Rajtad múlik, hogy a kamaszod hogyan küzd meg az élettel

Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy az önmagunkról alkotott kép jelentős befolyással van az életszemléletünkre. A kapcsolataink, azok minősége, az élet nehézségeihez való hozzáállásunk mind-mind képet ad arról, hogy miként gondolunk saját magunkra, hogy milyen az énképünk és az önértékelésünk. Amikor gyereknevelésről olvasunk, akkor is gyakran találkozunk az önbizalom és az önbecsülés támogatásának fontosságával, hiszen az egészséges személyiségfejlődésben fontos szerepet játszanak ezek az értékek.

Személyiségünk egész életünkben formálódik, mégis az első évek tapasztalatai lesznek leginkább a meghatározók abban, hogy a fejlődés milyen irányt vesz majd. A gyerekek énképének kialakulása fokozatos, és nagy szerepet játszik benne az őket körülvevő környezet is. Az önmagukról alkotott kép az első évek során a szülőktől, gondozóktól érkező visszajelzések függvénye. Ki vagyok én? Értékes, szerethető, fontos vagyok? Ezekre a kérdésekre várják a választ először tőlünk, a családtól, majd pedig a kortársaktól, esetleg az idegenektől. Csakhogy minél tágabb a kör, annál megosztóbbak lehetnek a vélemények, amiknek az elfogadásához már szükséges egy bizonyos érzelmi stabilitás. Ennek a kiegyensúlyozottságnak a biztosításához pedig tudnunk kell, hogy milyen lépések mentén alakul ki a gyerekek pozitív énképe, és milyen tényezők vesznek szerepet annak formálásában.

A szülő visszajelzése alakítja a gyerek énképét

Kezdetben a csecsemő számára nincs „én” és „nem én”. Bár az anyával már fizikálisan nem alkotnak egy egységes egészet, a szétválás realizálása még nem fejeződött be teljesen, így érzelmileg továbbra is mindent megél, ami anyát is érinti. Lassanként, fokozatosan fedezi fel, hogy a többiektől elkülönülve, saját testtel s annak irányításával is rendelkezik. Ahogy kezdi megismerni önmaga testi valóját, úgy alakul ki benne a „másvalaki” önálló létezése is. Személyiségének felfedezése azonban ilyenkor is még az őt gondozó szülő segítségével valósul meg. Az anya és az apa odafordulása, válaszkészsége adja meg az elsődleges visszajelzést a gyereknek arról, hogy ő fontos és szerethető-e. A szülők viselkedése, magatartása és érzelmi töltöttsége a gyerek számára egészen a kiskamaszkorig komoly jelentéssel bír énképének meghatározásában.

Bár a szülői válaszkészség fontosságát leginkább újszülötteknél, csecsemőknél szoktuk megemlíteni, hiszen a kötődés kialakulása ekkor a leghangsúlyosabb, ez a készségünk a későbbiekben sem veszíti el értékét, sőt. Az idő előrehaladtával már nemcsak a néma odafordulásunk és értő gondozásunk, de a kommunikációnk is erről fog tanúskodni. Hogy miként érzünk a gyerekünk viselkedésével szemben, és milyen stílusban, milyen szavakat használva beszélünk vele, az meg fogja alapozni, hogy miként gondol saját magára. Ha azt hallja tőlünk, hogy „hallottam, rossz fiú voltál”, azzal azt sugalljuk számára, hogy a személye a rossz és nem a viselkedése, pedig ezt nekünk kell tudni számára szétválasztani. Amikor azt hangoztatjuk, hogy „ezért nem kell sírni”, azzal pedig az érzelmeit utasítjuk el, ahelyett, hogy megtanítanánk számára előbb elfogadni, és aztán szabályozni őket. A válaszkészségünk tehát azt kell, hogy tükrözze, hogy megértjük és elfogadjuk őt, és igyekszünk segítségére lenni abban, hogy a maga módján ismerkedhessen meg önmaga és a világ határaival. Ez a fajta szülői megerősítés fogja elősegíteni, hogy higgyen önmagában, hogy becsülje meg az értékeit, és magabiztosan merjen szerencsét próbálni a nagyvilágban.

Másodlagos referenciacsoport a kortársak

A gyerekek fokozatosan szakadnak el a szülőktől. Már 2-3 éves korban kezdik kifejezni az önállósodási vágyukat, ugyanakkor érzelmi függőségük ilyenkor még megkérdőjelezhetetlen. A szülők felől érkező elfogadásnak és elismerésnek az igénye persze sosem múlik el igazán, mégis háttérbe szorul a tinédzserkor eljöttével.

Ekkorra a gyerek már megalkotott egy jól körvonalazódó képet önmagáról, és idejét látja annak, hogy mindezt továbbfejlessze és megerősítse a kortársai által is. Ez azt jelenti, hogy míg eddig a család véleménye volt a legmeghatározóbb számára, a továbbiakban nagyobb hangsúlyt fog kapni az, hogy mit gondolnak róla a kortársak, a csapattagok, az idősebb diákok és mindazok, akik még nem számítanak igazán felnőttnek.

Ez az időszak tudjuk, hogy milyen veszélyekkel jár, hiszen mi is átéltük. A gyerekek néha meglepően kegyetlenek tudnak lenni. A népszerűség, egymás elfogadása, tisztelete és befogadása apróságokon múlhat: hogy milyen mesét néz, mivel játszik, milyen közösségi oldalakon van fent, hogyan öltözködik, vagy hogy kivel barátkozik. Tovább nehezíti a helyzetüket, hogy értelmi fejlettségük még nem érett meg morális döntéshozatalra és a valódi kockázat felmérésére, ezért ritkán tudnak előre számolni a következményekkel.

Ez egy érzelmileg labilis időszak. Szülőként persze szeretnénk megóvni őket, különösen azoktól az elvárásoktól, amelyeket komolytalannak és veszélyesnek vélünk. Bizonyos védelemre szükségük is van, tiszteletben kell tartanunk viszont, hogy a gyerekeink számára fontos, hogy mit gondolnak róluk a kortársak, ezért a tőlük való eltiltás, vagy a róluk való lebeszélés sosem lesz valódi megoldás. A gyerekeinknek ki kell próbálni önmagukat a nagyvilágban nélkülünk, hiszen ez a tapasztalat fogja megalapozni a későbbi önállóságukat és talpraesettségüket is. Nekik kell kitaposni az utat, hogy rátaláljanak a saját helyükre a közösségben. Ezen a meccsen mi csak szurkolók lehetünk.

Szerepünk a pozitív énkép megerősítésében

A kamaszkor tele van érzelmi, értelmi és szociális megpróbáltatásokkal, amikhez szükséges némi stabilitás. Szülőként ebben az időszakban már nem tölthetünk be nagy szerepet, de a korábbi években megalapozhatjuk a segítséget, amire a gyerekeinknek a megküzdéshez szükségük van. Az első nagyjából tíz évben a család, s azon belül is a szülők jelentik a gyerek számára az elsődleges referenciacsoportot, azaz az énképét annak megfelelően formálja, ahogyan a szülei viselkednek és kommunikálnak vele. Bíznak benne? Hisznek a már meglévő képességeiben és készségeiben? Elfogadják az érzelmeit? És azt, ha hibázik?

Kezdetben a gyerekünk akkor fogja tudni önmagát elfogadni olyannak amilyen, ha rajtunk is ezt érzi. Erről tanúskodnak a feléjük irányuló megnyilvánulásaink, de az is, hogy miként viszonyulunk saját magunkhoz. A gyerekek számára a szülők jelentik a biztonságot, a stabilitást az életben, ezért minden rezdülésünkre érzékenyek. Ha mi bizonytalanok vagyunk önmagukkal vagy vele szemben, akkor a gyerek is bizonytalanná válhat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk minden körülmények között betonbiztosnak kell lennünk, hiszen emberek vagyunk. A hangsúly itt inkább az őszinteségen és a kommunikáción van: hogy meg tudjuk-e fogalmazni a nehézségeket magunknak és a gyerekeinknek.

Kihívások minden életszakaszban vannak, és a gyerekeinket nem az fogja segíteni, ha megpróbáljuk őket ezektől megóvni, hanem az, ha megtanítjuk ezeket megfogalmazni, elfogadni és bátran megküzdeni velük. Azok a gyerekek, akik a szüleiktől valamiféle elutasítást éreznek, még inkább alkalmazkodni akarnak majd bárkihez, aki elhiteti velük az elfogadást. Akik viszont idejekorán megtapasztalják személyük teljes körű elfogadását, és megtanulnak együtt megküzdeni a nehézségekkel, azok stabilabban fogják kiállni a kamaszkor vészjósló időszakát is, hiszen tudni fogják, hogy mindenük megvan ahhoz, hogy végül győzhessenek.