Mikor tanuljuk már meg, hogy gyereket megütni nem szabad?

A legtöbb esetben aztán kiderül, hogy nincs nagy gond, csak nem volt kedve menni, a kisebb testvérei nem hagyták kedve szerint játszani, vagy egyszerűen olyan passzban van éppen, amiből nehezebben megy a visszaállás. Ilyenkor egy kicsit többet bújunk össze, igyekszem a szokásosnál is nagyobb türelemmel hozzáállni, és pár nap alatt túljutunk az egészen. Van viszont, amikor ez kevés. Rosszabb esetekben napokig emészti magát valami miatt. Mint például akkor, amikor elmondta, hogy fél, hogy az apja felesége az ő kezére is rá fog verni, ahogy teszi ezt a saját gyerekeivel, pedig – mondja a fiam – másokat nem szabad bántani. Sokat beszélgettünk már erről, ismeri az álláspontomat, miszerint elfogadhatatlan a fizikai erőszak, a bántalmazás minden formája.

Gyereknevelési kérdésekkel kapcsolatban ritkán írok a fiam apjának, a többedik kézrácsapós történet után viszont vettem egy nagy levegőt, és megkértem, hogy beszélgessenek erről ők is, próbálja megnyugtatni a gyereket. Elmondtam, hogy hitelesebbnek gondolom, ha ő teszi tisztába a dolgokat, én innen mondhatok bármit, kevésnek érzem magam a dologhoz. Annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy a szülők kétharmada szerint rendben van, ha időnként elcsattan egy-két pofon, sőt vannak erről gyerekkori emlékeim is, hidegzuhanyként ért a válasz. A fiam kezére ugyanis nem azért nem fognak rácsapni, mert másokat bántani nem oké. Az ilyen jellegű fegyelmezést náluk az ússza meg, aki nem csinál butaságot.

Mégis rendes ember lett belőlem

Igen, mindannyian ismerjük ezt az érvet. Meg hogy ki tudja, mi lett volna, ha akkor nem kapom meg azt a pofont. És hogy csak egyszer vert meg anyám, nem haltam bele.

Valóban, a gyerekkori bántalmazásba a legtöbben nem halnak bele. Ennek ellenére egész életünkben viseljük a nyomát, ha a testünkön nem is, a lelkünkön minden esetben. „Ha egy gyereket a saját otthonában bántanak, ha épp az az ember bántja, akinek szeretnie és védenie kellene őt mindenféle bántástól, azzal egy gyereklélek nem tud mit kezdeni” – kezdi Sebestyén Eszter pszichológus. A szakember szerint ezek a gyerekek azt fogják gondolni, hogy velük valami baj van, hogy ők rossz gyerekek, rossz emberek, akik rosszat érdemelnek. Egy gyerek nem gondolhatja azt, hogy a szülei rosszat tesznek, azt végképp nem, hogy rossz emberek azok, akiktől az élete függ, így ha a szülei bántják,

csakis saját magában keresi a hibát.

Sebestyén Eszter kiemeli, hogy az ilyen helyzetek súlyosan károsítják a gyerek önértékelését, az énképét, hiszen nem tudja azt gondolni, hogy ő rendben van, hogy ő oké, elfogadható úgy, ahogy van, és hogy ő jó bánásmódot érdemel. „Azt tanulja meg, hogy szeretet és bántás kéz a kézben jár, gyakran még felnőtt korában sem ismeri fel, ha bántalmazó kapcsolatban van, hiszen a szeretetteljes kapcsolatokba belefér az is, hogy bántják” – mondja a pszichológus.

A gyerekkori bántás további ártalmas következménye, hogy a gyerek az indulatait elfojtani kényszerül, hiszen nem tud vagy mer haragudni az őt bántó szülőkre, viszont ezek az indulatok ott maradnak, gyakran kezeletlenül és számukra kezelhetetlenül. Az az indulat, amit nem irányíthat az őt bántó emberekre, vagy saját maga ellen fordul, vagy más személy irányába. Ha egy gyereket a saját otthonában bántanak, alapjaiban sérül a biztonságérzete, ami rengeteg frusztrációhoz vezet. A frusztráció, a biztonságérzet hiánya pedig éppúgy forrása a szorongásnak, mint az agressziónak.

Emellett pedig számtalan kutatás bebizonyította már, hogy a gyermekkori bántalmazás következtében fizikai változások mennek végbe az agyban. Egészen konkrétan, a bántalmazott gyerekek agya számos területen kevesebb szürkeállománnyal rendelkezik, ennek következtében pedig csökkennek a kognitív kontrollfunkciók. Ezek a gyerekek felnőttként jóval nehezebben alkalmazkodnak majd az új helyzetekhez, esetükben nagyobb valószínűséggel alakulnak ki a stresszel kapcsolatos betegségek, mint például depresszió, függőségek, cukorbetegség vagy bizonyos daganatfajták.

Gyereket megütni nem szabad

Nemcsak hogy nem szabad, de Magyarországon 2005 óta törvény tiltja a gyerekekkel szembeni erőszak minden formáját, ez pedig egyáltalán nem számít egyedi esetnek. Magyarországgal együtt már 61 ország hirdetett zéró toleranciát a gyerekek testi fenyítése ellen, és további 27 ország tett erre vonatkozó ígéretet. Ennek ellenére nagyságrendileg minden második gyerek gondolja úgy, hogy nem számít erőszaknak, ha például megütik őket, és sokan vannak, akik inkább egy atyai pofont választanának a probléma megbeszélése helyett. Nekik minden esélyük megvan arra, hogy később olyan felnőtt váljon belőlük, akik szerint 

„Sokan érvelnek a pofon mellett azzal, hogy a gyerek így tanulja meg a tiszteletet. A valóság ezzel szemben az, hogy a gyerek a tisztelet színlelését tanulja meg. Így ugyanis a szülő-gyerek kapcsolat nem őszinteségen, hanem színlelésen alapul, az alapvető légkör a kapcsolatban pedig nem a bizalom, hanem a megfélemlítés” – emeli ki Sebestyén Eszter. A gyerek ugyanis tökéletesen érzi, hogy a pofon a szülői eszköztelenség és frusztráció miatt történik, látja a szülőjén, hogy elvesztette az önkontrollt, és ez nem a tiszteletet erősíti benne. Valójában a gyerekek sokkal jobb emberismerettel rendelkeznek, mint ahogy sokan gondolják róluk, pontosan tudják, hogy ki a tiszteletreméltó ember: aki rendben van magával, a világgal, aki tudja kezelni a frusztrációját, a feszültségét.

„A gyereknek alapvető igénye, hogy tisztelje a szüleit, így ahhoz semmilyen tanításra nincs szükség. Ha a szülei tiszteletreméltó emberek, egészen biztos, hogy tisztelni fogja őket mindenféle tanítás nélkül.

A pofon, a gyerek testi fenyítése megfélemlít, és nem tiszteletre tanít” 

– teszi hozzá a szakember. Előfordulhat, hogy ha a gyerek minden hibázására testi fenyítéssel reagálnak, félni fog a fenyítéstől, emiatt pedig visszafogja magát sok helyzetben. Sebestyén Eszter szerint ezzel azonban nem a helyes viselkedést tanulja meg, nem a belső iránytűje fog erősödni, nem azt tanulja meg, mi a különbség helyes és nem helyes viselkedés közt. Csupán megtanulja elkerülni a büntetést, a fenyítést. Ettől még nem fogja tudni kezelni az érzéseit, az indulatait, nem tanulja meg tiszteletben tartani a saját vagy mások határait. Tartani fog a felette állóktól, de nem tanulja meg tisztelni a nála gyengébbet, sem saját magát. Az a gyerek, akinek a határait rendszeresen megsértik, nem tanulja meg, hogy neki vannak határai, amiket joga van megvédeni, nem tanul meg kiállni magáért. Előfordulhat, hogy sosem tudja a saját határait védeni, de az is megtörténhet, hogy kezeletlen indulattal, agresszíven áll ki saját magáért, és ő fogja a másik ember határait sérteni. 

A gyerekkori bántás során pedig nemcsak a gyerek szenved, a testi fenyítés alkalmazása a felnőttekre is hatással van. Szorongást és bűntudatot eredményez, gyakran még abban az esetben is, ha a szülő egyébként elfogadhatónak tartja az ilyen típusú büntetéseket. Olyan környezetben pedig, ahol az erőszak legitim, a bántalmazás nemcsak hogy rendszeresen megismétlődik, de idővel egyre gyakoribbá és intenzívebbé válik, ráadásul a testi fenyítés alkalmazása a gyereknevelésben hozzájárul az erőszak társadalmi szinten történő elfogadásához is.

Persze én is tudom, hogy a legtöbb szülő nem akar rosszat a gyerekének. Tehetetlennek érzi magát, ezért választ rossz módszert a gyerek fegyelmezésére, legyen szó testi fenyítésről vagy szóbeli, mentális bántalmazásról. A cél azonban nem az egyik helyettesítése a másikkal, hanem a határok erőszak nélküli felállítása, a következetesség és a pozitív gyereknevelés. Sok gyerek nőtt fel anélkül, hogy a jól irányzott atyai pofonok traumatizálták volna őket, én mégis azt gondolom, hogy már a gyerekek által elszenvedett sérülés legkisebb kockázata is megköveteli, hogy szülőként más utat válasszunk. Egy olyan utat, amiben belátjuk, ha tévedtünk, bocsánatot kérünk a hibáinkért, és soha, de soha többet nem emelünk kezet gyerekekre.