ADHD-s a gyerekem! Vagy csak én sütöm rá, mert annyit hallok róla?

Családunk, ismerőseink körében élő óvodások és kisiskolások vagy akár saját csemetéink is kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy a pedagógusok szakértői bizottsághoz irányítják őket. A szakemberek által kiadott iratok azonban sokszor érintenek olyan elemeket, amelyeknek a tartalmát nem ismerjük, számunkra idegenül hangzanak. Betűcsoportok – mint az SNI vagy ADHD –, rövidítések, szakkifejezések értékelik a gyerekeinket. Olyan jó lenne tudni, hogy mit is jelentenek ezek a nagybetűk. Ha már ezen is túljutottunk, ott a következő rejtvény: mit kell tennünk, hová vigyük, illetve kihez irányítják a kicsiket? Melyik szakember foglalkozik velük? Mit fognak csinálni? Milyen változásokra számíthatunk? Előző cikkünkben megnéztük, mégis mit takar a BNO kód és az SNI jelzés. Most továbbmegyünk Bóné Éva fejlesztő pedagógus, pszichopedagógus segítségével: mi is pontosan az ADHD? 

Minden gyereknek azt mondják a szülei, hogy maradjon nyugton, viselkedjen udvariasan, egyen és üljön szépen. Ám az ADHD-val küzdő gyerek pluszban még ilyen mondatokat is hall: Nem figyelsz? Hányszor szóljak már? Nem hiszem, hogy ne tudnád megjegyezni! Hogy találsz te itt meg bármit? Ha nem szeded össze magad gyerekem, olyan buta maradsz, mint a föld! Ugyanakkor az ő világa nem ehhez illeszkedik, sőt. A gyerekben ezek a mondatok teljesen másképp csapódnak le, hatásukra olyan kérdések merülnek fel benne, mint: Föld? De most melyik? A bolygó, vagy amibe a növényeket ültetem? A korall az növény vagy állat? Meddig lehet nyitva az állatkert? A tesitanár mindig azt mondja, olyan büdös van az öltözőben, mint egy oroszlánbarlangban. Miért szekál engem minden tanár? Nem csoda hát, ha felnőtt és gyerek elbeszél egymás mellett.

Így gondolkozik egy ADHD-s

Azaz egy
A (Attention)
D (Deficit)
H (Hyperactivity)
D (Disorder)-val diagnosztizált ember. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy az adott személy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral él. Vagyis NEM rossz gyerek, NEM szemtelen, NEM direkt csinálja, és főként senkit nem akar felidegesíteni.

Túl bátran diagnosztizálunk – laikusként pláne

Ha az utcán, intézményekben, rokonságban, baráti körben látunk egy örökké izgő-mozgó, folyton beszélő, de ránk hosszabban nem figyelő gyereket, esetleg a sajátunk ilyen, máris gyanakodni kezdünk, hogy figyelemzavaros. Ám önmagában a tünetek felismerése nem diagnózis. Ahhoz, hogy ezt bátran kijelenthessük, a mi véleményünk és az a pár találkozáskori tapasztalat kevés – magyarázza Bóné Éva. Még az is kevés, ha szülőként felfigyelünk erre. Ugyanis előfordulhat, hogy a kicsikénk éppen fáradt, nyűgös, unja az ismeretlen vagy ismerős társaságot, nem érti, mit beszélnek a felnőttek, nem volt ma még levegőn szaladgálni. Tehát ezer és egy oka lehet annak, ha egy kisgyerek „nyüzsög”.

Viszont ha az az érzésünk, hogy a gyerekünk érintett lehet, mert utánaolvastunk a tüneteknek, esetleg beszéltünk olyanokkal, akiknek a gyerekéről már kiderült, hogy ADHD-s, érdemes annak is utánanézni, hogy hol van a lakókörnyezetünkben olyan hely, ahol ennek kiderítésében a segítségünkre tudnak lenni. Számtalan ilyen helyet találunk, érdemes telefonon érdeklődni a személyes találkozó előtt. Már csak azért is, mert lesznek kérdéseik az otthoni mindennapi rutinjaikról, az óvodai/iskolai beilleszkedésekről, és ne lepődjünk meg azon sem, ha a születéskori történésekre kell visszaemlékeznünk. A zavar – a jelenlegi tudományos álláspont szerint – genetikai elváltozással magyarázható, amelyben az idegsejtek egymás közti kommunikációjában találnak rendellenességet.

Mikor és hogyan kapunk diagnózist?

Az ADHD-státusz kimondását egy átfogó, különböző részekből álló vizsgálatsor előzi meg – magyarázza a szakértő. Szerepet kap például a neuropszichológus, aki a központi idegrendszer és a különböző mentális funkciók (figyelem, érzékelés,  észlelés, emlékezet, beszéd, stb.) kapcsolatával foglalkozik. Ez a szakember végeztet el egy komplex tesztsort a pácienssel. Itt arra derítenek fényt, hogy agyi rendellenességek (sérülés, betegség) okozzák-e a kognitív, viselkedési és érzelmi-emocionális problémákat. Ez eléggé hosszadalmas, sztenderdizált feladatsorok megoldását jelenti. A különböző tesztek más-más funkciót mérnek, amelyek az agy meghatározott területeihez köthetők.

Annak alapján, hogy mely tesztekben teljesít gyengébben valaki, meg lehet állapítani, hogy az agy mely területei működnek az átlagostól eltérően. Nyilvánvalóan csak azt a területet mérik, ahol eltérő viselkedést figyeltek meg, tehát valamilyen hiányosságot vagy túlműködést láttak a páciens környezetében élők. Ilyen lehet, ha figyelmetlen, szétszórt, hirtelen haragú, hangulatingadozásai vannak, elkalandozik, sok hibával dolgozik, elfelejt dolgokat, halogat, utálja a monoton munkákat, az őt érdeklő dolgokból meg szinte ki sem lehet zökkenteni, állandóan zizeg, jár keze-lába, nem tud nyugton maradni, állandóan beszél, nem tudja, hol a határ (például evésben, ivásban mértéktelen), dühkitörései vannak, nincs veszélyérzete – hogy csak a legjellemzőbbeket soroljuk fel. 

De szegény gyerek, akit már jól kifárasztott ez a tortúra, még ezután sem diagnosztizálható ADHD-sként, mert ezeknek a tüneteknek fél évig folyamatosan fenn kell állniuk, és komoly zavart kell okozzanak a mindennapi életében. Péter például rendszeresen késve érkezik az iskolába, ahol a tanári kar ezt nem igazán nézi jó szemmel. Ehhez társul, hogy éppen az a füzete nincs ott, amelyikre szüksége lenne, hogy állandóan belebeszél az órába, hogy a szünetben rohangál a folyosón, hogy rendszeresen összeveszik a padtársával, hogy hintázik a széken, néha hátra is esik vele. Tipikusan magán hordozza azokat a jegyeket, amiktől nem ő lesz az osztály kedvence, mert állandóan csak a gond van vele. Azt hihetnénk, hogy ő az a bizonyos állatorvosi ló, akin minden tünet megmutatkozik. Ám azt kell mondjuk, hogy mivel már az ADHD is spektrumokra bontható, nagyon sok Péter él köztünk, velünk.

Ne csak a negatív oldalát lássuk!

A figyelemzavarral élő gyerekek gyakran valóban idegesítőek, nincs nyugtunk tőlük, nem merünk fogadóórára menni az óvodába vagy az iskolába, mert előre tudjuk, hogy milyen panaszáradat ömlik majd ránk a pedagógusoktól. Már elképzeljük, hogyan vándorol majd intézményről intézményre, látjuk, hogy amikor otthon van, mekkora rumlit képes hagyni maga után, tapasztaljuk, hogy egy mondatot nem hagy végig mondani… és még hosszan sorolhatnánk. De látjuk-e azt is, amiben ez a gyerek jó? Látjuk-e, mennyire tájékozott? Hogy mennyi minden érdekli? Hogy hihetetlen mennyiségű információt képes tárolni az agya? Hogy mennyire el tud merülni abban, ami őt érdekli? Átérezzük-e azt, mennyire szenved attól a helyzettől, amibe az ADHD sodorja? Hogy rövid úton elvész az önbizalma? Hogy már ő sem hisz magában? Hogy önbeteljesítő jóslat áldozata lesz? Hogy kevés ember van, aki hisz benne és neki?

A megoldások persze egyénfüggők. Van, akinek az erre felírt gyógyszer segít, van, akinek a szülei háttértámogatása, van, akinek egy új, elfogadó, támogató iskola és tanári kar. Mint a korábban említett Péternek, aki átkerülve a sokadik iskolájába végre egy olyan tanárral került szembe, akinek ugyan szintén az agyára ment az, hogy nem tud tőle tanítani, de ahelyett, hogy újabb beírásokkal és megalázásokkal lerendezte volna ezeket az ügyeket, végre elirányította a szülőket egy vizsgálatra egy ADHD-központba. Péternek azóta SNI-státusza van, mely szerint ő ADHD-s. Ezzel lehetőséget kapott arra, hogy a közelgő érettségijekor pluszideje legyen arra, hogy a figyelmetlenségből általában kihagyott vagy rosszul olvasott feladatokat átnézze és az ő kimagasló értelmi szintjéhez méltó módon legyen képes megoldani őket. Addig is az iskolai portán van egy doboza, amibe a szertehagyott füzeteit, fél pár tornacipőjét, sálját és minden más dolgát teszik bele az iskolatársai. Pétert ezek nem foglalkoztatják. Tudja, hogy így segítik őt a többiek. Éjjel kettőig matekot és fizikát tanul. Önként. Nanotechnológusnak készül.