Ne akard a gyerek szájába rágni egy mese tanulságát, úgy nem működik

Gyerekeink számára a mese (értjük ez alatt a kitalált vagy felolvasott meséket) nemcsak játék vagy pihenés, hanem olyan tevékenység, ami magában foglal egyfajta szellemi munkát is. Segédeszköz, mankó, ami az ő saját nyelvükön segíti megérteni a világ működését, az őket érő ingerek jelentését, és a bennük lezajló folyamatok feldolgozását. Nem véletlen, hogy annyi szó esik manapság a mesemondás fontosságáról, ugyanakkor még mindig sok félreértés is van a témával kapcsolatban: brutálisak, a valóságtól túlzottan elrugaszkodottak, nincs értelmük, rossz példát mutatnak – mondják egyesek a mesékről.

A fantáziavilág, amelyet megtestesítenek a mesék, sok esetben valóban távol áll a mi felnőtt világképünktől és gondolkodásmódunktól. Nem látjuk meg bennük azt a szimbolizmust, azt az értékközvetítést, ami a gyerekeink számára – tudat alatt ugyan, de – nyilvánvaló. Sőt, éppen ez a kimondatlanság, a konkrét értelmezés hiánya nyújthat biztonságot, lelki megerősítést, hiszen érzéseiknek a tudatos felismerése, a velük való szembesülés talán meg is ijesztené őket. Értelmi fejlettségük még nem áll készen a logika és racionalitás adta egyhangú és egyértelmű következtetésekre, magyarázatokra, hanem ellenkezőleg, a szabad fantázia és szimbolika tudja megalkotni azt a pajzsot, amire lelküknek az adott pillanatban szüksége van.

Ha felnőttként tehát fel akarjuk nyitni a gyerek szemét arra, hogy mi a mese cselekményének jelentése és tanulsága, azzal éppen ezt a láthatatlan pajzsot zúzzuk össze. Legyen szó akár népmeséről, akár gyógyító, vagy bármilyen más modern gyermekirodalomról.

A gyerekeket a fantázia védi meg a valóság borzalmaitól

A gyerekeknek még szabad átjárásuk van e két dimenzió között. Folyamatos figyelemmel kísérik a környezetük és önmaguk testi-lelki történéseit. Van, ami értelmet nyer a valóságról szerzett tudásuk alapján, van, ami pedig nem, így a képzelőerejüket hívják segítségül. Az elme számára a tudatlanság, a bizonytalanság ijesztőbb, mint a valóságtól való elrugaszkodás. A gyereknek tehát sokszor át kell lépnie a fantáziavilágba ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a felnőttek által uralt, még új és bonyolult valóságban.

A közös és jó mesélések egy olyan dimenzióba engednek belépést, ahol minden kiszámítható: egyértelmű, hogy ki a jó, ki a rossz, hogy mindig megpróbáltatásokon át vezet az út, és hogy a végén az fog győzedelmeskedni, akire a legkevesebben gondolnának. Megelevenednek, karaktert formálnak olyan hatalmas erők és érzelmek, amelyek léteznek a gyerekben, de a valóságban való felismerésük megbénítaná őt. A mesékben – különösen a népmesékben – szimbolikusan megmutatkozik a félelem (sárkány, legkisebb fiú), a düh (darabokra szaggat), a féltékenység (testvérgyilkosság), a szülő viselkedésének kettőssége (tündér, boszorkány, vadász, farkas) vagy a gyerek önbizalma (segítő állatok). Azok az érzések és tulajdonságok, amik egyszerre jellemzők az emberre, a gyerekek képzeletében szétválnak, és így értelmet nyernek, így leküzdhetők lesznek.

A mese ad lehetőséget arra, hogy feldolgozzák a szorongásaikat és a kettős érzéseiket (szeretem – utálom anyát). Ebben a világban kapnak teret, hogy megélhessék azokat az érzéseiket, amik társadalmilag nem elfogadottak, amik a valóságban ellenszenvet, elutasítást váltanának ki a szeretteikből, s így saját magukból is. Itt, a mese világában tehát nekik kell irányítani, mert csakis ők tudják, hogy a lelküknek mire van szüksége.

Egy mese tanulságát mindig a gyerek választja

A mesék jelentősége – a szabad játék és a rajz mellett – a gyerekek belső feszültségeinek feldolgozásában kiemelkedő. Amióta erre tudományosan felhívták a figyelmet, számos mesekönyv jelent meg olyan témakörökben, amely a gyereket érintő gyakori konfliktusokra igyekszik megoldást nyújtani. Találunk mesekönyveket a bilizésről, a kistestvér születéséről, az elmúlásról, a finnyásságról, a beszoktatásról, a félelmekről, a barátkozásról és még sorolhatnánk megannyi konfliktust, amikkel a gyerekeknek szembe kell nézniük.

Ezek az írások már ritkábban rugaszkodnak el a valóságtól. Gyakran a felnőttek nyelvén (gondolkodásmódja szerint) íródnak, hiszen realisták, földhözragadtak, és elsősorban nekünk adnak megnyugtatást, egyfajta kapaszkodót az aggodalmainkkal szemben, hiszen a mi igényünk, hogy ne legyen testvérféltékenység, hogy ne legyen sok sírás elváláskor, és hogy ne kelljen bekönyörögni az ételt a gyerek szájába. A mesékben reménykedünk, hogy felnyitják a gyerekeink szemét arra, hogy milyen jó mindaz, amit elutasítanak. Ha valóban jó könyvet választunk, ami a valósághoz közeli, de mégis megragadja és el is ismeri a gyerek búját-baját, akkor persze ezek a könyvek is a segítségünkre lehetnek, de ehhez az kell, hogy a gyerek tényleg élvezze és többször is kérje, nézegesse anélkül, hogy mi ráerőltetnénk.

A mesék varázsereje azonban elvész, ha a felnőtt irányít benne. Elveszíti a gyógyító erejét, ha levonjuk a gyereknek a tanulságát, és a gyerek valószínűleg nem is fogja többet kérni. A mese lelki szabadságot ad, a hallgató azzal azonosul, akivel akar, és olyan értelmezést ad a cselekménynek, amilyet a szíve kíván. Nekünk, szülőknek a legjobb szándékunkkal sem szabad ebbe beleszólnunk.

Mindegy, hogy milyen mesét találunk ki vagy olvasunk fel a gyerekünknek, amíg azt érezzük, hogy élvezi. Ő úgyis azt fogja kérni. Mi csupán lehetőséget biztosíthatunk a választásra. A legjobb, ha vannak népmesék, modern gyerekirodalmi művek és kitalált történeteink is, hogy mindig ahhoz nyúlhasson, amit a leginkább magáénak érez az adott pillanatban. Ezek a mesék (bizonyos mesefilmekkel ellentétben) nem nevelik őket agresszióra vagy félelemre, hanem megtanítják megfelelő módon feldolgozni ezeket a természetesen létrejövő érzelmeiket.

Ebben legyünk a partnerük! Nincs szükségük a tanulság hangos levonásra. Ne vegyük el a mesék varázsát és gyógyító erejét! Ott hadd irányítsanak a gyerekek! Mi pedig legyünk szemlélők, eszközök, akik elfogadják a gyerek lelkének rejtett vívódásait, s csupán arra felelnek, ami kérdésként a gyerekben megfogalmazódik.