Hiába hallgatsz róla, a gyerek pontosan érzi, ha nem vagy jól. És magát hibáztatja

A gyerekeinket általában igyekszünk megóvni minden lelki aggodalomtól. Azoktól pedig pláne, amik nem velük kapcsolatosak, amikről nem tehetnek, és amiket valószínűleg nem is értenének. A saját nehézségeinkkel – munka, párkapcsolat, szülők, egészség, vagy éppen anyagiak – nem szeretnénk őket traktálni, meg aztán mire is lenne jó, úgysem tudnak velük mit kezdeni – gondoljuk. Felnőttként ez egy teljesen logikusnak tűnő gondoskodás, hiszen alapvetően nem is javasolt a gyerekeink lelkét terhelni olyasmivel, aminek a megoldása nem az ő dolguk. Egyvalamit azonban mégis szem előtt kell tartanunk: a gyerekek (legyenek akármilyen kicsik) minden érzelmünket átérzik, és ha azokra nincs kellő magyarázat a részünkről, akkor kénytelenek maguknak elméleteket gyártani. Ezzel pedig rendszerint ők is rosszul járnak és mi is.

Attól, hogy nem mondod, ő még érzi

Gyermekpszichológusok a megmondhatói annak, milyen gyakori eset, amikor a gyerek megváltozott viselkedése mögött valamilyen, az anyát vagy az apát érintő lelki feszültség, trauma áll. Ez lehet egy munkahely elvesztése, ami bizonytalanságot keltett, egy spontán vetélés, ami gyászfolyamatot indított el, vagy csak az anyós-após többnapos látogatása, ami erőteljesen feszélyezte valamelyik szülőt. A szülők elsőre nem látják az összefüggést, hiszen szándékosan nem beszéltek ezekről az érzéseikről a gyerek előtt, sőt talán még egymás előtt sem. Igen ám, de a gyerek mégis megérezte, és nemcsak a feszültséget, de annak elnyomását, kordában tartását is.

A gyerekek még rendkívül érzékenyek az érzelmi hullámokra, különösen az édesanyjuk körül, akivel valaha egyek voltak. Megérzik a feszültséget, a csalódást, a szomorúságot, a fájdalmat és az ezek tagadására való törekvést is. Egy gyerek ugyanis – Vekerdy Tamás szavaival élve – nem csak azt érzi meg, aminek az értelmét felfogja. Átéli a környezet érzelmi töltetét, de nem érti a felnőttek segítsége nélkül. Gondoljunk csak bele, milyen ijesztő lehet, amikor lelki fájdalmat érzünk, és mégsem tudjuk annak okát. A felnőttek magyarázata nélkül pedig a gyerek természeténél fogva (egocentrizmus) önmagában fogja keresni a hibát. Érti, hogy nem firtatjuk, így magára marad az önmarcangoló magyarázatokkal. Mi pedig nem is tudunk róla.

Ossz meg vele annyit, hogy tudja, nem az ő hibája!

A gyerekek az indulatokat érzik, amelyek következtében érzelmi távolság jön létre a felnőtt és köztük. A szülő korábban megszokott szellemi jelenléte, odafordulása, figyelme és nyitottsága – személyes problémájából adódóan – csökken, ami által a gyerekben létrejön egyfajta elutasítottságérzés. A gyerek önmagát hibáztatja, hiszen tőle fordult el a szülő. Az ebből fakadó feszültség pedig általában valamilyen nem várt viselkedésben nyilvánul meg, így próbálja jelezni, hogy baj van, és a maga módján próbálja feldolgozni a kellemetlen élményt. Ezt csak akkor tudjuk kiküszöbölni, ha valamelyest megnyílunk a gyerek előtt. Ez nem azt jelenti, hogy rázúdítjuk minden gondunkat, bajunkat és véleményünket – erre a legjobb egy szakember bevonása –, hanem hogy beavatjuk annyira, amennyire neki, az ő lelki egyensúlyának szüksége van rá.

Itt fontos különbséget tenni a saját érzéseink és a másik hibáztatása, minősítése között. A gyereknek nem azt kell hallania, hogy milyen egy bestia az anyós, mennyire érzéketlen és lusta a férj, vagy hogy anya élete egy kudarc, hanem hogy milyen érzéseket keltettek bennünk a történtek: Kimerített a főnökömmel való beszélgetés, sokat dolgoztam, és nem érzem, hogy értékelnék. Csalódottá tett, hogy apa elfelejtette kivinni a szemetet, ahogy ígérte. Jólesett volna, ha a papa végighallgat ebédnél, dühös lettem, hogy félbeszakított. Az ilyesfajta megfogalmazásokat nevezzük énüzenetnek, hiszen csakis ránk vonatkozó tényeket és saját érzelmeket közvetít. A gyerek nem azt hallja, hogy szidsz egy másik embert, mégis érti, hogy ennek semmi köze őhozzá, megnyugodhat. 

Ugyan mit ért ebből egy gyerek?

Felmerülhet bennünk, hogy érzelmeink magyarázata – az egyszerűsített nyelvhasználat ellenére – vajon értelmet nyer-e a gyerekben. A hangsúly itt is az érzelmi tölteten van. Lehet, hogy nem minden szót fog érteni, sőt az is lehet, hogy nem is érdekli igazán a hablatyunk, de a közvetített érzelmi hullámok mindenképp. A nyitottságunk, a szándékos odafordulásunk, az ő megnyugtatására, megerősítésére tett gesztusaink sokatmondók a számára, és ez a lényeg.

A szülői megnyilvánulásaink továbbá mintaként szolgálnak majd neki. A gyerekek így tanulják meg, hogy léteznek nehézségek az életben, amiket túl lehet élni, és nem úgy, hogy hallgatunk róluk. Így tanulják meg, hogy miként fejezhetik ki önmagukat, és oldhatják a túlfűtött érzelmeiket. Így válik számukra is természetessé, hogy megoszthatják velünk a saját nehézségeiket, dilemmáikat és nem utolsósorban a félelmeiket. Nem attól leszünk erősek, hogy mindezeket magunkban tartjuk, és mélyen elfojtva próbálunk velük megküzdeni, hiszen hosszú távon ez éppen hogy gyengíti a lelkünket. A gyerekeink akkor nem fogják magukat hibáztatni, ha mi merünk őszinték lenni előttük, s ha nem is megyünk bele a részletekbe, amit mondunk, mind igaz. Ez erősíti a gyerek érzelmi kötelékét önmagával, az emberi élettel és velünk is.