árvaház háború

Sejthetjük, hogy ezek a helyek, pláne egy háború közepén, cseppet sem számítottak meleg, biztonságos fészkeknek, ahol a gyerekek testi-lelki fejlődése maximálisan kibontakozhatott volna. Sokszor a cél a puszta túlélés lehetett. Épp ezért volt olyan fontos az ENSZ elődje által működtetett Kloster Indersdorf. 

A második világháború utolsó napjaiban, amikor a szövetséges erők egyre jobban benyomultak a náci Németországba, az erdélyi magyar származású Erwin Farkas a testvérével, Zoltánnal együtt egy falusi pajtában – hetek óta az első menedékhelyén – ébredt. Hangzavarra lettek figyelmesek. Odakint, a csehszlovák–német határ közelében amerikai tankok dübörögtek egy közeli dombon. Náci tisztek sehol a láthatáron. Erwin a tankok felé futott, és igyekezett elkapni a csokoládét, amelyet az amerikai katonák dobáltak feléjük. George S. Patton tábornok csapatai megérkeztek. Végre helyreállt a rend, és a bujkáló gyerekeket nem fenyegette német támadás. 

A két árvának hosszú élet jutott

Erwin és testvére, Zoltán számára azonban a szabadság inkább bizonytalanságot hozott. Erwin elbeszélése szerint semmi más vágyuk nem volt, mint kijutni Németországból, abból az országból, ahol megölték a családjukat. A két, a háború végén 15 és 17 éves fiú átélte a második világháború minden borzalmát. A magyar fasiszták deportálták apjukat, az erdélyi falu vezetőjét, feleségét és gyermekeit pedig 1944 tavaszán vitték Auschwitz-Birkenauba. Erwin és Zoltán kisebb testvérei és a szüleik mind életüket vesztették. Ők ketten kényszermunkásként Buna, Oranienburg, majd Flossenburg városába kerültek, mielőtt az SS a dachaui halálmenetbe kényszerítette volna őket.

Háborúból árvaházba

A testvérek heteken át éjszakánként ötös sorokban meneteltek, miközben a tisztek nem kímélték azokat, akik túl kimerültek, betegek vagy éhesek voltak ahhoz, hogy tovább tudjanak menni. Nappal az erdőben, este elhagyatott pajtákban kellett elbújniuk. Bár a két fiú kiszabadult a menetből, ettől még nem kerültek valódi biztonságba. Nem voltak szüleik, nem volt otthonuk vagy pénzük. Erwinnek és Zoltánnak egy értelemben szerencséje volt, mert reményt találtak egy Kloster Indersdorf nevű árvaházban, amely kifejezetten törekedett arra, hogy jól bánjon a rá bízott, túl sok mindent megtapasztaló, traumatizált árvákkal. De hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény a háború közepén?

Összefogott a világ

1943-ban csak Európában 21 millió ember kényszerült elhagyni a lakóhelyét. Az országok erre válaszul a korábbinál szorosabb nemzetközi együttműködésbe kezdtek, így létrejött az ENSZ elődje. 1943-ban az UNRRA azt tűzte ki célul, hogy segítse az otthontalan menekülteket. Az UNRRA több mint 300 szakmunkásból és önkéntesből álló csapatot küldött szét európai és ázsiai területekre, hogy megszervezzék a kitelepített lakosság ellátását. Nemcsak ideiglenes lakhelyeket találtak nekik, de felkutatták a rokonaikat is, és megpróbálták egyesíteni a családokat.

Az MTVA fényképén egy hazánkba érkező UNRRA-segélycsomag fogadása látható:

Elveszett gyerekek

1945 áprilisában az UNRRA első csapata belépett Németország amerikai zónájába, ahol az ügynökség képviselői végül 6000-7000 kitelepített gyermeket, tinédzsert és fiatal felnőttet regisztráltak, akiket a háború pusztítása közben „elveszettnek” tekintettek. A „kísérő nélküliek” között vallástól, származástól függetlenül akadtak koncentrációs táborok túlélői, kényszermunkások és felnőtt kényszermunkásoktól elvett gyermekek. A legtöbb ilyen fiatal felnőttek között élt a Displaced Persons táboraiban. Júliusban azonban, nem messze a dachaui haláltábortól, 11 ENSZ-alkalmazott kísérleti projektet hozott létre a németországi amerikai zónában: az első nemzetközi kitelepített gyerekek táborát. A Markt Indersdorf faluban található egykori kolostorban (innen a Kloster) egy apácarend tagjai működtettek árvaházat, amíg a nácik el nem foglalták és be nem zárták a létesítményt. Az UNRRA megbízta a saját 182-es csapatát, hogy nyissa meg újra Kloster Indersdorfot. A Farkas testvéreknek szerencséjük volt, jókor voltak jó helyen, és bejutottak: a gyermekközpont összesen több mint ezer gyereknek tudott segíteni, befogadtak alultáplált csecsemőket, rühfertőzéssel küzdő kisgyermekeket, akik az étel szagától is sikoltoztak, lengyel tinédzsereket, akiket a nacionalista felnőttek arra tanítottak, hogy gyűlöljék a zsidókat, és zsidó tinédzsereket, akik abban reménykedtek, hogy a szüleik talán keresik őket.

Hogy jön a képbe Freud?

De a központ nem csupán az ételre, meleg ágyra gondolt, azon igyekeztek, hogy valahogy visszaállítsák a sokat szenvedett gyerekek emberiségbe vetett hitét. Ebben Anna Freud is segítette őket, aki híres apjának módszerét vitte magával: akkoriban újszerűnek számított, hogy meghallgatták a gyerekek történeteit. Ha kellett, órákig vagy éjszakába nyúlóan ültek ott velük, nem szakították félbe őket. Fontos volt, hogy ki tudják adni magukból, mi történt velük. Emellett kis csoportokban foglalkoztak a gyerekekkel, mindenkivel az életkorának megfelelően, pótcsaládokat szerveztek, segítőket toboroztak, visszahívták a nővéreket is, akik korábban az árvaházat működtették. Az volt a cél, hogy minden gyerek átélje, hogy őt szeretik, és biztonságban van. Ez annyira jól sikerült, hogy a Kloster Indersdorf legalább öt másik hasonló központ számára szolgált mintául Európában.

Így segítettek a Farkas testvéreken

Erwin és Zoltán a pajtabéli felfedezésük után egy korábbi német hadifogolytáborba kerültek, ahol felszabadult szerb zsidók orvosi segítséget nyújtottak nekik. Több mint egy hónappal később munkába álltak egy közeli amerikai katonai alakulatnál. Az amerikai katonaság azonban, tudva, hogy kiskorúak, kapcsolatba hozta őket az UNRRA-val. A Farkas testvérek számára megnyílt a Kloster Indersdorf kapuja. Szociális munkások és ápolónők étellel, új fehér pulóverekkel, meleg fürdővel, orvosi vizsgálatokkal és saját ágyakkal fogadták őket. Napközben angol, német és – a létszám növekedésével – magyar anyanyelvű tanfolyamokon vettek részt. Tornára és művészeti órákra jártak, szabadidejükben sportoltak, és ami talán a legfontosabb, olyan szakmákat tanultak, amelyek segítettek nekik elhelyezkedni és pénzt keresni későbbi felnőtt életükben.

Sok magyar gyerek megfordult az árvaházban

Ottlétük alatt sok magyar fiatallal találkoztak, köztük Tibor Sandsszel, akit akkor még Munkácsy Tibornak hívtak. A most már New Yorkban élő nyugdíjas operatőr élénken emlékszik arra, milyen volt a központban az élet. Ő maga háromszor menekült el a nácik elől, mielőtt azok elfogták, és 19. születésnapján marhavagonban Buchenwaldba szállították. Gyűlölte nézni, ahogy az éhező gyerekek „mint az állatok” kapkodtak az étel után, Tibornak ezért nagyon fontos volt, hogy az UNRRA ragaszkodott az étkezések során az illemszabályokhoz. A felnőttek folyamatosan nyugtatgatták a kicsiket, hogy holnap is lesz mit enniük. Még így is akadt olyan gyerek, aki inkább gyorsan felkapta az ételét, és felmászott vele az emeletes ágyába, nehogy bárki elvegye tőle az értékes zsákmányt.

Új élet Amerikában

A gyerekeknek igyekeztek megfelelő családokat, lakhelyeket keresni. Ez nagyon nehéz volt, hiszen sok kicsi elfelejtette a nevét és az életkorát is az átéltek hatására. Az azonosítást megkönnyítendő minden gyermeket lefényképeztek. Ezek a képek a kicsik élettörténetének leírásával együtt most a New York-i Zsidó Örökség Múzeumában lógnak szövetszalagokon, ahol a „My Name Is… The Lost Children of Kloster Indersdorf” című kiállítás részeit képezik. Sok árvához hasonlóan Erwin és Zoltán is Amerikába akart menni. Egy menekülttársuk értesítette apjuk Bronxban élő testvéreit, hogy a fiúk túlélték a háborút, mire a rokonok elvállalták a fiúk gondozását, de ehhez New Yorkba kellett menniük. Ám az Egyesült Államoknak kvótái voltak, így még az olyan árváknak is, akiknek volt családjuk és volt hol lakniuk, sokáig kellett várniuk a megfelelő vízumra.

A szeretet megmarad

Miután végre megkapták, 1946 decemberében megérkeztek Amerikába. Erwin a nagybátyja családjához költözött Kelet-Bronxba, Zoltán pedig a nagynénjéhez Nyugat-Bronxba. Új otthonra leltek az ottani magyar közösségben, a ruházati negyedben dolgoztak egy szőrmekereskedő nagybátyjuknál, miközben gyorsított esti tanfolyamon leérettségiztek. Ezután mindkét fiú egyetemre ment, Erwin a Cornellre, Zoltán pedig a City College of New Yorkra. Később mindketten az amerikai hadseregben szolgáltak, lediplomáztak, és karriert építettek. A 94 éves Erwin nyugdíjas klinikai pszichológus, a minnesotai St. Paulban él, és azon dolgozik, hogy senki se feledhesse el, mi történt velük. A néptáncrajongó Zoltán Kaliforniában a Stanford Lineáris Gyorsító Központ tudósaként dolgozott. 2019-ben, 92 évesen hunyt el. Egyiküknek sem lett gyermeke, de egymással szorosan tartották a kapcsolatot. 

Tudd, hogy számítasz

A Kloster Indersdorf egykori menekültjei rendszeresen összegyűlnek régi árvaházukban (ma már iskola működik az épületben), hogy felidézzék azt a rövid időt, amelyet ott töltöttek, és találkozzanak egykori segítőikkel. Egyes tagok célul tűzték ki, hogy megtaláljanak minden gyereket, akit valaha a Klosterben elszállásoltak, hogy mindegyikükhöz elérjen az üzenet, miszerint fontosak, számítanak, emlékeznek, gondolnak rájuk. Visszagondolva a majdnem nyolcvan évvel ezelőtti halálmenet élményére, Erwin egyáltalán nem tartja magát a nácik áldozatának. „Fizikailag és lelkileg is felépültünk – mondja. Az igazi pusztítást a korábbi életünk megsemmisülése jelentette.”