Engedetlen gyerek: hatalmi játszmáról vagy segélykérésről van szó?

A gyerekek, amikor elbizonytalanodnak, a viselkedésükkel igyekeznek felhívni a szüleik figyelmét arra, hogy válaszokra és iránymutatásra van szükségük. Az engedetlenség valójában a biztonságérzetük visszaszerzésére tett kísérlet, amelyben azt is ellenőrzik, hogy mennyire számíthatnak ránk. Ha pedig ilyenkor mi kiborulunk, azzal csak tetézzük a bajt.

Vannak olyan viselkedési stílusok és minták, amelyek különösképpen képesek ingerelni az embert. Személyenként eltérő, hogy milyen megnyilvánulások és helyzetek verik ki a biztosítékot, de mindannyiunknak megvannak a magunk érzékeny pontjai. Ezeket pedig sokszor a gyerekünk tudja a leginkább ingerelni, akár akaratlanul is: nem tartja be a megbeszélteket, hisztizik, nemcsak feszegeti, de át is szakítja a határokat, valósággal játszmázik.

Ezekben a helyzetekben tehetetlennek érezzük magunkat, ami kétségbeejtő, és erőteljes dühöt ébreszt bennünk. Nem véletlen, hogy rendszerint elveszítjük a türelmünket, és önszabályozás helyett olyan eszközökhöz kezdünk nyúlni, amelyeket később talán meg is bánunk. Kiabálunk, fenyegetünk vagy büntetünk, csak hogy valahogy megpróbáljuk megőrizni a tekintélyünket. Közben pedig igyekszünk megküzdeni az önváddal is: Mit rontottam el? Miért csak nekem nem megy? Hát ezt érdemlem?

Szerzőnkről

Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.

Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.

Jó, ha tudjuk azonban, hogy a gyerekek elsősorban nem minket akarnak manipulálni az ellenkezéseikkel. Nem a legyőzésünkre és a hatalom átvételére vágynak. Ők gyerekek akarnak maradni, csak keresni és tapasztalni akarnak, rátalálni a dolgok értelmére, mégpedig a szüleik által biztosított biztonságos, kiszámítható és stabil környezetben. Akkor borulnak ki, amikor megzavarodnak, amikor nincs kellő magyarázatuk akár a külső (környezeti) történésekre, akár a belső (saját lelki) folyamataikra. S ha ilyenkor mi is kiborulunk, azzal csak tetézzük a bajt.

Tájékozódás – a pingelv

A gyerekek keresik az egyensúlyt. Igyekeznek tájékozódni egy olyan világban, amelyről alig tudnak valamit, beleértve önmaguk működésének és szabályozásának mikéntjét is. Ez a külső és belső bizonytalanság sokszor okoz fenyegetettség- és kiszolgáltatottságérzést bennük, és ez a leggyakrabban ellenszegülésben nyilvánul meg. Általában a mesékbe, a játékba, a családdal való meghitt időtöltésekbe vagy a természet adta örömökbe merülnek el, hogy ilyen jellegű feszültségeiket feldolgozzák és helyreállítsák a belső egyensúlyukat – de amikor velünk kerülnek emiatt összetűzésbe, zavarodottá válnak. Ilyenkor nemcsak az ismeretlen körülményekkel kell megküzdeniük, hanem a máskor biztonságot nyújtó szülő elutasítással való fenyegetésével is, ami elveszettségérzéshez vezet.

Az emberi világban való tájékozódását és az énkép megformálását a közvetlen környezetből érkező visszajelzések alkotják elsősorban. A gyerekek, amikor elbizonytalanodnak, a viselkedésükkel igyekeznek felhívni a mi figyelmünket arra, hogy válaszokra és iránymutatásra van szükségük a kialakult helyzetben. Kim John Payne, a Melegszívű fegyelmezés című könyv írója ezt nevezi pingelvnek: ahogy egy tengeralattjáró sziklákról visszaverődő hanghatások által tájékozódik helyzetéről, úgy a gyerekek is hasonlóan, a problémás viselkedésükkel próbálnak belőlünk olyan visszajelzéseket kicsikarni, ami segíti őket a tájékozódásban, vagyis a belső egyensúly visszaszerzésében. Az undokságuk, a piszkálásuk, az engedetlenségük és agressziójuk nem a személyünknek szól, sokkal inkább egy segélykiáltás, jelzés arra, hogy bizonytalanság, zavar lett rajtuk úrrá. Az engedetlenség valójában a biztonságérzetük visszaszerzésére tett kísérlet, amellyel ellenőrizni igyekeznek azt is, hogy mennyire számíthatnak ránk. Nem az engedékenységünkre, hanem a megértésünkre és az egyértelmű útmutatásunkra.

Mindig segélykérés és sosem hatalmi harc

Minden gyereknek nehéz megélnie a korából és fejletlenségéből fakadó kiszolgáltatottságot, de ennek ellenére érzik, hogy a számukra megfelelő biztonság valahol a szülőktől kell, hogy származzon. Másfél-két évesen már céljuk az önállósodás, a készségek fejlesztése önmaguk megfelelő szabályozásához, de még ekkor sem áll szándékukban, hogy átvegyék a szülők biztonságot nyújtó iránymutatását. Keretekre van szükségük, amelyek lehetőséget adnak a szabad gyakorlásra, és közben védelmeznek a külső veszélyforrásokkal szemben. Ezek a keretek persze folyamatosan változnak, hiszen egyrészt a gyerek képességei egyre gazdagabbak, másrészt minden körülmény folyamatosan változik. A keretek tehát gyakorta kívánnak minőség-ellenőrzést.

Elsősorban biztonságérzetre van szüksége
Elsősorban biztonságérzetre van szükségeHalfpoint / Getty Images Hungary

A gyerekek engedetlensége sok mindenből fakadhat: az otthoni légkör bizonytalanságából, egy váratlan és emlékezetes napközbeni eseményből, intézményi nézeteltérésekből, vagy egyszerűen belső (lelki) fejlődésükből. Olyan tényezőkből, amelyek elbizonytalanítják, akadályozzák a tájékozódását, ezért segélykérést generálnak: Hol vagyok? Mi lesz most? Meddig kellene elmennem? Most megvédtek, vagy elutasítotok? Biztonságra találok, vagy magamra maradok?

A szülői válasz és visszajelzés ilyenkor nagyon fontos. Vagy arról árulkodik, hogy magabiztos támaszai vagyunk a gyerekünknek, akik a bajban is stabil kapaszkodók maradnak, vagy ahogy ő, mi is elbizonytalanodunk, s az érzelmek helyett a viselkedésre fókuszálva csupán magunkat igyekszünk védeni.

Pár tipp a gyakorlathoz:

  1. Gondold végig, mi változott, mi érhette váratlanul a gyereket! Számukra minden változás elbizonytalanító, s azok megértéséhez, elfogadásához a mi segítségünkre szorulnak.
  2. Ne vedd magadra! A velünk szemben tanúsított viselkedések általában nem rólunk szólnak. Ha magunkra vesszük, védekezésbe kezdünk, ami gátolja, hogy észrevegyük a valódi segélykérést. Látva, hogy róla szól, viszont mi is nyugodtabbak maradhatunk.
  3. Segíts neki megfogalmazni, mit érez! Néha nehéz rájönni, de sokat számít, hogy megpróbáljuk.
  4. Gondolkodjatok önkifejezési megoldásokon! A dühöt, csalódottságot vagy félelmet nemcsak megszüntetni kell, hanem engedni is kifejeződni. Közösen találjatok rá megoldást, hogy a negatív érzések is megélhetők legyenek egy mindenki számára elfogadható s mégis kellően feszültségoldó módon. Minél biztosabb tájékozódási pontként szolgálunk visszajelzéseinkkel, a gyerekünk is annál könnyebben fog újra rátalálni kiegyensúlyozott önmagára.
Oszd meg másokkal is!
Mustra