Néhány évtizede legfeljebb a hálátlanság jutott eszébe az emberek javának arról, ha valaki arról számolt be, mi az, amiben szülei nagyon rossz példaként jártak előtte, amit súlyos hibaként látnak körvonalazódni nevelési elveikben. Ma már a mérgező szülő fogalma is ismert, és ha valaki nem viszi tovább a mérgező mintákat, attól nem hálátlannak, hanem erősnek tartják.
Ha a szülő örökre gyereknek lát
„Nem csoda, hogy nagyon nehezen lettem önálló és önellátó, ugyanis harmincasként már pontosan tudom, hogy semmit nem kaptam meg ahhoz, hogy le tudjak válni másokról” – meséli Lia, aki meglehetősen sokáig élt szüleivel, de nem azért, mert neki esze ágában sem volt elköltözni.
„Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy nekem ebbe vagy abba ne legyen beleszólásom, mert még csak egy gyerek vagyok.
Ennek eredményeképp az is maradtam, legalábbis ami a mindennapokat illeti.
Magamat kellett megtanítanom arra, hogyan kell a legegyszerűbb ügyet elintéznem, nem segített abban sem senki, hogyan álljak ki magamért, hogyan ne folyjon ki a kezemből a pénz. A legegyszerűbb ételt sem tudtam megfőzni. A kortárs társaságért is meg kellett küzdenem, a családom árulásként tekintett minden olyan alkalomra, amelyet nem az ő körükben akartam eltölteni. A harc tulajdonképpen máig tart, viszont nekem azóta sokkal könnyebb, hogy felismertem ezeket a mintákat, és már tudom, hogy ez az egész nem az én gyengeségem eredménye” – tette hozzá.
Saját, önálló életében már kínosan ügyel arra, hogy ne vegyen át minden feladatot párjától és gyermekétől,
és ne akarja azt a helyzetet kialakítani, ami vele bekövetkezett: az önállóság alapjait folyamatosan építi ki lányában, hogy ő már könnyebben boldogulhasson.
Rossz példa a szeretet nevében akadályozni
Péter kamaszkora nem volt túl könnyű: nővére életéből kimaradt mindenféle lázadás, ő azonban megtestesítette a nagybetűs kamaszt. Szülei mindenáron óvni akarták a bajtól – valójában azonban mindentől, ami a tőlük független életet jelentette.
„Óriási vitákkal, veszekedésekkel volt terhes az egész kamaszkorom és fiatal felnőttkorom egy része is. Anyám megkövetelte azt, hogy úgy szeressük őt, ahogy az neki a jó. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy az összes félelmét kivetítette ránk, és
rettegett attól, hogy ha kicsit hosszabb pórázra enged, akkor elveszít, holott a valóságban pont azért volt meg ennek a valós veszélye, mert magához akart láncolni
engem” – emlékszik vissza.
Amikor aztán önálló életet kezdett, rengeteg energiájába telt kijelölni saját határait, megértetnie édesanyjával, hogy nem fogja mindennap felhívni, nem látogatja meg minden hétvégén egy teljes napra, és az ő szempontjain túl a sajátjait is figyelembe fogja venni akkor, amikor az életét szervezi. Párkapcsolatában is meg kellett küzdenie azzal, hogy anyja ellenfélként tekint barátnőjére.
„Kemény harcot jelentett, hogy kiálljak mellette és tudatosítsam anyámban azt, hogy nem hozhat olyan helyzetbe, amelyben választanom kellene kettejük között. A szeretetzsarolás minden fajtáját kerülöm ennek következményeképp” – mondja Péter.
A lealacsonyítás kultúrája is kezdődhet otthon
Judit szüleinek házassága végül válással ért véget, de az együtt töltött évek során rengeteg mérgező példának volt szemtanúja.
„Mindennapos volt, hogy apám lealacsonyító jelzőkkel illette anyámat, és bármelyik családtagja volt velünk, ehhez ő is csatlakozott. Borzalmas volt látni, ennek milyen hatása van egy ember személyiségére.
Kamaszként sokáig volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy én nem álltam ki mellette, de aztán rájöttem, hogy az egész helyzet nem volt fair,
nekem gyerekként ez nem lehetett volna feladatom” – idézi fel.
Ennél nagyobb traumát csak az jelentett számára, amikor felismerte, hogy ő maga tudat alatt elsajátította ezt a kommunikációs technikát, és alkalmazza is a mindennapokban. Férje hívta fel a figyelmét a tényre, azóta pedig nagyon sokat dolgozik azon, hogy véletlenül se kapcsoljon be a robotpilóta, és ne alkalmazzon verbális megszégyenítést, még akkor sem, ha éppen a másik tényleg valamilyen hibát vétett.
A traumát nem szabad továbbadni
Zsuzsi gyerekkora a felszínen teljesen átlagos volt, szinte csak ő tudja, mennyi bántásban részesült otthon, ha nem ötöst vitt haza, ha el akart menni valahova, ha párkapcsolata volt, vagy bármi olyasmit tett, ami nem tetszett akár a szülőknek, akár a nevelésében aktívan részt vevő nagyszülőknek.
„Az én döntésem az volt, hogy
mindennek ellenére nem szakítom meg velük a kapcsolatot,
tudva azt, hogy az életük mennyi traumája vezetett idáig – viszont erősen megfogadtam, hogy az én gyermekeim nem eshetnek az ő hibáik áldozatául” – mondja Zsuzsi. Az unokákat így elviszi családjához, de sosem alhatnak náluk, és folyamatosan felügyeli azt is, mit és hogyan mondanak a nagyszülők a gyereknek.
„Volt már kemény vitám abból, amit és ahogyan a gyerekeknek mondtak, amit engedtek vagy amire utasították őket. A nevelési elveim eltérnek az övéktől, de ezekért megharcolok, nem hagyom, hogy őket is ugyanabban a mérgező légkörben tarthassák, mint engem” – sorolja, hozzátéve, hogy gyakran felteszik neki a kérdést, miért megy egyáltalán gyermekeivel oda, ahol őt ennyi bántás érte.
„Gyenge lehetek, mert nem akarok hetvenes éveikben járó embereket megfosztani az unokáktól. Én úgy érzem, hogy ez – minden bántás ellenére – gonosz tett lenne.
A gyerekek leginkább szeretetet és figyelmet kapnak tőlük, de ez rengeteg energiámba telik. Igyekszem jóvátenni azt, amilyen hibát elkövettek, hogy az én gyermekeim a lehető legteljesebb és legharmonikusabb családot kapják meg tőlem. Igen, ez nekem a legnehezebb, de az áldozatot én vállaltam” – mondja.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
