Krizsán Pállal augusztus második hetében találkoztunk a Templom Téri Általános Iskolában, Pilisvörösváron. Különleges hangulata van ilyenkor az épületnek: hiányzik belőle mintegy 600 gyerek zsivaja. Az itt dolgozók viszont már mozgolódnak, termet rendeznek és szépítenek, könyveket válogatnak, készülnek a néhány hét múlva esedékes tanévkezdésre. Pált mégsem a most következő, hanem az elmúlt tanévéről kérdeztük, és kiderült az is, igazából nem a QR-kód teszi a tanárt.
Egy év telt el a Szupertanár cím elnyerése óta. Más lett a 2018/2019-es tanév, mint a korábbiak?
Nagyon is. Sok mindenben megváltozott az életem, de a gyerekeké és némiképp az iskoláé is. Sokan elkezdtek érdeklődni a munkám iránt: volt és mostani tanítványok, közeli és távoli ismerősök, ismeretlenek jöttek gratulálni, az osztályommal a figyelem középpontjába kerültünk, ami nekem és a gyerekeknek is teljesen új volt. Szakmailag is jelentős év volt ez számomra, mert a kollégák kíváncsiak lettek rám, illetve arra, hogyan dolgozunk együtt a gyerekekkel. Sok helyre hívtak szerte az országban, hogy beszéljek a módszereimről, hogy mutassam meg, én hogy tanítok. Ez persze amellett, hogy nagyon megtisztelő, egy idő után kimerítő volt. Viszont ebben a nagy sürgés-forgásban a megszokottnál is gyorsabban telt el ez a tanév.
Hírét tudta vinni a módszereinek? Tudott hatni?
Az elmúlt években nagy nyilvánosságot kapott az IKT-eszközök tanórai használata, egyre több tanár ismerkedett meg ezekkel a módszerekkel olyan kollégákon keresztül, akik elkötelezetten próbálják a mai kor és a gyerekek igényeire is szabni az óráikat – köztük talán nekem is lehet helyem.
Ugyanakkor azt látom, hogy a változás nagyon lassú.
Sokan és sokfélék vagyunk mi, tanárok, nagyon különböző körülmények között, sokféle gyerekkel dolgozunk, ez tény. De az is, hogy a digitális eszközök az intézmények nagy többségében ott vannak, csak az a fiatal, elkötelezett tanárréteg hiányzik, aki a vállán tudná vinni a változást. Többen megyünk nyugdíjba, mint ahányan friss diplomásként a pályát választják, egyelőre nem látszik, ki fogja ezt az egészet előrébb vinni. Az idősebb generáció nagy része viszont nehezen mozdul mindenféle értelemben. Úgy vannak vele, hogy ha évtizedekig működött, amit csináltak, akkor most miért kellene változtatni. És tényleg lehet, hogy nem nekik, nekünk kellene változtatni, hanem a világmegváltó fiataloknak.
Furcsállja, hogy nem jönnek?
Inkább csak sajnálom, a miérteket mind ismerjük. Millió oka van egy fiatalnak, hogy miért ne legyen tanár.
Azok, akik a pályán vannak/maradnak, miből merítik az erőt?
Hála istennek mindig vannak olyan „elvetemült” tanárok, akik egy pályán töltött élet után is, vagy sok kudarc dacára is úgy mennek be minden órára, hogy akkor ma csodát csinálok. Nem számít, hogy 30-40 év alatt sem váltódott meg a világ, ma meg fog és kész. Körülbelül így érdemes csinálni.
Viszont, hogy kinek mi a forrás, azt nehéz megmondani. Előttem egyrészt van sok példa, olyan tanáregyéniségeket tudok felidézni a gyerekkoromból, akik maradandó nyomot hagytak, és ebből én is tudok töltekezni. Aztán van bennem egy furcsa belső jelzőrendszer, ami mindig szól, hogy na most kéne valami újat tanulni, ha nem akarsz belefásulni. Amikor ez megszólalt, én mindig hallgattam rá és mentem tovább, tanultam, pedig azt hiszem, 40 évvel a hátam mögött azért rutinból is tudnék jó órákat tartani. Csakhogy épp a rutin az, ami elől menekülni kell, ha az ember nem akar kiégni.
Viszonylag hamar kezdtem digitális eszközöket bevonni a munkámba, de már az online-forradalom előtt is cipeltem az írásvetítőt, projektort, amikor az számított korszerűnek. Aztán amikor ennek kapcsán, iskolai pályázatok keretében lehetőségem nyílt külföldi továbbképzésekre utazni, akkor kényszer lett az is, hogy angolul tanuljak, így abba is belevágtam. Nyugdíj előtt pár évvel persze én is nehezebben szívom fel magam, nyáron nehezebben heverem ki a fáradalmakat, de aztán szeptemberben becsöngetnek, és olyankor csak előrefelé lehet menni.
Az újítás, az előretekintés tavalyi pályázatának hívószavai is voltak, a legtöbben azt üdvözölték, hogy meri használni a gyerekek számára már nélkülözhetetlen eszközöket. Tényleg csak ez lenne a kulcs?
Örülök, hogy kérdezi, mert szerintem nem. Nem attól lesz valaki jó pedagógus, hogy kütyüket visz be az órájára, nem úgy van, hogy beviszi az ember a tabletet, ezzel kész is a korszerű, színvonalas óra. A pedagógus személyisége az elsődleges, ennek kiemelkedő szerepe van, mert ez tudja megragadni a gyerekek figyelmét. Ha ismerősi körben megkérdezzük, kit tartanak barátaink jó tanárnak, nem az IKT-vel fogják kezdeni, hanem azt fogják mondani, hogy az a jó tanár, akinek van egyénisége, akire érdemes odafigyelni. Emellett nagyon fontos, hogy megtaláljuk a gyerekekkel a hangot, hogy igazodjunk hozzájuk, hogy fenntartsuk a figyelmüket. Nyitottan, érdeklődően és legfőképp humorral kell feléjük fordulni. Lehessen nevetni, de az se felejtődjön el, hogy ki a főnök, és hol húzódnak a határok.
A következetességet és a humort jó arányérzékkel kell adagolni,
szerintem inkább ez a lényeg.
Amikor becsukom az ajtót és kiállok, onnantól nekem kell kézben tartanom az órát. A legjobb ebben, hogy ha ilyenkor meg tudja valaki ragadni a figyelmet, bevon, ha változatos és sokrétű az óra, ha mindig van mit csinálni, akkor nem kell fegyelmezni sem. Azt gondolom, hogy a fegyelmező eszköz maga a munka, az értelmes tevékenység, ami jó esetben az órán zajlik. Ha ebben nyakig benne van, dehogyis lesz kedve rendetlenkedni.
Amikor arról beszélünk, hogy a mai gyerekekre kell szabni az oktatást, rendszerint a technika behívására gondolunk. Csak a digitális érdeklődésben mások a mai srácok?
Én is azt látom, mint mások, akik gyerekek között vannak: rengeteg információnak vannak kitéve, amiből nem tudnak szelektálni, de még feldolgozni sem, nem igazodnak el benne, mi pedig nem segítünk, magukra hagyjuk őket. Felületesen olvasnak, sokkal rosszabb a szövegértésük, mint 15-20 évvel ezelőtt, és ez minden tantárgyra kihat. Kevésbé türelmesek. Ha valami nem tudja azonnal megragadni a figyelmüket, továbblépnek.
De legalább ilyen nagy probléma az elmagányosodás, nemigen tudják, hogyan kapcsolódjanak. Ez ráadásul öngerjesztő, mert magányosan megint csak a telefon marad. Tanári eszközökkel ezen úgy tudok segíteni, hogy például sok szépirodalmat olvasok nekik, és próbálok értékeket közvetíteni a személyiségemen keresztül is. Az eszközhasználat kapcsán meg úgy, hogy megmutatom nekik, másra is lehet használni a telefont. A szülőkben van egy olyan tévhit, hogy a gyerekek, akik már beleszülettek ebbe a világba, profi módon használják a telefonjaikat. Pedig korántsem. Közösségi oldalakat látogatnak, zenét hallgatnak, videót és képeket néznek, de itt vége is. Nagyon sokat kellene még tanulniuk arról, hogyan és mire lehetne még jól használni ezeket az eszközöket.
Fontos megérteni tanárnak és diáknak is: a cél az, hogy én használjam a gépet, ne ő engem.
Hogy tarthatja karban a lelkét az, aki egész nap a személyiségével dolgozik? Iskolai szinten nemigen jut idő mentálhigiénére, ha jól gondolom.
Na igen, ebben magunkra vagyunk utalva. Nekem szerencsém van, mert nagyon támogató közeget jelent a családom, vannak szenvedéllyel űzött hobbijaim, van nem csak pedagógusokból álló baráti társaságom. E nélkül nem menne, mert abba, ha csak az iskola van, bele lehet őrülni. Ahogy mondani szokták, muszáj vigyázni magamra, mert belőlem csak egy van.
Ha három dolgot kívánhatna, amivel meg lehetne könnyíteni a tanárok mindennapjait, mit kívánna?
Csak megerősíteni tudom, amit a tanárok szerte az országban próbálnak elmondani. Mindenféleképpen az anyagi és társadalmi megbecsüléssel kell hogy kezdjem, mert ez önmagán túlmutató dolog. Kevés pénzből a fenti töltődés is sokkal nehezebb, megbecsülés nélkül meg nem is lehet csinálni. A második a leterheltség, az óraszámok, a kötelezettségek, az adminisztráció csökkentése lenne. Ez a kettő már rengeteget segítene, én egészen biztos vagyok benne, hogy így a kollégáim döntő többsége sokkal kreatívabb tudna lenni, és nyitottabb is lenne a változásokra. A harmadik pedig a mostaninál jóval nagyobb szabadság.
Szabadság a tankönyvválasztásban, a tananyagtartalomban és egy sor olyan dologban, amiben most nemhogy szabadságunk nincs, de beleszólásunk is alig. Az a fajta kötöttség, hogy hányadik órán mit kell tanítani, és ha az nincs meg, akkor majd észrevételezi a felügyelet, sehova sem vezet. Példának okáért most hatodikban kell a francia forradalmat és komoly ideológiai irányzatokat tanítani, amiről a tapasztalatom azt mondatja, hogy nem jó. Hatodikban szerintem Illyés Gyula, Harry Potter kell a gyerekeknek, meg Karinthy, sőt a 77 magyar népmese is.
A szülők, az iskola mennyire támogatja, amikor „megint kitalál valamit”?
Engem Pilisvörösváron jól ismernek, a mai gyerekek szüleinek nagy részét is tanítottam már, szóval van egy fajta hitelem: valószínűsítik, hogy amit csinálok, az működni fog. Amikor tavasszal nyílt órák vannak nálunk, mindig tabletes órát tartok, és az is előfordul, hogy kiszólok a szülőnek, hogy Szilvi, te is szállj be a telefonoddal.
De egyébként nincs mindenki hanyatt esve a tablettől. Én sem. Úgy igyekszem felépíteni az órámat, hogy mindig az aktuális cél döntse el, mennyit tabletezünk, mennyit jegyzetelünk, mennyit dolgozzunk a munkafüzetbe. És igen, használunk könyvet is. Azért csinálom így, mert nekem és a gyerekeknek is jó. Az iskola meg hagyja, hadd csináljam.
Milyen az az óra, amiről Krizsán Pál úgy megy ki, hogy hű, na ez most igen?
Változatos, dinamikus, humoros. Ahol közösen dolgozunk ugyanazért a célért, és ahol a gyerek megfeledkezik arról, hogy órán van, és nem veszi észre, hogy elkezd tanulni. Ahol van vicc, lehet röhögni még akár rajtam is, ha hülyeséget vagy viccet mondtam, és ahol, ha a gyereknek van egy jó beszólása, szintén lehet derülni, mielőtt továbbmennénk. Egyszóval olyan, ami jó érzést hagy maga után.
És mi adna okot a megelégedésre egy több mint 40 éves pálya végén?
Ha eljutok odáig, hogy a gyereknek a történelemről egy ősz, szakállas fickó fog eszébe jutni, akkor már érdemes volt csinálni.
