Az emberek 6–10 százaléka küzd vele, azaz gyakoribb, mint az autizmus vagy az ADHD, mégis alig hallani erről az idegi eredetű mozgáskoordinációs zavarról – épp ezért foglalkozunk most vele Bóné Éva fejlesztő pedagógus, pszichopedagógus segítségével.
A diszpraxia jellemzően a motoros készségeket befolyásolja, azaz ügyetlenebbé, sutábbá teszi a mozdulatokat, és az olyan összetett mozgást vagy mozgássort igénylő feladatok, mint például az öltözködés, komoly kihívást jelenthetnek a diszpraxiás gyerekeknek. Ugyanakkor ők is fejleszthetők, teljes értékűek, csupán az történik, hogy számukra bizonyos mozgásos feladatok nagyobb kihívást jelentenek. Súlyosabb esetben ez kihat a finommotorikus képességekre, az írásra, az eszközhasználatra vagy a beszédre is – ezért is nevezik gyakran ügyetlengyerek-szindrómának. A zavar idegélettani összefüggéseiről pedig sokszor a szülőknek, óvónőknek, tanároknak sincs tudomása, ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy jól és előremutatóan tudnak segíteni minden esetben. Pedig a megértés, a türelem, a szerető, segítő attitűd nagyon fontos annak érdekében, hogy a gyerekek megfelelő önbizalommal rendelkezzenek.
Viszonylag új rendellenességről van szó – pontosabban nem maga a rendellenesség új, hanem a felismerése és elkülönítése a figyelmetlenségből adódó ügyetlenségtől: csupán a nyolcvanas években írták le először. Kialakulásának okait sem ismerjük, bár a méhen belüli, születés körüli oxigénhiányos állapot közrejátszhat. Magyarul gyakran nevezik ügyetlengyerek-szindrómának is. Fiúknál kétszer gyakoribb, mint a lányoknál.
A diszpraxiás gyerekeknél az agy motoros képességeit irányító neuronok nem kapcsolódnak össze, nem szinkronizálnak egymással. Az érzékek – látás, hallás, tapintás, szaglás, mozgás – feldolgozása és az azokra adott válasz nem tökéletes. Ez nagyon sokféle módon megnyilvánulhat: a gyerekek nehezebben boldogulnak az eszközökkel, gyakran leejtik őket, vagy az apró gombok, kapcsolók fognak ki rajtuk. Gyakran tévesztenek irányt, mozgáskoordinációjuk nem olyan fejlett, mint a kortársaiké, nem tudják simán és gördülékenyen végrehajtani a mozgássorozatokat, hiába ismerik őket. Lassabban öltöznek, ügyetlenebbek a labdajátékokban, saját testükön is nehezen igazodnak ki, például nem tudják megmondani, hol értek hozzájuk, a jobb és bal kézzel végzett mozgásokat nehezen koordinálják, könnyen eltévednek.
Dr. Sally Payne diszpraxia-szakértő elmondása alapján egy olyan összetett mozgássor, mint az ugrókötelezés nagy kihívást jelenthet. Az új készség elsajátításakor három elem játszik szerepet: a személy, a környezet és az aktivitás. Ha a gyerek otthon meg is tanulja az ugrókötelezést, az iskolában már nem feltétlenül fogja tudni bemutatni, mert abban a helyzetben az agya egy másik részét kell(ene) használnia új körülmények között. Tehát újra gyakorolniuk kell, hogy elsajátítsák a mozgássorozatot, igaz, az otthoni gyakorlásnak hála ezúttal gyorsabban sikert érnek el. Ám a nehézségek újra jelentkeznek, ha ezek után hulahoppkarikát nyomnak a gyerek kezébe. A testnevelő tanárok megfelelő odafigyelés híján a diszpraxiás gyereket lustának, dacosnak, gondatlannak, tanulásra képtelennek minősíthetik, más pedagógusokkal egyetemben – pedig ez messze nem igaz.
A diszpraxiások intelligenciája, memóriája, kommunikációs képessége teljesen ép, persze csak abban az esetben, ha a beszédközpontjukat nem érinti a betegség. Nagyon keményen próbálkoznak, gyakorolnak és dolgoznak a mindennapi feladatok megoldásain, de nekik tízszer annyi idő bekötni egy cipőfűzőt, nekünk, felnőtteknek meg sokszor nem jut eszünkbe, hogy a lustaság és a lassúság nagyon nem ugyanaz.
Többféle diszpraxiát különböztetünk meg attól függően, pontosan mely területet érinti a részképesség gyengesége: az írást és a beszédet, vagy a mozdulatok megfelelő sorrendbe helyezését, illetve az összetett cselekvéssorok, esetleg a mozgás utánzását vagy egy mozgó tárgy követését. Minden esetben szakember dönti el, milyen mértékű és típusú diszpraxiáról van szó, ugyanis más rendellenességek is állhatnak a háttérben.
A kezelés fontos része a pszichológiai munka
A diszpraxiát nem lehet kinőni, azaz a gyerekkori állapot a felnőtt életre is hatással lehet. Nem létezik rá gyógyszer, ugyanakkor különböző terápiák, fejlesztések mérhetően segíthetnek. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy az érintett gyerekek megértést és támogatást kapjanak minél több oldalról. Az, hogy észlelik, hogy lassabbak, körülményesebbek, ügyetlenebbül mozognak a társaiknál, komoly önértékelési problémákhoz vezethet. A folyamatos frusztráció, amelyet a sikertelenség okoz, szintén ok arra, hogy önbizalom-építő segítséget kapjanak. Enélkül visszahúzódók lehetnek, szégyellik magukat, akár szoronghatnak vagy depressziós tüneteket is mutathatnak. A tanárok, edzők, a kortársaik pedig gyakran nem értik, milyen nehéz nekik az „egyszerű” feladatokat végrehajtani. A fejlesztések mellett emiatt érdemes hangsúlyt helyezni az önbizalom növelésére, a frusztráció kezelésére. A kis betegek ugyanis pontosan tudják, miben vannak lemaradva, mi az, ami nem megy nekik, jól értik magukat és a világot is, ám a sikertelenségük, sutaságuk miatt dühösek lehetnek.
Eközben azonban legtöbbjüknek remek a humorérzékük, empatikusak, hiszen ők aztán pontosan tudják, milyen nehézségekkel küszködni vagy mindig lemaradni a többiektől. Kedvesek és motiváltak, sőt ha végignézzük, kik azok a híres emberek, akik ezzel a rendellenességgel küzdenek, mindjárt látni fogjuk, hogy a sikeres életnek sem feltétlenül akadálya. A névsor ugyanis olyan olyan neveket tartalmaz, mint Daniel Radcliffe és Cara Delevingne, Mel B., Cher és Florence Welch, Richard Branson multimilliárdos üzletember vagy Jamie Oliver.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
