Ha visszagondolunk a saját gyerekkorunkra, nyaranta legtöbbünk a nagyszüleinél töltött heteket, akár hónapokat. A téli vagy tavaszi szünetekben is többször fordultunk meg a mamánál, papánál. És ez teljesen természetes volt, aminek örültek a nagyszülők, készültek rá, örültek a szülők, mert meg volt oldva a gyerekelhelyezés, és örültünk mi, hiszen a környezetváltozás, az új társaság feldobta a szünidőt. Mostanában azonban a régi rendszer a feje tetejére állt. A gyerekek állandók, ám a nagyszülők nem feltétlenül várják őket, a szülők pedig segítség nélkül maradtak.
A legfontosabb változások egyike az, hogy a vidéki nagyszülői jelenség mint olyan, megszűnőben van. Elvétve találunk csak olyan mamákat és papákat, akik vidéken, az állatokat nevelgetve, lassan élnek, és alig várják, hogy hozzájuk látogassanak az unokák. Az emberek elszegényednek, a munka miatt városokba szorulnak, a régi mesterségek kiveszőben vannak. A másik jelentős változás az, hogy a nagyszülők egy része egyáltalán nem akar unokázni.
A megfelelő korba érve a legtöbb felnőtt szeretné, ha egy vagy több unokát dédelgethetne. Sokuk még biztatja is fiát-lányát, hogy nyugodtan vágjon bele a családalapításba, hiszen ők, a leendő nagyszülők majd segítenek. És amikor megszületnek a babák, még valóban jelen is vannak, ám utána elkezdenek visszahúzódni. Ennek persze számos oka lehet. Elveszítették az önbizalmukat, és úgy érzik, fogalmuk sincs, mit kell egy modern gyerekkel csinálni. Megoldatlan konfliktus lappang a háttérben. Fizikailag gyengének érzik magukat a feladathoz. Sosem voltak azok a gondoskodó-törődő típusok, és már nem fognak megváltozni. Számtalan oka lehet a passzivitásnak, ahogy sokféle megjelenési formája is.
Egyre több szülő számol be arról, hogy hiába él akár mind a négy nagyszülője a gyerekének, mégis bébiszitter segítségére szorulnak. Ha szeretnének egy-egy estére elmenni otthonról, vagy hétvégén a nagyszülőkre bíznák a gyerekeket, nem tehetik meg. A mamák és papák ugyanis el vannak foglalva különböző programjaikkal. Időnként persze szakítanak időt a kicsikre, de ezt is feltételhez kötik: időlimitet állítanak fel, a babákat azért nem vállalják, mert túl kicsik, a nagyokat meg azért, mert velük már programot kéne szervezni. Több hetet pedig egyáltalán nem töltenek velük.
Egyrészről érthető, hogy ezek a fiatal szülők, akiknek korábban segítséget ígértek, becsapottnak érzik magukat. Ám ha esetleg kifejezik nemtetszésüket, vagy egyszerűen rákérdeznek a távolságtartás okára, akkor azt a választ kapják, hogy „régen minden más volt”. Miközben ők gyerekként igen gyakran vették igénybe a mamik és papik idejét, „az már történelem, másféleképpen működött a világ”. Tény, hogy a nyugdíjkorhatár emelése és az alacsony nyugdíj miatt egyre több nagyszülő kénytelen dolgozni, ami mellett az unokákkal foglalkozni valóban fárasztó, esetenként lehetetlen. Ugyanakkor a trend azokra a nagyszülőkre is jellemző, akik idejüknek, egészségüknek és pénzüknek is bővében vannak.
A nagyszülő nem bébiszitter
Természetes, ha egy hatvanéves vagy annál idősebb ember nem azzal szeretné az életét tölteni, hogy újrakezdi a gyereknevelést. A szülők nagy része nem is egyfajta fizetetlen bébiszitterként venné igénybe a segítségüket. Nem arról van szó, hogy az anyák és apák jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak, és még a gyereküket is mással szeretnék felneveltetni. Egyszerűen segítségre van szükségük, pont olyan segítségre, amilyet az ő szüleik meg azoknak a szülei igénybe vettek a család részéről. Nem véletlenül terjedt el a mondás, ami szerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falura van szükség. Valójában elég lenne hozzá néhány nagyszülő is. Főleg azok, akik éveken át kérték számon a gyerekükön, hol van már az unoka, s ha van, miért nincs testvére szegénynek.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A hatvan az új harminc
Egészen más szerepet tölt ma be egy nagyszülő a család életében, mint régen, és ez nem csupán a nagycsalád szétesésének eredménye. Gondoljunk bele, hogyan tekintettünk egy hatvan- vagy hetvenéves emberre a múlt évezredben? Kendős, otthonkás, kalapos, lassú öregemberként. Aki legalább egy háborút túlélve pontosan tudja, micsoda érték, ha a család új taggal bővült és így fennmarad. Eszünkbe sem jutott, hogy az öregek esetleg még nem értek a bakancslistájuk végére, vagy hogy még vágynak a szerelemre, a világ megismerésére.
A régi beszűkült világ most kinyílt, a létező összes korosztály számára. Hatvanévesnek lenni nem az élet végét, hanem épp a kezdetét jelentheti. A nyugdíjas évekkel elérkezik az a várva várt szabadság, amit vétek lenne nem kihasználni. Még egészségesek, anyagilag stabilabbak, mint korábban, hát szeretnének utazni, világot látni, beteljesíteni kamaszkori álmukat vagy éppen csak ülni otthon és végre semmit sem csinálni. Mindez teljesen érthető részükről.
Mit tehetsz, ha a nagyszülők egyáltalán nem segítenek?
Ugyanolyan érthető, mint a szülők részéről az igény a nagyszülői segítségnyújtásra. Mindenki veszít, ha e kettő nem találkozik. Érdemes hát leülni, és nyugodtan, higgadtan megbeszélni, ha úgy érezzük, szüleink vagy párunk felmenői magunkra hagytak minket. Hátha találunk megoldást. Próbáljuk meg megérteni, hogy gyakori jelenségről van szó, azaz nem a mi szüleink ilyen „szívtelenek”. A vádaskodás vagy a számonkérés helyett törekedjünk a másik meghallgatására, megértésére, javasoljunk olyan megoldást, ami mindkét fél számára előnyös lehet. Azaz ne borítsuk rá az asztalt a passzív nagyszülőkre, hanem kérdezzük meg őket, milyen szerepet szánnak maguknak az unokájuk, a család életében. Nem birtokolhatjuk az idejüket, nem kérhetjük számon őket azért, ahogy a felnőtt életüket menedzselik. Az erőszak nem eredményez szeretetet, gondoskodást, igazi kapcsolódást. Kérhetünk, kérdezhetünk, javasolhatunk, aztán el kell fogadnunk a kapott választ, akkor is, ha fájdalmas.
