pszichológia kísérlet

A Kis Albert-kísérlet egy híres pszichológiai kísérlet, amelyet John B. Watson viselkedéskutató és Rosalie Rayner (pszichológiai hallgató, Watson asszisztense, majd később felesége) végzett. Korábban Ivan Petrovics Pavlov orosz fiziológus kísérletezett azon, hogy bemutassa a kutyák kondicionálási folyamatát; ezt vitte tovább Watson egy jó nagy lépéssel, megmutatva, hogy az érzelmi reakciók az emberekben is kondicionálhatók.

9 hónapos csecsemő mint kísérleti alany

A kísérlet résztvevője egy gyermek volt, akit Watson és Rayner „Albert B”-nek nevezett, és aki csak Kis Albert néven rögzült a köztudatban. A 9 hónapos Albertet Watson és Rayner egy sor ingernek tette ki, például fehér patkányt, nyulat, majmot, maszkokat és égő újságokat mutattak neki, majd megfigyelték a kisfiú reakcióit. A fiú kezdetben nem félt egyiktől sem.

Patkány egyenlő zaj

Amikor a következő alkalommal ismét megmutatták a patkányos képet a kisfiúnak, Watson kalapáccsal csapott egy fémcsőre. A gyerek természetesen sírni kezdett a hangos zaj hallatán. Miután a kutató többször is akkor csapott rá a fémcsőre, amikor a kisfiú a patkányos képet látta, Albert összekötötte a fehér patkányt a hangos zajjal; azaz a gyermek ijesztő zajra számított, amikor meglátta az állatot. Albertnek hamarosan elegendő volt felmutatni a patkány képét ahhoz, hogy sírni kezdjen, majd Watsonék beszámolója szerint, igyekezett elkúszni, minél távolabb a képtől.

Klasszikus kondicionálás

A Kis Albert-kísérlet arra szolgál példával, hogy a klasszikus kondicionálás hogyan használható az érzelmi reakció kondicionálására.

• Semleges inger: olyan inger, amely kezdetben nem vált ki választ (fehér patkány).
• Feltétel nélküli inger: olyan inger, amely reflexiós választ vált ki (hangos zaj).
• Feltétel nélküli válasz: természetes reakció egy adott ingerre (félelem).
• Feltételezett inger: olyan inger, amely egy feltétel nélküli ingerrel (a fehér patkánnyal) való többszöri párosítás után választ vált ki.
• Feltételezett válasz: a kondicionált inger (félelem) által kiváltott válasz.

Minden félelmetes, ami szőrös és fehér

Watson és Rayner amellett, hogy bebizonyították, hogy az érzelmi reakciók emberekben is kondicionálhatók, azt is megfigyelték, hogy a kísérlet után a kisfiú nemcsak a fehér patkánytól félt, hanem mindentől, ami fehér, és ami szőrös. A félelem generalizálódott: Albert megijedt például a fehér színű tárgyaktól, Rosalie szőrmebundájától, és attól is, amikor Watson Mikulás-szakáll mögé bújt. 

A kísérlet etikailag aggályos

Míg a kísérlet a pszichológia egyik leghíresebb kísérlete, és szinte minden bevezető pszichológiai tananyagban szerepel, több okból is széles körben kritizálják. Először is, a kísérleti terv és az eljárás nem volt gondosan kidolgozva, nem volt például objektív mérési módszer Albert reakcióinak értékelésére, ehelyett Watsonék saját szubjektív értelmezéseikre hagyatkoztak. A kísérlet számos etikai aggályt is felvet. A kis Albert mindenképpen sérült a kísérlet során, hiszen korábban nem létező félelemmel távozott a kísérletből. Napjainkban biztosan nem engedélyeztek volna egy ilyen kutatást.

John B. Watsonnak volt egy sajátos elképzelése az ember fejlődéséről. A viselkedéskutató úgy vélte, minél korábban megszűnik a kötődés anya és gyermeke között, annál életképesebb felnőtt válik a gyerekből. Rosalie egy fiút és egy lányt is szült a professzornak, akiken tesztelték is a módszert: ridegen, szeretetmentesen nevelték gyermekeiket. Az eredmény két depressziós felnőtt lett, akik többször is öngyilkosságot kíséreltek meg. Watson fia végül 33 évesen önkezével vetett véget az életének. 

Mi történt Alberttel?

A kérdés, hogy mi történt Kis Alberttel, régóta foglalkoztatja a pszichológiát. Mielőtt Watson és Rayner megpróbálhatta volna „meggyógyítani” Albertet, ő és az édesanyja elköltöztek. Néhány éve azonban a Hall P. Beck pszichológus által vezetett hétéves kutatás azzal az eredménnyel zárult, miszerint Kis Albert valójában egy Douglas Merritte nevű fiú volt. A történet sajnos nem kapott boldog végkifejletet: Douglas hatéves korában, 1925. május 10-én halt meg hydrocephalusban (az agyban felgyülemlett folyadék), amelytől születése óta szenvedett. 

„Hét évig tartó keresésünk hosszabb volt, mint a kisfiú élete” – írta Beck a szomorú eredményről.

2012-ben Beck és Alan J. Fridlund arról számolt be, hogy Douglas nem az az egészséges, normális gyermek, akit Watson leírt az 1920-as kísérletében. Meggyőző bizonyítékot nyújtottak be arra vonatkozóan, hogy Watson tudott a fiú idegrendszeri problémájáról, és szándékosan eltitkolta azt. Ezek a megállapítások tovább mélyítették a kísérlet etikai és morális kérdéseit is. 2014-ben kétségbe vonták Beck és Fridlund eredményeit, amikor kutatók bizonyítékot találtak arra, hogy egy William Barger nevű fiú az igazi Kis Albert: Barger ugyanazon a napon született, mint Merritte, egy ápolónő gyermekeként, aki ugyanabban a kórházban dolgozott, mint Merritte anyja. Míg a keresztneve William volt, egész életében középső nevén, Albertnek szólították.

Miközben a szakértők továbbra is vitatják a Watson-kísérlet középpontjában álló fiú valódi kilétét, aligha kétséges, hogy Kis Albert maradandó nyomot hagyott a pszichológia területén.