

Ami nekem nagyon érdekes tapasztalat volt idén, hogy a vírus miatt nagyon megváltozott a gyerekek iskolához való viszonya. Azt látom, hogy sokkal jobban értékelik azt, hogy van egy közösség, ahova bejárhatnak, ahol ott vannak a barátaik, a tanáraik, és hogy nem otthon, a szülőkkel kell megvívni a mindennapos csatákat. Boldogok voltak, amikor jöhettek, és kifejezetten szomorúak, amikor vége lett a tanévnek. 

Az iskola úgy igazi, ha él.
Az iskola úgy igazi, ha él.Ruzsovics Dorina

Ha kicsit kitekintünk az AKG Általános Iskola falain túlra, mit gondolsz, mennyire volt felkészülve a második hullámra a közoktatás úgy általában? 

Én azt gondolom, ez mindig helyi szinten dől el. Sőt, igazából bent a tanteremben. Elsősorban a tanárokon, tanítókon múlik ugyanis a siker, akiket persze lehet támogatni vagy épp akadályozni, de az, hogy ki milyen kreatív megoldásokat hoz be, mennyire törődik az egyénnel, egy-egy gyerek sajátosságaival, az már tőle függ. A Szupertanár-pályázatban is ez látszik minden évben: bár a legjobb tanárok különböző módon nyúlnak egy-egy problémához, az közös bennük, hogy megoldást akarnak találni, és nem fentről várnak iránymutatást. Főleg mivel onnan nem is mindig kapnak. 

Meggyőződésem, hogy nagyon fontos, hogy az oktatás a helyi közösség ügye legyen, mert ők ismerik azokat a gyerekeket, akik a gondjaikra vannak bízva. Fentről, egy nagy rendszerből megmondani, hogy mit hogyan kell, az szerintem illúzió. Nyilván nagyon fontos lenne, hogy a tanárok kapjanak tartalmi és infrastrukturális segítséget, de a tanítás alapvetően mindig helyi és emberi kérdés. 

Ebben a helyi közösségben a szülőkkel, családokkal való együttműködés is kulcsfontosságú, jól gondolom? 

Igen, ráadásul a szülőket is segíteni kell egy ilyen helyzetben. Ők is járnak egy úton, nem mind ugyanott tartanak, sokféle hozzáállásuk van, és a változó világ (nemcsak a Covidra gondolok, hanem akár az információs robbanásra is) a szülőket is stresszeli. Van egy állandó megfelelési kényszer bennük is, hogy a legjobbat hozzák ki a gyerekeikből. Ez szorongató, mert a sok átalakulás közepette nem nagyon lehet tudni, hogy mi az, ami jó, mi nem jó; a mostanihoz hasonló helyzet pedig csak még inkább felerősíti ezeket a félelmeket. Szülő és iskola jó esetben vállvetve dolgozik azon, hogy a gyerek tényleg a helyén legyen. 

Szerinted mi kell ahhoz, hogy egy gyerek szeressen iskolába járni, hogy a helyén legyen? 

Szerintem a legfontosabb az, hogy a felnőttek komolyan vegyék, hogy fontos legyen az, amilyen ő. Hogy úgy érezhesse, nemcsak statiszta a saját életében, hanem aktív résztvevője, és hogy az, amit ő gondol, amit érez, csinál, az számít annak az adott pedagógusnak, aki foglalkozik vele. Szerintem ez a legfontosabb, mert nyilván sikerei, kudarcai mindenkinek mindenhol lesznek, nehézségek, örömök is érik mindenhol. A másik inkább módszertani kérdés: elengedhetetlen, hogy a gyerekek sokféle tevékenységben kipróbálhassák magukat, ne egy padban ülve kelljen végigunatkozniuk a napot, hanem aktív, cselekvő részvételről szóljon az iskola. 

Úgy fogalmaztál, hogy az iskola tulajdonképpen a helyi közösség és az érintett a családok ügye, egy korábbi interjúban pedig azt mondtad, hogy az államnak vissza kellene adnia a családnak az iskolát. Ennek egy példája az, ahogy az LMBTQ-témát megpróbálják kiszorítani az iskolából? 

Én nem hiszem, hogy bármilyen témát lehet tabusítani az iskolában. Nincs rá szükség és „technikailag“ is lehetetlen, mert minden olyan dolog, ami érinti a gyerekeket, az be fog kerülni. Minden, ami a valóságban létezik, az létezik az iskolában is, egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy valamivel mi nem foglalkozunk. Foglalkozunk vallással is, a droggal is, a számítógéppel is, és amikor odajön egy kisgyerek, hogy kérdezzen valamit, akkor nem fogom azt mondani, hogy bocs, erre most nem válaszolhatok. Egyébként pedig az, hogy másság, különbözőség, ott kezdődik, mikor az első félévben kiderül, hogy X már nagyon jól olvas, Y meg még egyáltalán nem. Ebben is különbözőek vagyunk, ugyanúgy, ahogy a hajszínünkben, érdeklődésünkben és még számtalan más dologban. 

Különbözőek vagyunk, ez adja a közösség erejét.
Különbözőek vagyunk, ez adja a közösség erejét.Ruzsovics Dorina

Nekem gumicsontnak tűnik ez a törvény. Szerinted van jóhiszemű olvasata ennek, illetve tényleg valós szülői aggodalmakra reflektál? 

Én abszolút politikai fogásnak gondolom ezt, aminek a lényege, hogy az érzelmekre akar hatni. Mert sok szülőben tényleg ott a félelem ezzel az egész témával kapcsolatban. Tényleg felmerül bennük egyfajta aggodalom, amire ez a törvény rájátszik, miközben ésszel tudják ezek a szülők is, hogy attól nem változik meg egy szexuális orientáció, hogy beszélünk ilyen témákról. Vannak, akik mégis komolyan aggódnak azon, hogy valami olyan világ tárul fel a gyerek előtt, ami elől őt próbálja védeni. Nagyon ízléstelen ezt kihasználni, felfújni, torzítani és azt mondani, hogy itt van még egy dolog, amitől félni kell, de mi majd jól megvédünk.

Mit kellene ehelyett tenni? Hogyan lennének csökkenthetők a félelmek? 

Hát pont úgy, hogy erről beszélünk. Minden témában partnernek kell lennünk a szülőkkel, és azt gondolom, hogy az, hogy te még nem tartasz ott mint szülő, az teljesen oké, ez is bele kell, hogy férjen abba, hogy különbözőek vagyunk. Nem hiszem, hogy az a szülő, akinek ez a téma nehéz terep, feltétlenül kirekesztő lenne. Elképzelni azt, hogy a gyereke meleg, transznemű stb. nem feltétlen azért tölti el aggodalommal, mert a tényt ne tudná elfogadni, hanem mert bántástól, kirekesztéstől félti a gyerekét. Sőt, továbbmegyek: egy csomó szülő magát is hülyének érzi ezek miatt az aggodalmak miatt, szóval ez az egész egy nagyon összetett és szorongató dolog. Viszont hihetetlenül fontos, hogy hogy nyúlunk hozzá, mert ez hat a gyerekekre, és a szorongás, a düh és a nyitottság is ragadós. 

Én egyébként nem is ragadnám ki az LMBTQ-témát a tolerancia témaköréből. Az együttélés során a másság millió formája felmerül, de azt, hogy valaki „propagandaórákat” tart, jóhiszeműen nem feltételezheti senki. 

Az utóbbi hetek riportjai kapcsán rendre rácsodálkozom, hogy mennyire színes csoport a tanároké. Ha viszont tévéből, internetről hallok róluk, annyi jön át, hogy fogynak, öregszenek és „mindig van valami bajuk”.  Te mit gondolsz a tanárok közösségéről? 

A számokkal nem lehet vitatkozni, az tényleg igaz, hogy egyre kevesebben vannak, kevés fiatal van, sokan pályaelhagyók lesznek. Ez nyilván elsősorban anyagi kérdés és a hiányzó megbecsülés kérdése. De én még mindig hiszek abban, hogy aki elhivatott, és aki valamiért ténylegesen tanár akar lenni, az megtalálja a saját útját, és megtalálja a saját közegét ehhez, így a megmaradók közt nagyon sok a kiváló pedagógus.  

De ezzel együtt is az a helyzet, hogy nem nagyon van presztízse a szakmának. AKG-s kollégáimmal nemrég beszélgettünk arról, hogy még az ott tanuló gyerekek közül se igen megy senki pedagógusnak. Pedig ott olyan pályákat és mintákat látnak, amiket valóban lehet értékelni, hiszen színes egyéniségek dolgoznak velük, akik mindenüket beleadják, teljes értékű alkotó emberek, és nyilván egy ilyen iskolában lehetőség van egy normálisabb egzisztenciára is. Mégsem vonzó, mégsem menő ez a pálya. 

Szerinted miért nem menő ma tanárnak lenni? 

Ez megint sokösszetevős dolog. Nálunk is látszik, hogy már elsőben, másodikban, alsó tagozatban a szülőknek határozott elképzelésük van arról, hogy hova menjen tovább a gyerekük, hogy mi legyen belőle. A tanári pálya nem nagyon szerepel ezeken a listákon. És nem is csodálkozom ezen, mert ez tényleg egy nagyon kemény meló fizikailag is, érzelmileg is, szellemileg is, ebbe sokat kell beletenni, és cserébe még a legjobb helyen se lehet ebből meggazdagodni. 

Én azt is érzem, hogy az utóbbi időben lett egy jókora negatív hírverés is a tanárok körül a médiában is. Sok-e a szabadsága; miért panaszkodik, hogy nincs beoltva, ha a boltos sincs; nem akar dolgozni, stb. Mit gondolsz, kinek az érdeke ezeknek a feszültségeknek a felnagyítása? 

Hogy kinek az érdeke, azt nem tudom, de azt igen, hogy ez senkinek nem jó. Az iskolának meg a tanároknak szerintem mindig is volt egy olyan szerepük, hogy ha valami nem megy, akkor nyilván a tanár a hülye. Mi is tapasztaltuk, hogy ebben a nehéz helyzetben a tanárok kézre estek, amikor valakire nagyon kellett haragudni, de nem tudtunk kire. Túl sok feladatot küldött, túl kevés feladatot küldött, nem értem, mit kell csinálni, értem, mit kell csinálni.  Egy nehéz helyzetben kell valaki, akire ezeket az érzelmeinket vetíteni tudjuk. Annak megítélése, hogy ez politikailag mennyire megcsinált, az nagyon messze vezetne, de nem a jó szándékot érzem benne. 

Nincs ma jó híre a tanári pályának, pedig inspiráló és kreatív tevékenység tud lenni.
Nincs ma jó híre a tanári pályának, pedig inspiráló és kreatív tevékenység tud lenni.Ruzsovics Dorina

Szerinted mi tart mégis sok jó tanárt a pályán? Ha kicsit el kéne adnod a tanári hivatást, hogy csinálnál reklámot neki? Kérdezhetném úgy is: te miért vagy tanár? 

Szerintem igenis menő tanárnak lenni, a tanításban minden benne van, amit én szeretek csinálni. Kis korom óta azt gondoltam, hogy óvó néni leszek, most majdnem az lettem, nagyon erős megtartó erő, hogy a gyerekekkel lenni jó, és rengeteget kap ebből az ember érzelmileg. Amit én még nagyon szeretek a tanításban, hogy ez egy nagyon kreatív alkotó folyamat, amihez folyamatosan agyalni kell, amiben váratlan helyzetekhez kell alkalmazkodni, próbálkozni, változtatni, néha hibázni. És kifejezetten szeretem azt is, hogy hiába tervezel el valamit, másképp fog alakulni, mert ez csapatsport. 

Veled beszélgetve azért jóval derűsebb képem rajzolódik ki a tanárok mindennapjairól, miközben azt is tudjuk, hogy nem mindenhol megy ilyen jól a soruk. Mik a legjellemzőbb kihívásai a közoktatásban tanítóknak? 

Tudom, hogy a mi helyzetünk különleges, bár szerencsére sok jó (nem feltétlenül alternatív) iskola van, ahol a tanárok valódi szabadságot kapnak.  Ahol nem, ott viszont nagyon szorongató dolgozni, a tanárok adminisztrációs gócpontokhoz vannak kötve, és nincs meg az az áramlás, ami egy ilyen kreatív tevékenységhez kell. Helyette megfelelési kényszer van és folyamatos ellenőrzés. Azt látom egyébként, hogy az egész társadalom ilyen. Nem merjük magunkat elengedni, nem hiszünk a saját szabadságunkban, nem hiszünk a saját kreatív erőnkben, nem hisszük el, hogy amit csinálunk, az oké, és hogy a hibákat ki lehet javítani, hogy mindig lehet fejlődni és a magunk eszközeivel változtatni azon, ami körülöttünk van. 

Említetted, hogy a gyerekek számára fölértékelődött az iskola az elmúlt időszakban, ez mindenképp pozitív. Tanárként neked volt pozitív hozadéka a járványnak?

Szerintem abszolút igen, nagyon sokat tanultunk módszertanilag, megismertünk egy sor jó fejlesztő vagy tantárgyi applikációt, amit vírustól függetlenül is lehet majd használni. A gyerekektől minden korábbinál nagyobb önállóságot igényelt ez a helyzet, és a digitális készségek is óriásit fejlődtek. Az időszak próbára tett mindenkit, de lehetett ebből rugalmasabban, ellenállóbban is kijönni. 

Mit vársz a következő tanévtől? Milyen érzésekkel mész neki? 

Nyilván az lenne a jó, ha nem lenne online oktatás és be lehetne pótolni azt, ami az elmúlt másfél évben nagyon kimaradt: színház, programok, kirándulások, erdei iskola. Amit nagyon várok még, az az, hogy mindenki egy kicsit felszabadultabb legyen, mert nagyon érződik a teher, amit a vírus rakott ránk: akármennyire is alkalmazkodtunk, minden bizonytalan volt idén. Hogy lehet bejönni, hogy nem lehet bejönni, ki van beoltva, ki nincs beoltva, kinél van vírus? Egy-egy osztály elvonult karanténba, aztán visszajött, aztán az iskola vonult karanténba és vissza, majd tesztelés... Konfliktus is akadt bőven, ami ennek a nagy létszámú közösségnek az együttélését is próbára tette. Azt gondolom, hogy jól sikerült ez a próba, de köszönjük, most már elég volt.  Diák, tanár, szülő most ugyanazt akarja: hogy végre megint normális iskolai életünk legyen. 

Megjelent Mentes Anyu legújabb szakácskönyve!

 

„Inzulinrezisztenseknek és mentesen táplálkozóknak főzni nagy kihívás. Ebben nyújt segítséget Nemes Dóra, a Mentes Anyu megálmodója. 
Legújabb szakácskönyvében minden étkezésre és alkalomra található szuper könnyű, mentes fogás. A receptek nemcsak kipróbáltak, de minden étel tápértéke (kalória, szénhidrát, zsír, fehérje) pontosan, adagokra ki van számolva.

Mentes Anyu szakácskönyve 2 ide kattintva már rendelhető!

hirdetés

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra