fiúk nevelése érzelmek elnyomása

Az ember egyik leghatékonyabb viselkedésformáló tényezője a kirekesztéstől való félelem. Társas lények vagyunk, a túlélésünk múlik azon, hogy milyen kapcsolatot ápolunk a körülöttünk lévőkkel. A valahová tartozás érzése olyan jelentőséggel bír, hogy felerősíti bennünk a másoknak való megfelelni akarást, s tulajdonképpen könnyen meg is előzi az önismeret és önelfogadás irányába tett törekvéseinket. Ez valahol nem meglepő, hiszen az énkép kialakulását is nagyban befolyásolja a szülők visszacsatolása, vagyis egy baba akkor tud pozitív énképet alkotni, ha ösztönös megmozdulásaival fel tudja hívni szülei figyelmét, s ki tudja váltani az ő szeretetüket.

Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy a későbbiekben mások elfogadását, megnyílását, kapcsolódását, vagyis a beilleszkedést a legtöbb esetben kifejezetten elősegíti (ha nem megelőzi) saját magunk őszinte és pozitív értékelése. A valahová tartozás megvalósulását megkönnyítő készségek és képességek (kommunikáció, empátia, bajtársiasság, emberismeret) azonban nagyban kapcsolódnak az érzelmi intelligenciához, amelynek értékét társadalmi szinten és különösen a nemek tekintetében hajlamosak vagyunk alábecsülni. Kiváltképp a fiúk esetében – hibásan – már kisgyermekkortól kezdve igyekszünk elhanyagolni ennek a személyiségfejlődési területnek a gondozását. Most bemutatunk két olyan, többnyire kimondatlan parancsot, amelyekkel a fiaink már gyerekkorukban szembesülni kényszerülnek, s amelyek éppen a könnyed kapcsolódást, mások elismerését és így a beilleszkedést akadályozzák.

#1 Bírd ki egyedül!

F. Várkonyi Zsuzsa Tanulom magam című könyvében hívja fel a figyelmet azokra a nemek közötti eltérésekre, amelyek leginkább a neveltetés következtében alakulnak ki. A férfiak oldalán ilyen lehet például az érzelmektől való elzárkózás, ami egyfajta férfiasságot, keménységet és sebezhetetlenséget igyekszik bizonyítani. A fiúgyerekeket nagyon hamar érik olyan ingerek a környezetüktől, amelyek az érzelmi megnyilvánulásaikat gyengeségként értékelik:

A társadalmi elvárás az, hogy mihamarabb stabil férfiakká váljanak, s ennek érdekében ne engedjék, hogy az érzelmeik irányítsák őket. „Bírd ki egyedül!” – szól a kimondatlan parancs. Ne mutasd ki, ne kérj segítséget, ne törj meg, mert akkor ki fognak csúfolni (gyerekek, felnőttek egyaránt), ki fognak rekeszteni, le fognak győzni! Érzékelhető a parancs mögötti jó szándék, azonban ez a megközelítés nagyon leegyszerűsíti az emberi működést, és így figyelmen kívül hagy sok tényezőt, ami végül ténylegesen érzelmileg instabillá és akár beteggé is teheti a kiteljesedni vágyó férfilelket, még több kirekesztést előidézve. Ahhoz, hogy megtanuljuk megfelelő magabiztossággal kezelni az érzéseinket, előbb meg kell őket ismernünk, ez pedig egy tanulási folyamat. Ennek hiányában a gyerek akadályozva lesz önmaga megismerésében, viselkedése szabályozásában, de mások kommunikációjának és magatartásának értő olvasásában is. Márpedig a belső stabilitáshoz, a valódi beilleszkedéshez és a tartós valahová tartozás érzéséhez ezek a készségek nélkülözhetetlenek.

#2 Légy hozzáértő!

Az előző néma parancs talán már önmagában is előidézi a férfiakkal szembeni következő elvárást, vagyis hogy „Légy hozzáértő!”. Ha valamit egyedül ki kell bírni, akkor azt az egyénnek meg is kell oldania beismerés és segítségkérés nélkül. Minden külső visszajelzés tehát, ami ezt sejteti, kritikaként éri az embert. Ebből viszont egyenesen következik, hogy felerősödik a bírálattal szembeni érzékenység. A kritikát persze a legtöbben nem fogadjuk szívesen, nőként és férfiként is gyakran lendülünk azonnali védekezésbe vagy visszatámadásba, amikor valaki minősítést fogalmaz meg velünk szemben, azonban hogy ki mit érez bírálatnak, az nagyon változatos lehet.

F. Várkonyi szerint az az általános tapasztalat, hogy a férfiak több területen és könnyebben éreznek kritikát (lásd: tanácsok, javaslatok, segítség felajánlása). Mindez megint csak visszacsatolható a beilleszkedés és a valahová tartozás érzésének igényéhez. Ha egy fiú már gyerekként azt tanulja meg (elsősorban a felnőttektől), hogy akkor van elfogadva, ha nem mutatja ki az érzéseit, ha nem ismeri be a kétségeit, viszont maga megold minden nehéz helyzetet, akkor mások észrevételei könnyen keltenek benne akaratlanul is fenyegetettségérzést. Ennek eredménye rendszerint az érzelmi éretlenség és az elmagányosodás, ami rendkívül nagy hátrányt jelent az életben. Az egyén lelki világára, önbecsülésére, de az életben való sikerességére is negatív hatással lesz. Pedig nem ez lenne a célunk.

Felnőttként mi mutatunk példát, és mi ismertetjük meg a gyerekeinkkel a társadalmi elvárásokat. Érdemes tehát szem előtt tartani, hogy milyen értékeket szeretnénk átadni a gyerekeinknek, és azokat milyen sorrendben. Az érzelmi nevelés meg kell, hogy előzze a viselkedésszabályozást érintő elvárásokat a lányoknál és a fiúknál is. A fiainknak is először meg és fel kell ismerniük az érzelmeiket, hogy megtanulják azokat elfogadható módon és körülmények között kifejezni, még ha esetleg eltérően is a lányoktól. A felnőtt énjük stabilitásához, a későbbi kapcsolataik minőségéhez és az életben való sikerességükhöz ez mindenképpen hozzájárul. Az említett két (kimondott vagy kimondatlan) parancs pedig valójában mindezek ellen játszik.