Attól, hogy a YouTube-on nézi a gyerek, még nem biztos, hogy értéktelen

A 2020-as Edison 100-as listán szereplő, gyerekeket segítő kezdeményezések korunk legsürgetőbb problémáira keresik a megoldásokat: szülőket és gyerekeket segítenek abban, hogy felkészülhessenek az előttünk álló évtizedek kihívásaira. Az idei közönségszavazás nyertese, az Inspirációk #MERJALKOTNI csapata a kreativitást állította tevékenysége központjába: foglalkozásaikkal, videóikkal azon dolgoznak, hogy gyerekek és felnőttek is visszataláljanak alkotó énjükhöz. 

Az Inspirációk Élménystúdió vezetőjével, Csorba Anitával az iskola kreativitásellenes hatásáról és a szerethető influencerségről beszélgettünk. 

Ezer szálon (YouTube-csatornával, bloggal, podcastsorozattal) kapcsolódsz a kreativitás, alkotás, inspiráció témaköreihez. Mindig is alkotó ember voltál?

Igen, gyerekkorom óta nagyon fontos szerepe van az életemben az alkotásnak. Nemcsak azért, mert kicsiként is nagyon szerettem bíbelődni, létrehozni valamit, de azért is, mert később is ehhez kapcsolódóan képeztem magam. Festőművész, építész és művelődésszervező diplomám van, és mindig volt bennem egy vágy arra, hogy másoknak is átadhassam az alkotás örömét. Talán nem túlzás azt mondani, hogy küldetéstudatom van: az a misszióm, hogy inspiráljak másokat, hogy felébreszthessem bennük azt az alkotóerőt, amiről meggyőződésem, hogy mindenkiben ott van.

Az elmúlt tíz évben felnőtteknek blogoltál lakberendezésről, főzésről, készültek fiatal felnőtteknek szóló podcastjaid. Hogy alakult úgy, hogy ma már elsősorban gyerekekre, fiatalokra fókuszálsz?

Hat éve indítottam el a YouTube-csatornámat, ahol már nemcsak lakberendezéssel, hanem nagyon sokféle kreatív technikával foglalkoztam, és amivel egy nagyon fiatalos, sőt fiatal közegbe kerültem. Először ez azért nemcsak izgalmas, de kihívásos is volt, mert volt bennem aggodalom, hogy hogy fognak majd elfogadni engem azok, akiknek inkább a szülei a kortársaim. De annyira jól fogadtak, olyan hamar megtaláltam a gyerekekkel, tinikkel a hangot, hogy az hihetetlen nagy energiát adott. 

Miért olyan fontos a számodra, hogy fiatalokkal foglalkozz?

Nagyon nagy érték a számomra, hogy azelőtt tudjuk elkapni a gyerekeket, mielőtt az oktatási rendszer és a felnőtté válás kiölné belőlük azt a kreativitást, aminek a megőrzése kulcsfontosságú lenne. Nemcsak azért kár, ha ez elvész, mert alkotni jó és élvezetes tevékenység, de azért is, mert ez nagyon fontos olyan gyakorlatias dolgok miatt is, mint a későbbi társadalmi beválás például. Ma sokan olyan szakmákban dolgozunk, amiket 10-20 éve még el sem tudtunk képzelni. Ez a tendencia nem fog változni egy darabig, és azt gondolom, hogy az alkalmazkodáshoz a kreativitás lehet az egyik legfontosabb kulcs. Hiba ezt csírájában elfojtani a gyerekekben. 

Hogyan segít az alkotó folyamat, a kreatív tevékenység ahhoz, hogy később beváljunk, teljesebb életet élhessünk?

Az alkotó folyamatban soha nem a végeredmény számít (nem az kellene, hogy számítson), hanem az odavezető út. Ez tele van buktatókkal, kihívásokkal, éppúgy, ahogy a való életben is ilyenekkel találkozunk. Amikor alkotunk, megtanuljuk kezelni ezeket a kihívásos helyzeteket, és legalább ilyen fontos, hogy megtanuljuk élvezni is a célunkhoz vezető utat. A felnőtteket, ha nem is lehetetlen, de sokkal nehezebb erre visszaterelni, a gyerekekkel viszont még könnyebben megy a dolog.

Azt mondod, a kreativitás mindenkiben ott van. Jó, jó, felelik erre sokan, lehet, hogy mindenkiben ott van, de én kivétel vagyok. Ötletem sincs, mit lehetne kreatívkodni, a kézügyességemet meg inkább hagyjuk.

Sajnos tényleg ez van az emberek fejében. Én viszont abban hiszek, hogy bizony ott van a tehetség mindenkiben, a kérdés csak az, hogy az agyunk mennyire gátol meg abban, hogy ezt kibontakoztassuk. Persze vannak kiemelkedő tehetségek a sportban, művészetben is, de a tapasztalat az, hogy a végén nem mindig az lesz a nyerő, aki a legtehetségesebb volt, hanem az, aki a legtöbbet teszi bele abba, amit csinál. Rengeteget számít, mennyi energiát áldozunk valamire, és ha ez olyan dolog, amiben meg tudjuk találni az örömet is, a végén már nem az lesz a kérdés, hogy mennyit teszünk bele, hanem az, hogy mennyit kapunk tőle.

Az Edison 100 közönségszavazása megmutatta, hogy nemcsak a gyerekek kapnak tőletek, hanem olyasvalamit adtok, ami a szülőknek is fontos lehet. Mik a legfontosabb eredményei, illetve a számodra legfontosabb tanulságai a projektben való részvételnek?

Elképesztően jó érzés, hogy a szülők ilyen nagy szeretettel vannak irántunk, nekem pedig személyesen is nagyon sokat jelent, hogy kaptam olyan visszajelzést, hogy „10 éve én is olvastam a blogodat, most meg a gyerekem nézi a videóidat”.

Az Edison 100-as listára felkerülni emellett természetesen óriási megtiszteltetés volt. Elsősorban azért, mert láttam, hogy milyen nagyszerű és küldetéstudattal dolgozó szervezetek vannak ebben a projektben. Számomra ennek a listának a legfőbb értéke épp az, hogy megmutatja, hogy

nemcsak úgy lehet vagy érdemes vállalkozni, hogy az ember az anyagiakat állítja a középpontba,

hanem legalább ennyire kell egy misszió is. Az Edison 100-as listán csupa olyan szervezet van, amelyik számára az az elsődleges, hogy mit tud ő adni a világnak, és mi is így csináljuk a dolgunkat. 

Mennyire tudtok a „buborékon túl” hatni? A kézműves-foglalkozások, az egyébként szuperül összerakott inspiboxok nem érhetők el mindenki számára, pedig a kreativitás ott is fejlesztő/gyógyító erejű lenne, ahol erre nincs pénz.

Jó lenne sokkal többekhez eljutni, igen, és úgy érzem, hogy igyekszünk is ennek megfelelni. A YouTube-csatornámon elérhető mára több mint 700 videó mindenki számára ingyenesen hozzáférhető, ezek nagy része ráadásul olyan kreatív tevékenységet mutat be, amihez elég néhány otthon fellelhető dolog: olló, ragasztó, papír. Amellett, hogy tisztában vagyunk vele, hogy sok olyan háztartás van, ahol ezek a feltételek sem adottak, azért úgy érzem, hogy ez sokaknak segítség lehet. Ezekben a tartalmakban mindig kiemelt figyelmet fordítok a személyességre, mert azt is hiszem, hogy az ilyenfajta együttlét is sok gyereknek, sok családban hiánycikk. A tavaszi karanténidőszak alatt március közepétől az iskola végéig mindennap két órát élőztem a csatornán, ezzel elsősorban személyes figyelmet szerettem volna adni. Szóval igyekszünk. 

De az is igaz, hogy volt több olyan próbálkozásunk is, hogy nyissunk szervezetek felé, elvigyünk nekik foglalkozást például, volt ötletünk árverésre, stb., de aztán a végén ezek rendre nem valósultak meg, mert a szervezetek nagyobb részének elsősorban pénzre lett volna szüksége. Ez abszolút érthető, de kár, hogy nincs még meg, hogy hová, kinek tudjuk adni a mi hozzáadott értékünket az általad említett buborékon túl. Azt gondolom, hogy az Edison 100-as lista abban is segíthet, hogy hírünket vigye és ezúton is jelezhessem, hogy itt vagyunk, és szívesen elvisszük a gyerekekhez azt, amit mi tudunk adni. 

A csatornádat követő gyerekekre, a közösségedre nagyon nagy hatással vagy. A felnőtteknek elsőre mennyire megy át, hogy amit csináltok, az jó?

Érdekes helyzet ez. Én azt tapasztalom, hogy amikor belépek egy gyerekközösségbe, olyan gyerekek közé, akik ismernek, követnek, már a puszta ottlétem is örömet okoz. Ez nekem nagyon jó érzés, sok felnőtt viszont egyszerűen nem tudja hova tenni ezt, sokszor gyanakvással szemléli. 

Azt, hogy mi egy youtuberben olyan nagy szám?

Valahogy úgy. Én úgy vettem észre, hogy a felnőttek keveset beszélgetnek a gyerekekkel, ezért sokszor egyáltalán nem tudják, nem értik, hogy mi foglalkoztatja őket igazából. Pedig szerintem nagyon is érdemes lenne beszélgetni arról, hogy egy-egy youtuberben mi tetszik a gyereknek, miért pont ő tetszik, mi benne annyira jó. A YouTube-on – mint az interneten máshol is – vannak jó és rossz, értéktelen és nagyon nívós tartalmak is. Ezt nem könnyű elsőre felismerni, de az, ha azt feltételezzük, hogy ami onnan jön, az csak értéktelen dolog lehet, nem segít. Szerintem inkább abban lenne jó támogatni a gyerekeket, hogy felismerjék és meg tudják különböztetni egymástól a jó és kevésbé jó tartalmakat. Elmondhatjuk például mi is a szokásos eltartás nélkül, hogy mi miben látunk értéket, stb.

Honnan, miből érzékeled ezt az eltartást?

Nemegyszer van olyan, hogy elmegyünk egy közönségtalálkozóra, aminek mondjuk egy iskola ad helyet. Van bent 300 gyerek és 3 tanár. Utóbbiak nem tudják, honnan jöttem, ki vagyok, csak azt látják, hogy a gyerekek örülnek, sikítanak, mert nem hiszik el, hogy akit évekig néztek a videókban, most tényleg itt van. A tanárok csak néznek hol rám, hol a gyerekekre, és fogalmuk sincs, hogy itt most mi történik. Szerintem ez egyértelműen a kommunikáció hiányáról szól. Az valahogy nincs benne a köztudatban, hogy

attól, hogy a YouTube-on nézi a gyerek, még egyáltalán nem biztos, hogy értéktelen.

Mit találnak meg a gyerekek az influencerekben?

Én azt gondolom, hogy egy picit túl van misztifikálva ez, miközben valójában nem annyira új jelenség az ilyen heves rajongás. Amikor tini voltam, én is rajongtam például sportolókért, zenészekért, ez egy olyan fázis, amin mind átmegyünk, amikor keressük a saját identitásunkat. Ez most egy olyan kor, amikor rengeteg tartalomgyártó van, és bizonyos szempontból ők is olyanok, akikre a gyerekek fel tudnak nézni, ők is létrehoznak valamit. És itt újra azt mondanám, hogy érdemes a gyerekekkel beszélgetni, mert lehet, hogy elsőre nagyon felszínesnek tűnik valami, amiért rajonganak, de ha jobban megnézzük, akkor észrevehetünk benne mélyebb tartalmat, vagy azt, hogy milyen hiányra felel. 

Korábban említetted, hogy az ellen próbáltok hatni, hogy az iskola, a felnőtt lét kiölje a gyerekekből a kreativitást. Miért lehet ilyen hatása a közoktatásnak?

Nehéz a helyzete az iskolában dolgozóknak. Egy rajztanártól elvárás, hogy jegyet adjon, miközben ő is tudja, hogy itt a folyamat az érdekes, hogy abból épül a gyerek, és a produktum a kevésbé fontos. Egy alkotó jellegű tevékenységnél a gyerek már a négyesre is azt fogja érezni, hogy nem jó, és akkor máris nincs meg a folyamatnak a szépsége, a varázsa, a gyerek nem tudja beleengedni magát az alkotásba. Ez már akár az óvodában is elkezdődik és végigmegy az egész rendszeren, hiszen a gyerek egyre több megerősítést kap azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit nem tud. Ezzel romlik, majd elvész az önbizalma. 

Önbizalom nélkül nemcsak az alkotás nehezebb, hanem minden más is, igaz?

Nem vagyok pszichológus, de azt magamon is érzem, a gyerekeken is látom, hogy az alkotói folyamat nagyon védtelen helyzet, amibe jó esetben beleengedjük, amiben kinyitjuk magunkat, megmutatjuk a belsőnknek egy részét. Egy ilyen helyzetben nem is kell olyan sok negatív visszajelzés, hogy egyszer csak már ne is akarjam megmutatni magam. És akkor oda az egész élményszerűség. Nem csoda, hogy egy felnőttet már nagyon nehéz ebből kimozdítani, mint ahogy az sem, hogy a kudarcélmény az élet vagy a tanulás más területeire is kiterjedhet. 

Említetted, hogy a kreativitás a való életben való beválásban is segíthet. Kibontanád ezt egy kicsivel jobban is?

Ha csak a magam példájából indulok ki: rengeteg projektben vagyok benne, több lábon állok, és minden egyes nap több olyan helyzet, olyan felmerülő nehézség van, amit meg kell oldanom. Ilyenkor nem mondhatom azt, hogy á, hagyom az egészet a fenébe. Az alkotói folyamatban ez olyan, mint amikor odakerül egy paca a lapom közepére. Csinálhatom azt, hogy mérgemben összegyűröm a papírt és a nulláról kezdem, de azt is, hogy megpróbálom akkor onnan folytatni, megnézni, hogy abból pacástul mit lehet kihozni. A vállalkozásban, a munkában, a felnőtt életben is így van. Ha a vállalkozásomban van egy döccenő, egy porszem a gépezetben, vagy valami nagyobb krízis, akkor nem fogom azt mondani, hogy hagyjuk a fenébe, dobjuk ki két év munkáját és kezdjük elölről, hanem meg fogom próbálni onnan, de máshogy folytatni. Itt jön be az az önbizalom, amit az alkotói folyamatban is megszerezhetünk, hogy merjünk bátrak lenni, belevágni, stb.

Nagyon erősen jelen vagy a közösségi médiában, miközben nagyon sok helyről halljuk, hogy a digitális világ sokszor a gyerekek kreativitása ellen hat. Te mit gondolsz erről? 

Szerintem a digitalizációval nincsen baj, a gond inkább az, hogy még felnőttként is nehéz építő keretek között tartani, gyerekként pedig még nagyobb kihívás. Ezért lenne itt is jó, ha segítenénk eligazodni a gyerekeinknek. Nem az a megoldás, hogy eltiltjuk őket vagy aggodalmaskodunk, hanem hogy felelős használatra buzdítjuk őket. Nekem az is furcsa, amikor felnőttektől hallom, hogy mondjuk a különböző közösségi oldalak mennyire időrablók. Én értetlenül nézek ilyenkor, mert azt gondolom, hogy

az én felelősségem, döntésem, hogy hagyom-e rabolni az időmet.

Azt kell elérnünk a gyerekeknél is – megint csak beszélgetéssel, példamutatással –, hogy úgy tudják az eszközeiket használni, hogy abból épüljenek. Én szeretem, hogy digitális a világ, szeretem a kütyüket, de azt mindenkinek meg kell tanulnia, hogy ez ne nyomjon, ne értéktelenítsen el, hanem többé tegyen bennünket.

Túl azon, hogy az életre készül vele,  mit kap a gyerek attól, hogy kreatív tevékenységet folytat?

Nagyon sokan megfogalmazták mostanában, hogy mennyire fontos az énidő. Ez a gyerekeknek ugyanannyira kellene, de ahogy nőnek, már nem olyan könnyű megtalálni ennek a helyét. Amikor alkotnak és bele tudnak merülni a folyamatba, akkor magukhoz kerülnek közel, kisimulnak, megnyugszanak. Lehet, hogy először csak percekre, később tízpercekre, majd órákra. Erre ma talán nagyobb szükségük van, mint bármikor.  

Azoknak, akik nem tagjai a közösségednek, nem jutnak el a foglalkozásaitokra, van valamilyen módjuk mégis bekapcsolódni a munkátokba? 

Persze. A fentebb már említett videók mindenkinek elérhetők, és most van egy nagyobb projektünk is: létre szeretnénk hozni az ország legnagyobb műalkotását. Ehhez a gyerekektől várunk általuk tetszőlegesen díszített puzzle-darabkákat (ezeket a honlapomról tudják letölteni), hogy aztán egy óriási műalkotásba rakhassuk össze. Szeptember 19-ig még bárki eljuttathatja hozzánk a sajátját, és minden résztvevőnek kis ajándékkal kedveskedünk!