Gyerek veri a fejét

Már kisgyermekkorban is előfordulhat, hogy azt tapasztaljuk, a gyerekünk saját magát bántja. Tépi a haját, csapkodja az arcát, vagy ami talán a leggyakoribb, üti a fejét. Evésnél veri az asztal szélébe, induláskor döngöli vele a parkettát, dacosságában pedig a falhoz püföli ütemesen, a frászt hozva ránk. Az önbántalmazás ezen viszonylag enyhe formája is rendkívül aggasztó látvány szülőként. Félünk, hogy kárt tesz magában a gyerek, és attól is, hogy esetleg nincs minden rendben a fejlődésével. 

Miután az önsértés jelensége szerepel például az autizmus tünetei között is, előfordulhat, hogy tartunk ennek diagnosztizálásától, azonban izolált (más tünettel nem együtt járó) viselkedésként nem mondható jellemzőnek az összefüggés. A kisgyerekek nagyjából 20 százaléka produkálja időszakosan ezt a viselkedésmintát, méghozzá többnyire 18–24 hónapos kor között, azaz, amikor mozgáskoordinációjuk egészen rendezett kezd lenni, kommunikációs készségük viszont még erőteljesen akadályozott. A valódi oka a fejük ütögetésének elsősorban a belső frusztrációjuk oldása, amit a fejlődésük előrehaladtával általában legkésőbb 4 éves korukra (de általában már előbb is) kinőnek. Nem kell tőle tehát nagyon megijednünk, de érdemes felfigyelnünk rá, és megfelelő támogatást nyújtani, hogy a nagyobb veszélyeket, valamint a káros viselkedések kialakulását megelőzhessük.

A fájdalomkeltés és fájdalomérzés paradoxonja

A gyerekek ösztönösen tudják, hogy fizikai fájdalomkeltéssel enyhíthető akár egy belső lelki nyomás, akár egy másik fizikai fájdalom is. Az önsértéssel elterelik a belső figyelmüket az aktuális problémáról (egyfajta ösztönös vészreakcióba lép az agy), aminek eredményeként a korábbi területen oldódik a feszültség. Így például fogzás vagy fülgyulladás esetén is előfordulhat, hogy az érzett fájdalmat a fejük ritmusos ütögetésével igyekeznek elviselhetővé tenni.

Hasonló a helyzet akkor is, amikor valamilyen lelki nehézséggel küzdenek. Különösen azok a gyerekek, akik beszéde (korukból kifolyólag) még akadályozott, könnyen nyúlnak ehhez az eszközhöz. Miután nem tudják se kellően felismerni, se értelmezni, se megfogalmazni azt, hogy milyen érzések kavarognak bennük, tehetetlenné válnak azokkal szemben, s csak a belső frusztrációjuk nő. Ennek felszabadítására pedig segédeszköz lehet az önbántalmazás, mivel az kiszámítható, irányítható és egyben nyugtató hatású is. Végezetül pedig erre a megnyilvánulásra számíthatunk akkor is, ha túl sok inger éri a gyereket. Ha nincs kellő ideje és nyugalma az őt érő események feldolgozásra, idővel robbanni kényszerül, aminek egy felülvizsgált változata lehet a fejének döngölése. Mindhárom esetben tehát

egyfajta önnyugtatásról beszélünk, aminek tiltása szembemegy a gyerek érdekeivel.

Ha viszont megértve belső szükségletét, egy hasonló, azonban elfogadhatóbb megoldási javaslattal állunk elő, sokat könnyíthetünk mindannyiunk helyzetén.

Figyelemért könyörög?!

Felmerülhet bennünk annak kérdése is, hogy nem csupán a figyelmünk elnyerése áll-e a nem kívánt viselkedés hátterében? A gyerekek valóban bármit képesek megtenni azért, hogy megszerezzék a szülők nélkülözhetetlen figyelmét, ennek módját viszont a megfigyeléseikre alapozzák. Egy gyerek nem azért kezdi el ütögetni a fejét a talajba vagy a szék háttámlájába, mert figyelemre vágyik, hanem mert frusztrált. Az már más kérdés, hogy ha feltűnően nagy frászt kapunk ettől a megnyilvánulástól, s aggódva a védelmére sietünk minden egyes alkalommal, abból ő jó eséllyel következtetéseket von le a jövőre nézve. Ha az önbántalmazással (kizárólag a jelen cikkben tárgyalt viselkedésre értendő) kellően ki tud minket zökkenteni az aktuális lelkiállapotunkból, máskor is el fogja játszani, amikor a figyelmünkre vágyik.

Ennek tudatában pedig nagyon fontos elkülöníteni két dolgot: amikor frusztrációból teszi, és amikor szándékosan minket provokál.

Utóbbi esetben érvényes, hogy minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, annál inkább megerősítjük ezt a viselkedést. Ha viszont az előbbi érvényesül, és mi elutasítóan viselkedünk vele szemben, azzal arról győzzük meg, hogy nem számíthat ránk a bajban. Nem mindig könnyű mérlegelni. Segít viszont, ha a legtöbb esetben semlegesek maradunk (nem kapunk szívbajt) és mégis együttérzők.

Tippek a viselkedés kikopásának felgyorsításához

#1 Próbáld megfigyelni, hogy milyen helyzetekben történik! Ellenérzések, fáradtság, éhség, társas konfliktusok, fogzás, vagy más testi fájdalom előjele? Ha tudod, mit jelezhet, neked is könnyebb lesz nyugodtnak maradni.

#2 Maradj nyugodt és megértő! Ez a viselkedés gyakran fordul elő kisgyermekkorban, és általában magától ki is kopik, ha nem parázunk rá túlzottan. Segíts megérteni, sőt meg is fogalmazni az ő érzéseit, és ha nincs életveszélyben, hagyd, hogy kitombolja magát!

#3 Javasolj egy kevésbé fájdalmas megoldást! Segíthetsz neki azzal is, hogy elfogadván az érzéseit egy olyan cselekedettel állsz elő, ami hasonlóan intenzív, de kevésbé veszélyes: földre csapás, a fej párnába dugása (esetleg beleüvöltés), vagy akár lábbal toppantás. Így kiadhatja magából a feszültséget, ráadásul a te elfogadásodat is érezheti.

#4 Ha bizonytalan vagy, fordulj szakemberhez! Előfordulhat, hogy nem vagy biztos abban, jól kezeled-e a helyzetet. Ilyen esetekben sose félj segítséget kérni egy hozzáértőtől!

#5 Ha nem kopik ki 3 éves korra, mindenképp fordulj szakemberhez! Ez a viselkedés alapvetően, időszakos megjelenéssel, gyakorinak mondható kisgyermekkorban, azonban hosszabb távon más diszfunkciók előjele is lehet, ezért fontos komolyan venni. Bár előfordul, hogy 4 éves korban szűnik meg magától, 3 éves kor után mindenképp érdemes utánajárni, és szakember véleményét is kikérni a tapasztaltakról, valamint a további teendőkről!