gyerek nem köszön

Az ember társas lény, vagyis a belső biztonságérzetének megteremtéséhez nélkülözhetetlen, hogy úgy érezze, az őt körülvevő közösség befogadja. A társadalmi beilleszkedés egyik alapfeltétele viszont minden esetben a kollektíva által meghatározott normák, illemszabályok elsajátítása és aktív gyakorlása. A gyerekeink nevelése során tehát már kezdettől fogva igyekszünk nagy figyelmet fordítani arra, hogy mindezeket az általános szabályokat megtanítsuk nekik, hiszen így szeretnénk biztosítani, hogy ők is elfogadásra találjanak – és egyébként mi magunk is mint szülők.

Nincs azonban könnyű dolgunk, hiszen a gyerekek rendszerint még zsigerből, mérlegelés nélkül reagálnak, figyelmen kívül hagyják a kéréseinket, vagy éppen szándékosan szembemennek velük csak azért, hogy ellenőrizzék lelki (in)stabilitásunkat. Nem köszönnek, amikor belépnek valahova, nem kérnek bocsánatot, amikor megütnek valakit, és néha olyan stílusban beszélnek idegenekkel, hogy legszívesebben ott helyben elsüllyednénk szégyenünkben.

Szeretnénk okosan, hatékonyan és az elvárásoknak megfelelően kezelni ezeket a helyzeteket, csakhogy ki tudja, mivel teszünk a legjobbat. Örökölt megoldási mintáinkról már sok esetben tudjuk – vagy legalábbis tapasztaljuk –, hogy nem bizonyulnak hatékonynak, társadalmi szinten viszont mintha még mindig éreznénk a nyomást, hogy alkalmazzuk őket: teremtsük le a gyereket, mondjuk el neki, hogy így nem lehet viselkedni, és kényszerítsük rá, hogy azonnal tegye jóvá a hibáját. A gyerekek, különösen a kicsik, azonban nem ezekből a reakcióinkból fognak hatékonyan tanulni, hanem abból, ahogy mi viselkedünk hasonló helyzetekben. Például velük ilyenkor.

Szülői példamutatás

A nevelésben kevesebb jelentősége van annak, hogy mit mondunk illendőnek, mint hogy miként alkalmazzuk azt magunk a mindennapokban. Erre egy remek példa lehet a bocsánatkérés. A gyerekeinktől általában elvárjuk, hogy ha valami rosszat tettek, akkor kérjenek érte bocsánatot, még akkor is, ha nem akarnak. Ugyanakkor a régimódi nevelés szerint – amelyet még oly sokan alkalmazunk, még ha nem is tudatosan – egy felnőttnek nem kell beismernie a hibáit a gyerek előtt, hiszen azzal veszíthet a tekintélyéből.

Ez a megközelítés nem mutat példát a gyereknek, inkább arról ad tanúbizonyságot, hogy csak a gyerekek, az alárendeltek hibáznak, és csak nekik kell emiatt még meg is hunyászkodni egy bocsánatkéréssel. Ebben az esetben érthetővé válik, hogy a kicsik sem akarnak ezzel azonosulni, s alig várják, hogy ők is majd mindenhatók, felsőbbrendűek s így másokkal lekezelők lehessenek. Rosszabb esetben pedig az is előfordulhat, hogy ha már gyerekként elhiszik, hogy ők csak hibázni tudnak, felnőttkorukra is megtartják ezt a szokásukat, és egész életüket végigkíséri a kudarc érzete – de a bocsánatkéréshez való hozzáállásuk nem fog változni.

Mindez hasonlóképpen van a legtöbb elvárással, amit egyszerű, szelíd példamutatás helyett kifejezetten rá akarunk erőltetni a gyerekekre. A mi szülői mintánk nélkülözhetetlen a magatartásban, a viselkedésszabályozásban, az érzelmek kimutatásában és kifejezésében, csak hogy pár példát említsünk, így nevelés tekintetében először magunkat kell jobban szemügyre vennünk. Mi meg tudjuk fogalmazni, hogy milyen érzések ragadnak el minket nehéz pillanatokban? Mi meg tudjuk előzni, hogy üvöltésbe kezdjünk a gyerek szófogadatlansága során? Nem? Akkor miért is várjuk el ezt egy mindössze pár esztendős csöppségtől? Higgyük csak el, ha mi magunkon dolgozunk, abból fognak a gyerekeink is a legtöbbet tanulni!

Ha erőlteted, sose lesz őszinte!

A társadalmi normák elsajátítása általános elvárás, és ezen nem is kell feltétlenül változtatnunk. Nem kell hippiket nevelni csak azért, hogy a gyerekeinket felszabadítsuk az elavult rendszerek alól, de erőltetni sem kell a szabályoknak való megfelelést ahhoz, hogy valóban illemtudók legyenek. Azt szeretnénk, hogy a megnyilvánulásaikért, az ezzel kapcsolatos döntéseikért majd ők maguk tudják és akarják vállalni a felelősséget, ehhez pedig inkább több példára és beszélgetésekre van szükség, mint fegyelmezésre.

Elmondhatjuk és rendszeresen emlékeztethetjük is őket a szokásokra, szabályokra, és felkészíthetjük őket arra, hogy milyen reakciókat válthat ki másokból, ha nem a normáknak megfelelően cselekednek. Így tanulnak meg vizsgálódni és mérlegelni napról napra egyre jobban. Emellett pedig még mindig nagy jelentőséggel bír a mi szülői példánk! Mi köszönünk, ha belépünk valahová. Megköszönjük a másik kedvességét akkor is, ha a gyereknek adott valamit. Őszinte bocsánatot kérünk, ha felismerjük, hogy valamire nem megfelelőképpen reagáltunk. Megfogalmazzuk, hogy milyen érzések játszódnak le bennünk egy-egy adott helyzetben, és ebben segítjük a gyereket is. Innentől a minta átadása automatikus lesz, és akkor jön elő, amikor a gyerek készen áll rá.

Vannak gyerekek, akik a kezdetektől annyira szociálisak, hogy már inkább a szüleiket hozzák zavarba a nyitottságukkal, míg másoknak több időre van szükségük, hogy kimerészkedjenek a gondozójuk aurájából, vagy meg merjenek szólalni közönség előtt. Önazonosak és őszinték viszont csakis úgy lehetnek ezek a megnyilvánulásaik, ha megadjuk nekik az időt a megfigyelésre, a felfedezésre, az önmagukba vetett hit kiépülésére, ami arra ösztönzi majd őket, hogy utánozzanak és saját döntésekkel próbálkozzanak! Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy saját magunkat vizsgáljuk, a gyerekekkel pedig nyíltan és őszintén kommunikáljunk.