rossz gyerek, jó szülő

Mindannyian jó szülők szeretnénk lenni. Olyanok, akikre számíthat a gyerek, akik jó példával járnak elöl, s akiknek éppen ezért többnyire gond nélküli a kapcsolatuk a pedagógusokkal, szülőtársakkal és családtagokkal. Ahol nem ér minket se egy intő szó, se egy lenéző tekintet, se egy ellenszenvet sugárzó megmozdulás. A legtöbben nagy energiákkal igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, hogy szeretőnek, gondoskodónak és közben mégis következetesnek, stabilnak tartsanak minket mind a gyerekeink, mind pedig a többi felnőtt.

Az évek során az ember hozzászokik, hogy tetteiért vállalnia kell a felelősséget, és hogy azok valahol őt fogják minősíteni. Amikor gyerekünk születik, ugyanezt éljük át vele kapcsolatban, és ezzel már jóval nehezebb megbarátkozni. A gyerekek ugyanis csak részben a mi projektünk, csak részben van lehetőségünk a formálásukra, ezt pedig nem könnyű elfogadni. Már kisgyerekkorban fognak olyan viselkedéseket tanúsítani, ami társadalmi szinten elítélendő. Elő fog fordulni, hogy harapnak, hogy dobálják az ételt vagy a játékokat, hogy bántanak másokat, és hogy nem fogadnak szót nekünk.

Ezeknek a helyzeteknek a helyes és eredményes kezeléséhez tudnunk kell, hogy mindezek nem minket minősítenek, csak nekünk szólnak. Nem kell megijednünk, és zsigerből magunkat védve reagálnunk, de fel kell ismernünk, ha így teszünk! A gyerekek viselkedése önmagukról szól, őket kell tudnunk meghallgatni és megérteni.

Felelősséget érzünk, tehát magunkat érezzük minősítve

Szülőként nagy rajtunk a nyomás és a felelősség, így érthető, hogy a gyerekeink viselkedését a legtöbb esetben önmagunk minősítésének érezzük. Erre pedig csak ráerősítenek a családtagjaink, barátaink, az esetleg idegenek arcáról leolvasható kimondatlan (vagy ki is mondott) vélemények, vagy a pedagógusok ítéletet hordozó jó tanácsai. Félünk a „rossz szülő” címkéjétől, így hát ezekben a helyzetekben igyekszünk azonnal cselekedni, hogy megcáfoljuk a minket érő – olykor csak képzelt – vádakat. Védekezésből (kétségbeesésünkben) keménykedünk, hibáztatni kezdünk, fenyegetőzünk, vagyis egyből ellentámadásba lendülünk. Hol a gyerekeinket támadjuk a viselkedésükért, hol a minősítő felnőtteket a tőlük érzett bántó vádakért.

Pedig lehet, hogy a gyerek viselkedésének semmi köze (egyelőre) a mi szülői mivoltunkhoz. Sok társadalmilag elítélt viselkedés a gyerekek egészséges fejlődésének szerves része, vagyis nem a mi elhanyagoló magatartásunk váltja ki őket, hanem maguktól jelennek meg, és nem is hiába. A harapás, a csapkodás, dobálózás, mások bántása, vagy a velünk szembeni szófogadatlanság kisgyermekkorban mind ilyen. És csak akkor fogjuk tudni őket megtanulni helyesen kezelni, ha nem magunkat érezzük minősítve általuk.

A viselkedés nekünk szól, mert asszisztenciát kíván

A szakemberek sokszor mondják, hogy a gyerek csupán tünethordozó. Hogy a viselkedése az őt érő otthoni és intézményi ingerek tükröződése, tehát a probléma kiváltó oka és annak megoldása is ott keresendő. Ennek tudatában megint csak érthető, hogy magunkat érezzük bírálva, s így hibásnak a gyerekünk nem kívánt magatartásáért.

Kisgyermekkorban mindez mégsem ennyire egyértelmű, éppen a fentebb említett, fejlődéshez köthető viselkedések megjelenésének természetessége miatt. Az első 3 év során valószínűbb, hogy azért harap, mert kommunikációjában még akadályozott, azért vergődik a földön, mert túlfűtött érzelmeivel nem képes irányítani az indulatait, azért bánt másokat, mert nem ismer jobb kifejezésmódot, és azért szófogadatlan, mert az ösztönei az önállósodásra kötelezik.

A gyerekek magatartása és viselkedése tehát elsősorban nem minket osztályoz, de mindenképpen nekünk szól! A fejlődésük során sok nehézséggel kell megküzdeniük, amiben a segítségünkre szorulnak. A jó példánkra, az elfogadásunkra, az értő figyelmünkre és a nyomásmentes (elvárásmentes), játékos javaslatainkra. Ehhez pedig

Amikor minket ér támadás – vagy legalábbis így éljük meg –, akkor automatikusan magunkat védjük. Így vagy úgy, de a saját félelmeink beigazolódása ellen kezdünk küzdeni, és ezt a gyerek is érzi. Aggodalmunk és elégedetlenségünk pedig őt is elvárás elé állítja, még mielőtt megértést nyerhetne.

Ismeretszerzés, önvizsgálat, jelentéscsere

Az elvárásoknak való megfelelés mindannyiunknak alapvető igénye, hiszen a valahová tartozásunk egyik alappillérét képezi. Aggodalmaink és a zsigeri próbálkozásaink természetesek, még ha ritkán is vezetnek sikerhez. Ezeket felismerve viszont sokat tehetünk a magabiztosságunkért, önmagunk nyugalmáért és a gyerekeink kiegyensúlyozottabb fejlődéséért is. A teendőnk mindössze annyi, hogy merjünk tájékozódni a gyerekek fejlődésének sajátosságairól, bepótolva így mindazt a tudást, amit a közösségi élet és az oktatás jelenleg nem képes átadni! Végezzünk rendszeresen önvizsgálatot, próbáljuk megismerni a szülői énünket, és azt, hogy valójában mi is játszódik le a fejünkben kellemetlen jelenetekkor! Kérdezzük meg magunktól, hogy kiről szól a mi viselkedésünk? Kit igyekszünk védeni vele valójában?

Ha pedig megvan a felismerés, próbáljuk újraértékelni a helyzetet, és megadni neki azt a jelentést, ami reálisabb, mert az fog eredményhez vezetni. Nem baj, ha ehhez külső segítséget (tanácsadó, pszichológus, coach) kérünk, sőt kifejezetten javasolt is lehet a gyorsabb eredmény elérésének érdekében. A gyerekeinknek ugyanis ránk, a kiegyensúlyozott és őszinte énünkre van szükségük. És arra, hogy a viselkedésükben őket lássuk, őket halljuk, és így őket akarjuk megérteni, jogosan védelmezni.