dolgozó anya

Sajnos túl gyakran hallom, ahogyan rásütik a 8 órában dolgozó anyukákra, minek szültek gyereket, ha képesek egész napra – azaz délután négyig – bent hagyni a kicsit az óvodában. Sokáig éreztem én is úgy, hogy az a jó a gyerekeim számára és nekem is, ha élvezhetik a maximális figyelmemet, mert ugye, ez egy anya dolga. Aztán sokáig volt épp emiatt lelkifurdalásom, amikor mégis visszaálltam a mókuskerékbe (noha eleinte csak félállásban).

Milyen az idilli gyerekkor?

Úgy nőttem fel, hogy apukám és anyukám is otthonról dolgozott. Édesapám háziorvos volt, édesanyám pedig mellette asszisztens; a rendelő pedig egybeépült a szolgálati lakással. Számomra ez volt a tökéletes gyerekkor: amikor hazaértem az iskolából, anyu már nem dolgozott, mert vége volt a rendelésnek. Mindig meleg ebéddel várt haza, és apukám is szakított időt egy kis játékra két beteg meglátogatása között a délutáni órákban. Megfogadtam, hogy ha egyszer anyuka leszek, csakis úgy nevelem a gyerekeimet, ahogy engem a szüleim.

3 hónap vagy 3 év

Aztán huszonévesen megismertem a francia férjemet. Emlékszem, volt nagy döbbenet, amikor először szóba került, melyik országban mennyi időt töltenek az anyák gyesen/gyeden. Mondtam, hogy nálunk van, aki 3 évig is otthon marad a gyerekkel, mire ő közölte, hogy náluk pedig 3 hónapig. Mindketten nagyot röhögtünk, mert azt hittük, csak viccel a másik. Kiderült, hogy nem.

A francia anyák már a terhesség elején kiválasztják azt a bölcsődét, ami közel van a munkahelyükhöz (így akár a szoptatást sem kell abbahagyni), vagy megkeresik az ideálist dadust, aki otthon van a picivel, amíg apa és anya dolgozik.

Ők attól szuper anyák, hogy vissza tudnak menni dolgozni, akkor is, ha előtte csak 1-2 órát aludtak, és mégsem szenved csorbát az anya-gyerek kapcsolat. Ezzel szemben Magyarországon akkor vagy szuper anya, ha az óvodáig nem mégy vissza dolgozni. És az a helyzet, hogy kicsit mindkét ország anyáinak igazuk van.

Itthon jó anya, kint meg béna anya

Furcsa, kicsit tudathasadásos állapot volt, hogy miközben itthon jó anyának éreztem magam, mert a gyerekem az első, és szeretek „csak” anya lenni, addig a férjem családjánál ferde szemmel néztek rám, mert a gyerek köztünk alszik, mert az 1 éves lányomat még szoptatom, mert a pénzkereséssel járó összes felelősség a férjemre hárul, mivel én nem dolgozom. Hozzáteszem, a férjem végig támogatott, és próbálta megértetni a rokonsággal, mennyi előnye származik a gyerekünknek hosszú távon abból, ahogyan mi neveljük.

A lányom 1 éves születésnapjáig minden rendben volt. Aztán elmentünk egy esküvőre, ahol rosszul lettem, mert túl sok ember volt körülöttem. Akkor tudatosodott bennem az, hogy valójában az anyaság mennyire elszigetelheti az édesanyát a társas kapcsolatoktól, ha nem figyelünk arra, hogy igenis mozduljunk ki a gyerekkel is. Valóban minden sokkal jobb lett, amikor már járt a lányom, mehettünk játszótérre, és lehetett társalogni más anyukákkal is. Csakhogy ez beszűkíti a társalgást egy idő után, és azon kaptam magam, hogy a nem gyerekes barátaimmal már alig találunk közös témát.

Újra munkába állni

Kétéves volt a lányom, amikor bölcsis lett, én pedig otthonról újra elkezdtem cikkeket írni. Nehezen ment a visszaállás. Eleinte még azon is paráztam, hogy mi lesz a lányommal, ha nem eszik rendesen, vagy ha valaki nem nyugtatja meg, ha sír valamiért. A gyerekszülés utáni első 5000 karakteres cikkemet pedig 2 napon át írtam, annyira kijöttem a gyakorlatból. Aztán a gyerek szépen beszokott a bölcsibe, új ismeretségek születtek, sőt egy azóta is tartó barátságot is ennek köszönhetek. Jöttek a sikerélmények a munkában, és bár nem éreztem teljes értékű munkaerőnek magam, végre újra magabiztosabbá váltam, ami az életem minden területére pozitívan hatott.

Félállásban dolgoztam sokáig, mert azért azt a vágyálmot nem szerettem volna elengedni, hogy a gyerekeim úgy nőjenek fel, ahogy anno én is. Igaz, volt, hogy így is nekem szegezték a kérdést: „Anya újra könyvet ír? Mert sok franciát kever megint a gyerek a magyarba” – utalt finoman az óvónő arra, hogy bizonyára nem töltök elég időt a gyerekemmel, aki emiatt elfelejtheti az anyanyelvét. Aztán a sors mégis úgy hozta, hogy az egyetlen lehetőségem, hogy ne legyek munkanélküli, az volt, ha bevállalok egy nyolcórás, hibrid munkavégzésű állást. Máskülönben nem biztos, hogy igent mertem volna mondani a munkára, hiába, hogy ezzel egy kisebb álmom valósult meg. Az első pár hétben rendszeresen kiborultam.

Aki este is dolgozik, és még hétvégén is, és még így se ér a milliónyi teendő végére; aki hajnalban kel fel, hogy megfőzzön a családjának, de este már nincs ideje leülni az asztalhoz. Közben a férjem iszonyú büszke volt rám (és persze a rokonság is), hogy micsoda energiákat szabadítok fel, ugyanakkor neheztelt is rám, mert sokkal több feladat hárult így rá. Folyamatos volt a stressz, a fáradtság, a lelkiismeret-furdalás.

Hogyan felelhetnék meg minden elvárásnak? 

Újabb pár hét után aztán kiderült, hogy egyszerűen csak bele kellett tanulnia az egész családnak az új rendszerbe. A mantra működött: ha más képes gyerek mellett 8 órában dolgozni, akkor nekem is menni fog. Most már tudom, hogy előre meg kell tervezni mindent, ami sajnos jóval feszesebb napirenddel jár mindenkinek. Cserébe újra együtt ül az asztalhoz az egész család (a férjem zöldséges csirkéje lett az új kedvenc étel), kevesebb időt töltünk együtt, de az – akármilyen közhelyes is – tényleg minőségi; játszunk, nevetünk, beszélgetünk. Amikor pedig bejárok az irodába, az felér egy igazi énidővel. 

A legjobb az egészben mégis az, hogy úgy érzem, végre (így 42 évesen) azt csinálom, amihez értek, és amit szeretek – ráadásul el is ismerik a munkámat. Ez a fajta megbecsültségérzés boldoggá tesz, feltölt, önbizalmat ad, még ha irtó fáradt is vagyok, és heti egyszer azért még borul a bili. Akármilyen meglepő, de a gyerekeimen is azt látom, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, mert lett egy működő rendszerünk, amiben a szüleik is boldogok. 

Szóval csak remélem, hogy hosszú távon is ilyen lelkes leszek. Aztán még az is lehet, hogy annyira belejövök a sok órát dolgozó anya új szerepébe, hogy már nem kell hajnalban keljek ahhoz, hogy utolérjem magam. Az elmúlt évek hatalmas tanulsága az, hogy tényleg nem csak egyfajta életmód és nevelési módszer lehet működőképes; bármit is választunk, a lényeg, hogy abban egyensúlyra leljünk.