Gyerek félti a szüleit

Kisgyermekkorban a gyerekek logikus gondolkodása fantasztikus elemekkel van tele. Minden összefüggést aktuális tudásuk, egocentrikus gondolkodásuk és szárnyaló képzeletük segítségével igyekeznek megalkotni. Amit még nem ismernek tényként, azt a fantáziájukkal pótolják ki, magyarázzák meg, ennek pedig sokszor ijesztőbb végeredménye van, mint magának a valóságnak lenne.

Sok kisgyerek így kezdi el félteni a szüleit például az orvosoktól (műtét), az autóvezetéstől (ütközés), a repüléstől (zuhanás) vagy akár az alvástól (halál). Aggódik, hogy bántani fogják, és hogy el fogja veszíteni őket. Látott pár pillanatképet egy filmből, elkapott néhány mondatfoszlányt egy beszélgetésből, vagy csak egyedi módon értelmezte egy mesekönyv képsorozatát, és máris rémisztő összefüggéseket alkotott.

Hogy mi fog félelmet kelteni egy gyerekben, az szülőként kiszámíthatatlan, és éppen ezért szinte kikerülhetetlen is, ugyanakkor mégis sokat számít, hogy mi miként állunk a kérdéshez. Mennyire vagyunk velük nyitottak? Mennyire fogalmazhatják meg a gondolataikat anélkül, hogy minket is aggodalom fogna el, és mennyire vagyunk velük – kellő nyugalommal ugyan, de – őszinték a világ dolgaival kapcsolatban? A gyerekek elsősorban arra keresnek maguktól választ, amit úgy éreznek, hogy tőlünk valamiért nem kaphatnak meg. Talán féltjük őket, talán magunkat is féltjük egyes témáktól, őszinteségünk azonban minden esetben ajándék a gyerekeinknek. Emellett pedig már csak egy kis varázslatra van még szükség a megfelelő emészthetőség érdekében.

Két világ között

A gyerekek kisiskolás korig meglepő könnyedséggel mozognak a valóság és a fantázia világa között. A játékukban megélik, ahogy a lávatenger egyre emelkedik a nagyszobában, éppen csak apró száraz foltokat hagyva a meneküléshez. Ha azonban orrfolyás éri őket, pillanatok alatt ott teremnek mellettünk, elvégzik a teendőiket, majd a lávajelenet újra élethűvé válik. Ez a képesség már kisgyerekkorban is megvan, és felnőttként is érdemes vele számolni, amikor a gyerek valamilyen félelemmel küzd, amin segíteni szeretnénk.

Említettük, milyen fontos a szülői őszinteségünk, ez azonban nem kell, hogy kizárja a fantáziánk alkalmazását. Az Alkonyattól pirkadatig című filmsorozat egyik idézete csodálatos pontossággal írja le ennek jelentőségét: „A fantázia segít, hogy elviselhessük a való világ iszonyatát, mert mítosszá formálhatjuk azt, ami amúgy halálra rémítene mindnyájunkat.”

A gyerekeink a képzelőerejükbe tudnak kapaszkodni, amikor érthetetlennek, kiszámíthatatlannak, befolyásolhatatlannak és így rémisztőnek érzik az őket körülvevő világot. A mi partnerségünk ebben pedig különösen nagy támaszt nyújt. Amikor féltenek minket attól, hogy az orvos majd bántani fog, mert látják rajtunk egy korábbi műtét hegeit, vagy amikor nem akarnak minket autóba engedni, mert attól tartanak, hogy össze fogjuk törni magunkat, akkor be kell látnunk, hogy az aggodalmuk igazából reális, hiszen nem lehetünk biztosak abban, hogy minden rendben lesz. A képzeletünket viszont segítségül hívhatjuk, hogy legyen miben hinnie és bíznia a gyerekünknek. Meg igazából nekünk is.

Egy kis varázslat segít

A gyerekekre ritkán hat nyugtatólag, ha azt mondjuk, hogy nincs mitől félni. Ez olyan, mint amikor valami felhúzott minket, és erre azt mondják nekünk, hogy „ne is törődj vele”, „ezen ne húzd fel magad”, „felejtsd el”. Hasztalan tanácsok, amelyek semmiképpen sem segítenek megnyugodni, sőt inkább tovább ingerelnek. Az érzéseinken nem lehet olyan könnyen változtatni, különösen, ha nincs elismerve a létjogosultságuk. A gyerekeinknek tehát elsősorban arra van szükségük, hogy segítsünk nekik megfogalmazni és elfogadni az aktuális érzésüket, vagyis hogy féltenek minket.

A következő lépés lehet a megküzdési mód kitalálása, vagyis egy kis varázslat beiktatása. Innen viszont szabad utat engedhetünk a kreativitásunknak. Ismerve a gyerekünk félelmét, valamint egyéni érdeklődését, előhozakodhatunk különböző védelmet biztosító történetekkel. Beszélhetünk neki az őrangyalunkról, aki folyamatosan szemmel tart, egy kisebb tárgyról, amelynek varázsereje van, vagy egy láthatatlan fonálról, amely mindig összeköt minket. Szerencsére ma már számos mesekönyvet is lehet találni a témában – amelyek nekünk is ötleteket adhatnak –, ugyanakkor sokszor a saját történeteink bizonyulnak a legtestreszabottabbnak a gyerekeink számára.

Elbeszélgethetnek a kismanóval, aki a zsebünkben mindig elbújik, ha orvoshoz megyünk. Közösen elmondhatjuk a védelmet nyújtó varázsigét, amikor munkába és óvodába indulunk. Este pedig megköszönhetjük mindannyian az őrangyalunknak az aznapi munkáját. A fantázia ilyen értelemben nem szakít el a valóságtól, csak segít az elfogadásában. Mint egy sétapálca: biztos támasz nyújt, olykor többfunkciós, és mindig kéznél van. Nekünk, szülőknek, csak fel kell ismerni, hogy mikor van rá szükség.