Szégyen és gyalázat, de a rendszert csak a nevelőszülők embersége tartja egyben

„A felkészülésünk időszakában a szupervizorral már velőig rágtuk a deviáns magatartás kiváltó okainak csontját és azokat a mély lelki sérüléseket, amelyekkel ezeknek a gyerekeknek együtt kellett élniük. Csak az nem volt kidomborítva, hogy ha ezek a sebek felszakadnak, akkor mindannyian elvérezhetünk.” 

Kőbölcső címmel, a Libri gondozásában jelent meg Stájn Emma Németországban élő szociális szakember, nevelőszülő első könyve, melyben nevelőcsaláddá válásuk történetét dolgozza fel. 

Nevelt lányuk, Lulu ukrán származású, szőke, kék szemű kislány, aki két és fél éves volt, amikor egy ideiglenes befogadó családtól hozzájuk került. A Stájn családba való beillesztése az első pár idilli nap óta kőkemény küzdelem, és még most, három évvel később sem látszik pontosan az út vége. A kiemelést megelőző megrázkódtatásai, majd a drogfüggő édesanyával való rendszeres és kötelező találkozások rendre újra traumatizálják és fejlődésében visszavetik a kislányt.

Lulu esete nem egyedi, a sokat látott szakember szerint nem is kirívó, az írónő családja számára mégis az egyik legnehezebb próbatétel lett. A Kőbölcső nem vidám olvasmány: szirup, máz és érzelgősség nélkül fest reális képet arról, milyen nehézségekkel kell szembenézniük azoknak, akik ezt a hivatást választják. 

 

Amikor e-mailben időpontot egyeztettünk a beszélgetéshez, hamar kiderült számomra, hogy a könyvben vázolt rengeteg nehézség ellenére is veletek maradt Lulu, lassan három éve tagja a családotoknak. Elmondod, mi történt veletek azóta? 

Most jubilálunk, igen, húsvétkor lesz három éve, hogy egy család vagyunk. Az elmúlt időszakban rengeteg változás történt, nagyon sok pozitívum is, de vannak dolgok, amik stagnálnak, amik még mindig ugyanazon a szinten vannak, mint amikor Lulu hozzánk került. 

Bár sokkal könnyebb lett minden, a hétköznapok már kicsivel kiszámíthatóbbak, a történet még most, három évvel később sem hollywoodi, mert a bizonytalanság továbbra sem múlt el. Az, hogy Lulu visszakerül az édesanyjához, továbbra is reális eshetőség, legalábbis benne van a pakliban, és végig fogja kísérni az életünket. Lulu anyukája ugyanis nem adja fel, szeretné visszakapni a kislányt, de nem tud, eddig legalábbis nem tudott túllépni a saját korlátain. Ha megtörténne, hogy lemond a drogokról és hosszabb ideig tiszta lenne, akkor még most is reális esélye lenne annak, hogy Lulu visszakerüljön hozzá. 

Igen, a könyv leginkább megrázó részei azok, ahol a kapcsolattartós alkalmak utórezgéseiről, dühkitörésekről, akut hasmenésről, szeparációs félelmekről írsz. Lulu tudja, hogy a sorsa még mindig nem dőlt el? 

Egészen mostanáig annyira traumatizált volt, hogy a szakmai csapat, amely egyengeti az ő és a mi utunkat is, úgy döntött, hogy ezt a témát egyelőre hanyagoljuk. Az első és legfontosabb az volt, hogy beilleszkedjen hozzánk és biztonságban érezze magát. De most már kezdünk eljutni egy olyan szintre, hogy nem kerülgethetjük tovább a témát. Még nem napi szinten, de már elkezdődött, hogy ő az én pocakomból bújt-e ki, vagy sem, keresi a kis kori képeit, amik nekem sajnos nem állnak rendelkezésemre, az utóbbi időben egyre inkább érezni, hogy az érdeklődése a gyökerei felé fordult. Bízunk abban, hogy lassan eljutunk egy olyan szintre, ahol már lehet vele erről beszélni anélkül, hogy tovább traumatizálnánk és előhívnánk a régi rossz emlékeket. Azokat, amik folyamatosan visszavisznek vagy vittek bennünket a startvonalra minden egyes kapcsolattartáskor. 

A nevelőszülővé válást segítő szakmai csapatot említesz, ami nagyon jól hangzik, miközben a könyvben többször is kiemeled, hogy nevelőszülőként és szülőként is volt, hogy csalódnod kellett Európa egyik mintaállamában. Korábban Magyarországon a gyermekvédelemben dolgoztál, hogy látod, miben hasonlít és miben tér el a két rendszer egymástól? 

Azt gondolom, hogy a gyermekvédelmi rendszer a hivatalok szintjén, intézményi szinten itt is és otthon is hihetetlenül instabil lábakon áll. A rendszer túlterhelt, nincsenek szakemberek, vagy ha vannak is: sok a kezdő, kellő tapasztalattal nem rendelkező, vagy éppen érzelmileg inkompetens, nagy a fluktuáció és nagy a fejetlenség. Németországban éppúgy, mint otthon. 

Otthon a szakértői bizottság vezetőjeként dolgoztam hat évig, ezért viszonylag nagy rálátásom van a témára. Évente 8–10.000 gyerek kerül a magyar gyermekvédelmi rendszerbe, akiket kiemelnek a családjukból, csaknem harmadukat egyébként a család szegénysége miatt. De míg az ellátott gyerekek száma folyamatosan nő (most 23.000 körül van), a nevelőszülők száma stagnál vagy kicsit csökken a kampányok ellenére is, ami azt jelenti, hogy egy nevelőszülőnél van öt-hat, sőt akár nyolc gyerek is. Ha ezt összevetjük azzal, hogy nálunk csak egy gyerek volt, és az ő érkezésének mekkora hatása volt az életünkre, akkor el tudod képzelni, hogy a nevelőcsaládokon milyen iszonyatos teher van Magyarországon.

Milyen segítséget kapnak Németországban a nevelőszülők a munkájukhoz? 

Ami itt nagyon jó, és ami nélkül mi sem tudtuk volna Lulut megtartani, az az, hogy itt a nevelőszülői hálózatot fenntartók nemcsak egyházi vagy karitatív szervezetek, hanem magánszemélyek is lehetnek. A mi fenntartónk, aki nevelőszülői tanácsadó is egyben, Herr H. szintén magánszemély. Hihetetlenül kompetens, nagy tudással rendelkező „superman”, aki minden egyes nevelőszülője mögött ott áll, mindig elérhető, mindenben segít, kutat, kiállt mellettünk és a többiek mellett is a gyámhivatallal szemben, ő balanszíroz a vér szerinti szülő és köztünk. Valaki ilyet kívánnék a magyarországi nevelőszülőknek is. De mivel ott a fenntartók jellemzően nagy, egyházi szervezetek, akik rengeteg nevelőszülővel dolgoznak és nagyon kevés szakemberrel, erre szerintem nincs lehetőség. Pedig nagyon fontos lenne, mert ennek híján gyerekek és potenciálisan jó nevelőcsaládok élete megy tönkre.  

Lulu tulajdonképpen még egy nagyon egyszerű eset, az övénél sokkal nehezebbek is vannak, de ha egy szakmai tapasztalattal nem rendelkező nevelőszülő egyedül marad vele, akkor hamar feladja, és a gyerek menni fog a következőhöz és a következőhöz és a következőhöz, és végül elvész. És ezt nem szabad hagyni. 

Nevelőszülőnek lenni kőkemény munkának tűnik, miközben azt is tudni, hogy sem anyagilag, sem erkölcsileg nem kapnak olyan megbecsülést, ami járna nekik. Miért lesz valaki mégis nevelőszülő? Segíteni szeretnének? 

Szerintem a nevelőszülőség nagyon sokszínű, és irreális azt gondolni, hogy a mozgatórugó itt minden esetben az elhivatottság. Ez egy munka, amiért fizetés jár. Célom az is volt a könyvvel, hogy az emberek lássák, hogy milyen ez a munka, és annak alapján döntsenek arról, hogy elbírnának-e vele. 

A könyvben sem kerteltem ezzel kapcsolatban, mi nem azzal vágtunk bele, hogy most kegyesen jót cselekszünk. Korábban a szakmai és magánéleti múltam csak a munkáról szólt, hiába volt két gyerekünk, taposómalomban éltünk. Egy betegség kapcsán aztán megtapasztaltam azt, hogy milyen családanyának lenni, és rájöttem, hogy ez nagyon hiányzott eddig az életemből. Számomra az, hogy lehet egy olyan munkám, ami mellett többet tudok otthon lenni, és a gyerekeimnek életemben először klasszikus anyja lehetek, nagyon nagy lehetőség volt. Az pedig, hogy én cserébe segítek valakinek azzal, hogy nyitott szívvel befogadom a családba, amire én nagyon büszke vagyok, számomra tisztességes üzletnek tűnt. 

Ehhez adott még egy – utóbb kiderült – irreális motivációt, hogy én a gyermekvédelemből jöttem, és azt hittem, hogy ez nekem nagyon fog menni. Az élet aztán megmutatta, hogy marhára nem. De akkor már nyilván már benne voltunk, és nem lehetett csak úgy, egyszerűen kiszállni. 

Nagyon érdekes, hogy annak ellenére illúziókkal szálltál bele a dologba, hogy volt nem kevés gyermekvédelmi tapasztalatod, magad is szülő voltál már, és problémás családokkal foglalkoztál Németországban is. Gondolom, hogy egy laikusban még ennél is több az illúzió. Mik a legnagyobb kihívások ezzel a munkával kapcsolatban? 

Általában nehéz rész, olyan nincs, mert ez nagyon erősen személyiségfüggő. Kaphattunk volna olyan gyereket, aki nagyobb, akivel más problémák vannak, mint Luluval, aki például lop vagy szökik. Az nekem nem okozott volna olyan nagy problémát. De mi pont egy olyan kislányt kaptunk, akivel a leggyengébb pontunkon, a családi életünk kellős közepén robbant bomba. Nem lehet előre megjósolni, kivel milyen nehézség adódik.

Biztosan tudod, hogy az idősebb, és/vagy roma származású gyerekek örökbefogadása mennyire kilátástalan. Mi – igaz, nevelőszülőként – kaptunk egy igazi kis tündért: szőke, kék szemű, fiatal kislányt, akiről azt gondolnánk, hogy ő „A” könnyű eset, hogy nagyon sokat ki lehet majd belőle hozni, mégis rettentő mód megizzasztott bennünket. Néha visszagondolok azokra a nevelőszülőkre, akikkel még a Tegyeszben dolgoztam, és akik szerintem sírva röhögnének a mi problémáinkon, annyi mindent láttak már, és 3-4-5 gyereket nevelnek. 

Sokat kutattam a témában olyan forrás, könyv után, ami tényleg leírja a nevelőszülőségnek az érzelmi oldalát, de esetleírásokon túl nem igazán találtam mást. Az a propaganda, amivel nevelőszülőket toboroznak, szerintem az egésznek csak egy hollywoodi lenyomata, nem sok köze van a valósághoz. Nincs benne szó olyan járulékos nehézségekről sem, például hogy a nevelőszülőséggel sok esetben jár együtt az, hogy a család nem veszi jó néven. Sokszor indul az egész már eleve egy veszteséggel: mi is elvesztettünk egy potenciális támogató személyt, aki esetleg hozzá tudott volna járulni, hogy ez ne legyen ennyire nehéz. 

Ha nem illúziókkal és téves elképzelésekkel akarunk belevágni, hogyan lehet felkészülni erre a feladatra?

Nagyon fontos – éppúgy, mint az örökbefogadás esetén lenne – a kapcsolódó tanfolyam elvégzése, mert az nagyon sok problémára ráirányítja a figyelmet. De legalább ilyen fontos lenne egy komoly pszichológiai szűrés, éppúgy, mint az örökbefogadásnál. Ennek a fontosságát is a saját bőrömön tapasztaltam meg. Amikor ugyanis van egy éles konfliktushelyzet, akkor az embernek nem az ugrik be, amit a tanfolyamon tanult, vagy olvasott a könyvben, hanem az, amit ő hozott magával otthonról. Az, hogy csattanjon-e például egy pofon, az ezektől a személyiségbe már beépült reflexektől függ, és nem a tanfolyamtól.  

Nagyon fontos lenne, hogy tényleg csak olyanok végezzék ezt a munkát, akik meg tudnak birkózni a feladattal. Miközben viszont nehéz a helyzet, mert minél magasabb követelményeket állítanak a nevelőszülők elé, annál kevesebben fogják megugorni egy olyan rendszerben, amikor így is kevesen vannak. 

Benneteket mennyire változtatott meg ez a három év? Mit tanultatok akár családként ebből? 

Mi is rengeteget változtunk az eleje óta. Lulu előtt azt hittem, hogy elfogadás az az, hogy például engem abszolút nem zavar, hogy egy nő nővel házasodik össze. Elfogadó vagyok, ugye? Aztán rájöttem, hogy az, ha elfogadok valamit, amivel nekem amúgy nincs dolgom, az még nem elfogadás.  

Amikor bekerült egy problémás gyerek a családba, és együtt kellett élnünk vele, és el kellett fogadnom és fogadtatnom ezt a helyzetet, na az már iszonyatos erőfeszítésbe került. Akkor megértettem, hogy mi az, hogy el kell hagyni a komfortzónát. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a családom minden tagja eljutott erre a szintre, és mindeközben nem hullottunk szét. 

És ami még talán nagyon fontos, az az, hogy a gyerekeimnek meg tudtam mutatni, hogy nézzétek, itt van ez a kislány, aki a családunk tagja lett és olyan dolgokat csinált, amik számunkra teljesen elfogadhatatlanok, és mindannyiunknak iszonyatosan nehéz, de kezeljük, kibírjuk és nem az a vége, hogy eldobjuk. Ez egy nagyon fontos tanulság. Viszont ha egészen őszinte akarok lenni, szerintem nem vágnék bele még egyszer. Benne vagyunk most ebben a helyzetben, és elértünk valamit, amire büszke lehetnék, de nem biztos, hogy ezt az áldozatot még egyszer véghez tudnám, akarnám vinni. 

Mi az, amin szerinted változtatni kellene annak érdekében, hogy valamivel könnyebb legyen a nevelőszülői feladat?

Azt gondolom, hogy a nevelőszülőknek nagyon a hónuk alá kellene nyúlni. Sem anyagilag, sem erkölcsileg nincsenek megbecsülve. Ma mintegy 5000 nevelőszülő van Magyarországon, és ez egy annyira szűk réteg, hogy nem tudom, kinek éri majd meg felkarolni őket. Pedig muszáj lenne, mert 23.000 magyar gyerek sorsa múlik rajta.

Az érzelmi terhelés óriási. És miközben – cseppet sem ideálisan – átlagban 4, de sok helyen 5-6-7 gyerek van elhelyezve egy-egy nevelőcsaládban, és érdemben senki nem foglalkozik a terheket ténylegesen viselő nevelőszülők szakmai, mentális támogatásával. A kiégés veszélye óriási, ami a gyakorlatban nemcsak azt jelenti, hogy a nevelőszülő „beadja a kulcsot”, hanem azt is, hogy a nála elhelyezett gyermekek sorsa ismét bizonytalanná válik; gyakorlatilag a rendszer ezzel maga is traumatizálja a gondjaira bízott gyermekeket. Rettentően hiányzik egy úgynevezett rendszerszemlélet, ami a szakellátásba került gyerekeket és a nevelőcsaládokat valamiféle egységként kezeli... hiszen azok is: még ha csak átmenetileg is.

Ennek a rendszerszemléletnek a része a továbbiakban az is, hogy elismerjük: miközben ezek a családok az állam helyett, emberfeletti munkát végeznek idegenek gyerekeiért, amortizálódik a házuk, a kocsijuk, ennek ellenére mégis ki vannak zárva a családtámogatási programokból, és hiába keni körbe a gyerek hetente kakival a szobát, vagy dührohamában rendszeresen tör össze dolgokat a házban, ezekre az esetekre nincs se biztosítás, se extra keret; ha nem akarnak törött bútorok és fekáliával kikent falak között élni, akkor ezeket a számlákat az egyéb jövedelmeikből (másodállás, saját munkabér, házastárs jövedelme) kell kiegyenlíteniük. Azt gondolom, hogy otthon a nevelőszülők embersége viszi el az egész rendszert a hátán. A kérdés, hogy utánpótlás híján meddig? Ma Magyarországon minden 12 éven aluli gyereket megillet a nevelőszülői elhelyezés. Jó lenne, ha ennek a feltételei is adottak lennének.